Monokróm
rapszöveg
hasonlít a létünk egy mázsa kulcscsomóra
csak zárt ajtókba ütközünk egymásba kulcsolódva
mégis forradalom nyílik bennünk, őszi rózsa,
hideg szelek várnak minden letépett sziromra,
erőtlenül haladunk, minden elveszti az erejét,
a békegalamb zavarában elejti a levelét,
tengereken hánykolódó, reményvesztett dereglyék,
várják, hogy a hideg szeleket végig dideregjék,
vérbe fagyott verssorok, félrészeg legénység,
félbehagyott nyers borok, értékes szegénység,
hajótörött emlékek a halhatatlan szigeten
visszhangokat vernek a meghallgatatlan szíveken
az egyén már rég elmerült, elnyelte az óceán,
aláhull a mélybe, mint egy elejtett porcelán,
a süllyedést tekintve addig meg nem állunk
míg a horgonyláncok szemeiről végleg le nem válunk
végpont
kettőnkről szól, könnyel írott vadregény
én vagyok az agglegény, te pedig a vakreményelengedtük egymás kezét, véget ért a kínhalvány emlékké fakult már minden egyes színnem okoz már fejfájást az elválás (neeem)nem beszéljük ugyanazt a nyelvjárást semjóideje nem számít milyen szavakat ismerünkcsak amiket kimondunk és használni is merünk
mögöttünk a sáros múlt, előttünk egy páros út,visszafordulunk, mert milliónyi kétely párosult,hússzor jöttünk vissza és egyszer megérkeztünkúgy távoztunk el, hogy feltűnni sem érkeztünk
a feszélyezett beszédhelyzet veszélyt jelzett,nem hallgattam az időre, így minden esélyt elvett,keressük a végpontot, nincs az innen messzemégis úgy rohanunk felé, mintha minden veszne
lábunkban a mehetnék és addig meg nem állunkmíg az élet láncolt szemeiről végleg le nem válunkés hat láb mély a föld alatt ... újra eggyé válunk
sdééa
az élet is csak lyuk,
mit a vakond löszbe döngölt,
kezeink összecsapjuk,
ha vakon lősz be öngólt
díszgömbök
megannyi díszgömb, amit a karácsonyfa bír,
szaloncukrok, égősorok, alá csom'papír,
műfenyő, örökzöld, arcunkon tompa pír,
kdéajfkldasjkéjaksvjklcxyjk sír
per-szekund
van, hogy az ember persze unja,
és olyan is, hogy unja persze,
de ha élni van egy per-szekundja,
létezni miért nincs egy kurva perce?