Fojtsd magadba

- Mondd meg őszintén, mit akarsz!

Elindult valami.. bennem. egészen belülről, és egészen mélyről. valami, ami eddig is mocorgott, csak épp a felszín alatt. valami homályos,  egészen ismeretlen fok egy ismert érzésben. egy már annyira átélt, és annyiszor újjászülető reszketésben. ..azt hiszem újra élek. egy régi, ócska világban.
minap történt, egy igencsak sűrű programhalmazba rejtett felszisszenésben. nem volt elég látni, álmodozni, hallani.. nem, őt meg kellett újra ismerni. egy másik szituációban, egy másik helyen, egy másik idősíkban, egy másik őt: most, és itt! néztem azt a szájat.. az ajkakat.. az ívet, ami elindul, és valahol a boldog szavak tengeréből kotorász nekem, nekem.. de én csak néztem, áhítattal, minden szájrángást örökre megjegyezve, minden sóhajába, lélegzetvételébe beleszületve.
nem is emlékszem, hogy az arca melyik pontján csüngött tekintetem, és vajon meddig felejtettem a szemem gyönyörű szemein.. de az biztos, hogy nehezen engedelmeskedtem a racionális akaratomnak..
a keze.. az a törékeny, pihe ujjak.. szívembe martak minden pillanatban.. minden mozdulat egészen lélekig hatott.. fel voltam nyársalva, mint egy szelet hús.. a beteljesületlen vágyakozás nagy, bevagdosott húsa. és ő nem is tudta, hogy mennyire belémharaphatna..
meg akartam érinteni.. csak épp hozzáérni a karjához.. az ajkain nyomot hagyni valahogy.. egy nyeletet kortyolni az édeni ízből.. belőle..
aztán mégegyet.. és mégegyet.. és sokat-sokat.. nagyon sokat.
valami mégis visszahúz. nem teszek semmit.. csak vágyódom, és nem is akarok tenni.. túl megviselne.. meghaladna úgy érzem.. felőrölne, ha hagynám.. és ha van erőm, akkor nem hagyom.. ez nekem fáj.. és erős vagyok.. és remegek, mert olyan gyenge vagyok.. és ..és..
de muszáj megtennem.. muszáj, mert szétvet az indulat, és én mégis magamba akarok fulladni.. mint egy csepp víz ahogy a perzselő sivatagba tud fúlni.
nem élek már érzem.. hozzám beszél, és én teljesen ki vagyok szolgáltatva.. egy hópehely vagyok, és elértek a napsugarak.. lassan, szó nélkül szívódom fel az élet körforgásába.. atomjaimra esek.. közben merengek.. az életemről mondok le minden pillanatban.. neki, ahogy kénye kedveli..
megszorítanám, bántani akarom, mert bánt ahogy rámnéz.. bántanak az igéző szemei, bánt az illata, frissessége.. bánt az arcát simogató haja, a súlytalansága, az ereiben megrezdülő véráramlata.. mindent kiérzek belőle, mint egy vérszagot kapott éhes vad.. és nem tudok ellenállni.. itt már az evolúcióval vívom a csatámat.. harcolok magam ellen, és magamért, és azért a harmóniáért, amit a következő pillanatok rejtenek bennünk.. benne, és bennem, és a kettőnk keresztezésében.. és talán a végtelen hosszú folyamán csimpaszkodva nyújtja a lehetőség a kezét, mint egy apró dobozba zárt világot.. nekünk.. ..és én megmarkolom.. és megfognám.. és nem engedném el.. és mégis tétován kapkodok.. és tudom, hogy elérem.. és tudom.. és tényleg… mégis félek..
annyira tökéletes a pillanat, és annyira várat minden.. és ölelni.. és szorítani.. és nem engedni el.. és nem tudom.. nem tudom..

