Eszter blogja

Kíváncsiságból írtam be a nevemet a minap a Google keresőjébe. 

Megörültem, amikor a spotify.com-on a Karantén mesék - Mesék csendespihenőre

között rábukkantam A kilenc szilaj rénszarvas című versemre, egy kellemes

hangú előadó  tolmácsolásában. Tetszett nekem. Remélem másoknak is

elnyerte a tetszését. Ez is az újévi örömeim egyike!

Az alábbi linket bemásolva hallható.

https://podcasters.spotify.com/pod/show/heidt-erika/episodes/Paluska-Jnosn-Kilenc-szilaj-rnszarvas-e2cssqh?fbclid=IwAR3nshjA2WwQld7Kra04OuSZKbQtr2mJMC7sUhw-5ledCM2UIbqP2FXAhwk

Ahogy nézett rám, szívébe láttam

odaadó, játékos Bodzánknak,

messzire jár már hű kutyalelke, 

egy pillangó szárnyára emelte.

Szeretett Bodza kutyánknak  sürgős műtétre volt szüksége,

utána egyre romlott az állapota, a vese értékek, így július 7-én elaltatták.

Decemberben lett volna 7 éves. 🌹

Azóta is olyan bánatos vagyok.

Ahogy öregszem, egyre gyakrabban gondolok vissza gyerekkoromra, szüleimre, akik már rég nincsenek velem. A minap eszembe jutott két vers, egyiket édesanyám, a másikat apám tanította még kisiskolás korom előtt. Tudom, mert ezekkel produkáltam magam vendégségben, persze leginkább a szüleim nógatására. Kaptam is érte dicséreteket, amelyeknek ők örültek igazából.

Egy alkalommal áldott emlékű nagyszüleimhez utaztunk, ott is be kellett mutatni tudományomat, boldog, boldogtalan hallani akarta, főleg mert még selypítettem. 

Nagyanyáméktól reggelenként elhordták a frissen fejt tejet, akkor még nem a boltba jártak érte. Tejért jött egy siheder fiú is, és kérlelt, mondjak neki verset.

Ránéztem, és így válaszoltam:  - Nem mondok, mert lüttyög az orrod! - Na erre kitört a nevetés, én pedig beírtam magam az aranyköpések nagykönyvébe. Emlegették ezt a történetet később is.

Tulajdonképpen a két vers kedvéért írtam ezt a bejegyzést, ugyanis rákerestem a google-ban, és megtaláltam egy régi, 1933-ban kiadott tankönyvben. A magyar gyermek első könyve címűben, az elemi népiskola első osztálya számára íródott.  Valószínű egy hasonló, korábbi kiadású tankönyvből tanulhatta a betűvetést az édesanyám, és az édesapám, iskolai tananyag volt a két, számomra ma is oly kedves vers. 

Szüleim nem hiába tanították meg, a magot én is elhintettem, továbbadtam gyermekeimnek, elmondtam az unokáimnak.

Most továbbadom nektek is, olvassátok!

(Az utolsó versszakot én így ismertem:

S mikor a bokorból

Tapsifüles kinéz,

Oda a bátorság,

Fut a három vitéz. - nyilván az évtizedek alatt a megkopott emlékezet alakította át...)

A következő vers a szülőföld iránti hűségről szól, ezt csak felnőtt fejjel értettem meg. Nagyon tetszett gyerekként a vers, főleg ahogy apám mondta.

Ugye milyen kedves versek? Nem lehet őket elfelejteni, még ha nem is halhatatlan költők tollából valók.

Számomra Ők is halhatatlanok, akik megtanították nekem.

A kedves, szomorú szemű Döme kutya és Bendegúz, a fekete kandúr folyton együtt lófrálnak.  A két gézengúz jól megérti egymást, együtt  eszelik ki, hogyan járjanak túl Valika, a gazdasszony eszén, aki nem is sejti, hogy a jómadarak ott vágják át, ahol tudják.

Bendegúz nagyon kényes bársonyos, fekete bundájára, dús, zászlóként lengedező farkára. Ezért ő nem hajlandó semmiféle piszkos munkát végezni, csak les és falaz Dömének.   Előkészíti a terepet, hogy le ne bukjanak.

-          Jöhetsz Döme, most nem jön senki, nyithatod a frigó ajtaját! – súgja Bendegúz körbekémlelve.

-          Te is kérsz egyet? – kérdezi Döme, és rutinosan nyitja a hűtő ajtaját,  és  veszi is ki a két szelet parizert.

-          Még szép, hogy kérek. Sőt jár nekem,  amiért figyelek és nem árullak be, hogy dézsmálod a frizsidert.

-          Jó, tudom, csak kérdezem. Nesze! Gyorsan edd meg, mert jöhet a Vali! – óvatoskodott Döme.

-          Te meg nyald körbe a szádat, mert ott maradt egy morzsa! Aztán rohanjunk egy kört a szobában az ágyon keresztül! - így Bendegúz. Már egy szemvillantásból értik egymást, Bendegúz meg igencsak ért a szemvillogtatáshoz.

Elöl lohol Döme, lobogó fülekkel, mögötte Bendegúz. Föl a lépcsőn, be a hálóba, kergetőznek az ágy alatt, egyik szobából ki, a másikba be, majd felugranak  az ágyra és tépik egymást, meg lökdösődnek, bunyóznak. Már nemcsak játék a hancúrozás!  Bendegúz behúz egyet Döme szemébe, de meg se látszik, mert egy vörös folt van  a  bundáján, éppen  a szeme körül.

