Minden ami...

Valahogy minden azt mondja engedjek

El, fel, meg, de egyik se mondja hogy ne

Igy agyam egyik fele tiltakozik

Másik meg már barátkozik

Ezzel az el**eszett gondolattal

Hogy talán valaki pont e miatt

Szenved hiányt, csak mert önző vagyok.

Te mondtad, önzőn nem lehet szeretni,

S ha majd végleg önzetlen leszek 

El foglak engedni

Úgy, hogy vissza nem jöhetsz.

Sok napot,
Már magam mögött hagyhatok,
De az érzelmeim
Láncként húzom, göröngyös utakon...

Még szenvedek, hisz valami hiányzik
S bánat övez néha-néha, hisz az életbe mindenki hibázik
De honnan tudjam mi a hiba?
Van valami pontokba szedet lista?
Választ nem várok, hisz minek?
Fölösleges, megértést csak magamban lelek.
Meg amúgy is a választól  mindig is szenvedek.
Hisz belül mindig tudom mi tűnik helyesnek...

Telnek az évek,
Talán túl gyorsan is...
De nem félek,
Mert tudom, hogy van holnap is.

Nappal, éjjel,
Múlik minden...
Nem oly rég nevetve játszotam
Mára már talán teljesen elkomorodtam
Nincs több csúszda, labda, bújócska
Mára már a baba is ócska...
Múlik minden,
S egyszer én is elmúlok,
Mint a barátokkal töltött szép napok,
S a szerelemre vágyva váró hónapok...
Az évek,
Melyet egykoron az ember, azt hiszi nem ér véget...
Az is elmúik.
Hisz az idő a családdal, barátokkal töltve oly gyosan, sebesen úszik...
S vagy útánna úszol,
Vagy a vízbe bukol...