ahogy állt a tükör előtt, elszántnak érezte magát, és tudta, hogy ez nem az a szokványos nap lesz. ..mert eldöntötte..
..és a szépséget az fűszerezte a reggelhez, amit most már emlékeibe tud zárni, bármit is hoz a holnap. szüksége volt már József minden szusszanására. minden, ami kettőjüket összefűzi, és összetartja, az most itt járt a szobában.. velük.. minden falon, és miden centiméteren. ..a szorítások, az ernyedések, a bizsergető összehúzódások, amik végtelen nagy barázdákat szántottak a két felhevült testen, és egy sorsba zárt lelken..
és még mindig méregette magát a tükörben, és egy halk sóhajt engedett ki a millió gondolatok közt száján. minden összeállt.. ma megint besétál a bankba..
 be, de most nem köszön senkinek. vegyék észre, hogy mától teljesen más nő bújt Panni bőrébe. ívelt, nagy szemeit most nem a félelem, a szorongás fátyla takarja el.. nem. ma, végre ma ki kell sugározzon belőlük minden, amit rejtenek: az értelem és a szépség rendezett harmóniája..
 gyors mozdulattal kente ajkaira a vöröslő rúzst. félrebiggyesztve fejét épp a szeretett férfi meztelen testén merengett. ’- olyan édesen alszik-’ gondolta.. kedve lett volna felébreszteni, de mégsem tette.. helyette egy szót írt a vörös rúzzsal, - ami a száját becézte - az érintetlen párnára, ami az ő oldalán magányoskodott egész éjjel. a párna szinte könyörgött a szóért, ha már Panni József mellét választotta helyette. írt, miközben tudta, hogy most.. most sírni volna jó..
felöltözött csinosan, mint mindig szokott, és ellenőrzésképpen visszanézett az ágyra, és ismét fájt, sajgott mindene,mint eddig minden reggel és furcsán a gyomrában érezte a szívét.. hevesen vette a levegőt, mert elvesztette önuralmát..” BOCSÁSS”
 gyerekes írása miatt kellőképp elszégyellte magát, de legalább kicsit elhessegette az érzést körülötte, ami Józsefből nőtt ki, és őt fojtogatja heves szenvedéllyel. vizsgálgatta a betűk kanyagását, a félbehagyott szót, és mindent, ami vele történik most, és történni fog ezután.. biztos benne, hogy József képzelete minden betűt a helyére tesz a párnán, és befejezi helyette.. hisz szavak eddig sem kellettek kettőjük közt, és ez már így is marad örökké…
a komódról nagyon óvatosan, szinte hang nélkül vette el az előkészített táskát. csak amikor már kilépett az utcára, akkor nyitotta ki, mintegy ellenőrként, hogy szemügyre vegye nehéz tartalmát.. minden megvan, érintetlenül. de hogy is lenne másképp? tegnap ugyanígy volt azzal a különbséggel, hogy akkor nagyon magányosnak érezte magát, és ezt a táska súlya is bizonygatta.. tegnap remegve indult el otthonról a bankba, és ma menedéket jelent neki: a biztonsági őr mosolya, a fotocellás ajtó, az üvegpultok, és a masszív szerkezet, ami érezteti az ügyfelekkel, a pénzük biztonságát.. mind-mind kellemesen hatott a nyugalmára.
belépett hát.. az ügyfélteremben állt, és gondolatai átszabták örömét. ..most megint tétova, és megint fogy a levegő.. de most nem a szerelem játszik vele.. most egészen más van a terítéken..
egy kislány az édesanyjával. őket nézi, és már szorítja nyakát ismét valami furcsa, valami új, de mégsem teljesen ismeretlen érzés.. félni kezd.. szorongás tör rá, de tudja, hogy nem szabad mutatnia.. eddig minden simán ment, most mégis meghátrálni készül..
érzi, és vágyja, hogy most ott üljön a pénztári széken, és egy halom pénzt csomagoljon a szomorú szemű kislány édesanyjának.. csak úgy, a szabályokat áthágva. Isten sem tudja miért, most ez tölti ki minden kis szegletét gondolatainak.. –hogy lehet ilyen fiatalon ilyen bús ez a két kis szempár? hogyan? szinte öntudatlan állapotba kerülve valami külső kényszer hatására belenyúl mélyen a táskájába, és kotorászni kezd.
..és ekkor ismét megvilágosodik, és erején győzedelmeskedik a titka.. amit készült tenni.. már oly régóta.. és olyan elszántan..
teljes védelmében érezve az asszonyt, és a gyermekét homlokán kidomborodó erekkel elkiáltja magát: - Mindenki a földre!
..és magasra tartott kézzel egyet belelő a mennyezetbe

...démonokkal kergetőztem álmomban.. ismét pontban fél háromkor ébredtem átvizesedett hajjal, nyelvembeharapva, és félig lerúgott takaróval. ezt bizonyította éjjeliszekrényemen pihenő telefonom szolíd fényében tükröződő órája. megint Ő volt éjszakám középpontjában.. dehogy pontosan mivel kapcsolatban, azt nem tudom, de átszellemült fuldoklásom közepette, s mély sóhajaim alatt eszmélve bizton tudom, valami rossz, valami tőlem független dolog történt álmomban.. mint néha ilyenkor, most sem örültem, hogy felébredtem.. megpróbáltam ismét alvásba erőltetni tudatomat, hogy hadd éljem újra át hajnali szorongásaim okát.. de természertesen - mint annyiszor - most sem jártam sikerrel.. ez az álom is elszaladt.. és én erőltetett próbáltatásaim dacára nem értem utol.. kicsit az élet valódi síkjára tévedtem.. tiszta tudatban, felpattant szemekkel..