Farkasszemet néznek, Bendegúz idegesen integet a farkával, jelezve, hogy még nincs vége, és jól elpáholja majd az elkényeztetett Dömét. Amúgy is haragszik rá, mert viszik mindenfelé autózni, még a Balatonhoz is, őt meg itthon hagyják egyedül, és csak az ablakon bámulhat kifelé, meg játszhat  a  réges-rég megunt műegérrel. Legfeljebb felugorhat a polcra, és karmaival fésülgetheti a porcelánbabák haját.

- De meg is fogom tenni ha még sokat kivételeznek ezzel a salátafülű Dömével! - mormogja dühösen.

Hanem ahogy lenni szokott, a nagy csatározásban elfáradnak mind a ketten. Elnyúlnak hát egymás mellett a puha takarón, és álomba szenderülnek édesdeden, ártatlanul.

Álmukban vadászni mennek, Döme nyulakat kerget, Bendegúz meg egerészik.

Gyermekkoromban legszívesebben apai nagyanyám körül sündörögtem. Mesékért nyaggattam, szerettem hallgatni a történeteit.

Esténként, ha mellébújtam az ágyába, mesét mondott. De nem ám a minden jó, ha jó a vége mesékért voltam oda! Gyönyörűség volt a boszorkányokról, szellemekről szólókat hallgatni, még ha félelmetesek voltak is. Nem könyvből olvasott mesét, és rám igen nagy hatással voltak. (Nem is láttam más könyvet a kezében, csak a bibliát, az énekes könyvet, meg a kalendáriumot.) Elképzeltem a boszorkányokat, a szellemet, ahogy előfüstölög a palackból. Mit nem adtam volna egy palacknyi szellemért, aki minden kívánságom teljesíti!

Egy alkalommal nagyanyám vásárolni küldött a boltba. A falu egyetlen boltjába két úton lehetett eljutni. Egyik út a házak előtti járdán vezetett, de izgalmasabb volt a kertek végében, egy kis völgyön át menni, még valamivel rövidebb is volt a távolság. Látnivaló is akadt bőven! Bogarak, lepkék, színes bogáncsok, a lapu bogáncsból babaágyat, babafotelt ragasztgattam össze, aztán anyagmaradékot terítettem rá. Hiába vágytam volna bababútorra, nemigen volt akkoriban, nem is igen tellett rá. De most a boltba igyekeztem, hosszú copfjaim a hátamat verdesték, ahogy ugrándozva lépkedtem. Ekkor kaptatott fel éppen az emelkedőn egy hajlott hátú, madárcsontú, fekete kendős, fekete ruhába bújt öregasszony a botjára támaszkodva. Rögtön felismertem magát a boszorkányt, még bibircsók is volt az orra mellett, az állán szőrszálak ágaskodtak, az arca ráncos volt, az ujjai bütykösek ahogy a botjába kapaszkodott.
Jó hangosan ráköszöntem, hogy – Jó napot öreganyám!
Megállt, barátságosan nézett rám, nem mondta, hogy szerencsém, hogy öreganyámnak szólítottam. Kérdezte, hogy kinek a lánya vagyok, kedvesen beszélt hozzám, milyen helyes kislány vagyok, érdeklődött, miért nem mosom meg a szememet, merthogy olyan fekete. Ekkor már majd kiugrott a szívem a helyéről. Szinte láttam, hogyan fogok Jancsi és Juliska sorsára jutni.
Hirtelen minden bátorságomat összeszedtem és azt kiáltottam, hogy most már semmire nem fogok válaszolni, mert boszorkányokkal nem állok szóba.
Aztán szaladtam ahogy bírtam, meg se álltam a boltig. Egészen sápadt lehettem, mert még a boltos is megkérdezte, hogy jól érzem-e magamat, és adott egy szem savanyú cukrot. Mindig csodáltam a Fazekas bácsit, aki villámgyorsan tudott szabályos staniclit hajtogatni, ugyanolyan gyorsan tudott írni és összeadni, és a ceruzát a füle mögé dugta. Otthon én is sokat gyakoroltam a stanicli hajtogatást, de valahogy sosem sikerült tökéletesre.
Miután belepakoltam a kiskosaramba, dehogy mertem én hazafelé megint a dűlőutat választani! Még az élesztőt se dézsmáltam meg ahogy máskor szoktam. Futottam hazáig, hogy elújságoljam a nagy találkozást. Nagyanyám csodálkozott is, hogy milyen hamar megfordultam. Ijedten meséltem neki, hogy találkoztam a boszorkánnyal, rettentően féltem, és mennyire örülök a megmenekülésemnek.
Először is azonnal pisilni küldött, mert úgy tartotta, hogy a nagy ijedtség után ezt kell tenni, aztán töviről hegyire el kellett mondanom, hogy mi történt. Ő egyre jobban szörnyülködött, a fejét csóválta, és kétségbeesett, mert ráismert az én boszorkányomban Mári nénire.
Egész délután a kapuban várta, hogy amikor visszafelé jön a szőlejéből, bocsánatot kérjen, amiért boszorkánynak neveztem. Én szégyelltem a dolgot és csak messziről figyeltem, hogyan békíti meg nagyanyám Mári nénit, nem mertem a szeme elé kerülni.

Ezek után elmaradtak a mesékből a boszorkányok meg a dzsinnek, inkább csak tündérekről meg királylányokról szóltak, velük azonban sosem találkoztam.