az ágyam, az ágyunk, melyben tőlem elfordulva pihen feleségem meztelen, és szemtelenül fiatalos szemérmetlen teste, gondolatbeli ívet formál megterített, és összekuszált fekhelyén.. csak azért, hogy engem ledobhasson.. mert már nem kívánja bőrömet nyugalmában dédelgetni.. le a takaróm mellé, ami megsaccolni sem tudom, mikor kúszhatott a földre..
így hát felkelek.. szemeim tökéletesen megszokták a sötétet.. nem kapcsolok villanyt, úgy botorkálok ki lassan, megfontoltan a háló békéjét hátrahagyva.. néhol megérintem a falat, s hagyom engedelmeskedni megszokott útvonalaikon csoszogó lábaimat.. bár teljesen éber vagyok, lábaimat egyenlőre nem emelem kellőképpen.. így is pontosan oda kalauzolnak, ahol szinte minden hajnalban magamba tudok olvadni, és fel tudok készülni mégegy átkozott napra unottá vált, és anno reményekkel kreált életembe - Imola nélkül.. minden kis nélküle eltöltött perc, minden nélküle beszívott levegő feleslegesnek tűnik.. és mindig-mindig egyre közelebb vet elmém tengerének delériummal táplált kikötőjéhez..

pirkadni látom azt a nagyszerű eget a résnyire nyitott ablakon keresztül, amely néma tanúként lett leghűségesebb barátom, mióta felhabzott az életem a titkos kötődésem önpusztító savában.. már hét hónapja.. én így számolom.. több, mint fél esztendeje, hogy egymásba bonyolódtunk, és nyughatatlan szemeinkre forrt egy láthatatlan, de annál érinthetőbb, és erősebb lélekfonál, ami egymás nélkül mindkét végén állandóan ficákolva vibrál.. hívogat erre, majd arra, és rengeteg emlékkel áraszt el folyton minden napszakban, bárhol, és bármikor.. nagyon fájdalmas a megléte, és nagyon kellemes a megléte..

közelebb húzódom a sarokhoz most, mint szoktam.. valami nem hagy nyugodni.. érzem, valami megfoghatatlan dolog próbálkozik bejutni aurámon.. becsukom szemeimet, és mélyet szívok a kintről beáradó élettér sűrű levegőjéből.. úgy képzelem el magam, mint egy sziklát fogott pisztráng, aki elvétette az ugrást a csobogó víz ellenhullámaiban.. és bután csak vergődik, és tátog, és nem tudja, hogy miért lett ilyen perzselő a pikkelyein a Napfény..
én sem tudom - ostoba halként - mi okozza ezt a megmagyarázhatatlan megérzést..
beosonok halkan gyermekeim szobájába, és kitapogatom őket.. minden rendben van, édesen alszanak.. készülnek a napi csintevéseik terveinek kidolgozására tudatalatt.. betakargatom finom takaróikkal, mert mindketten már az ágyneműik tetején szuszognak.. megkeresem alvópajtásukat, és közel hozzájuk, a párnára teszem.. egy-egy puszit nyomok halkan hamvas arcukra, majd kissé megnyugodva kilibbenek a szobából.. imádok godoskodni róluk.. ez életem legfontosabb éltető eleme.. egy félhangos szusszanást hallok még, ahogy kattanik a zár az ajtójukon.. egy kis mocorgás, majd ismét minden elcsendesedik..
az irányt most a hálószoba felé veszem.. nincs erőm belépni, csak az ajtóig megyek.. ott megállok, mintha csak egy búszra várnék, ami elrepít innen.. el.. most.. egy másik szobába.. vágyaim édes kaptárába..
szomorú, és önmarcangoló érzés kerít hatalmába így, félig belépve az ajtón, de teljes tudattal visszahátrálva: kihűlt a lángom Panna iránt.. a kiváló feleség, anya, társ iránt.. keserűség önti el a nyelvem önzőségem fékezhetetlen gyertyáját igaz lánggal világítva be a jelenemet.. nagyon távol állok tőle, hogy szívből megöleljem az egykor mindent jelentő lényt.. szégyenlem magam.. olyannyira, hogy ki is oldalazok ismét a nappaliba magam mögött hagyva a kihűlt boldogságom kacér mosolyát..
leülök a szőnyegre.. olyan vastag forma.. szeretem nagyon.. puha, és hívogató, hát le is fekszem rá hanyatt.. érdekes csiklandozás szalad le arcomon.. füleimbe landol, s én odanyúlok az ismert érzést kitapogatni.. néhány remegő könnycsepp írt új utat szemeim külső sarkából indulva.. gondosan letörölgetem, mert kicsit hűti a bőrömet.. megnyalom az ujjamat, és érzem a sós ízt.. zsigereimbe mélyen belehat, és tudatomat ismét felkorbácsolja.. valami görcsösen próbál kapaszkodni kifeszített testembe, de nem hagyom.. ismét az az érzés, ami felébresztett.. most halott édesanyámra gondolok.. fiatalon hagyott itt bennünket.. érzem, és látom is őt itt mellettem.. nagyon fiatal még.. minden a megszokott.. csak az arca nem.. most nem mosolyog.. megfoghatatlan ismét a pillanat, ami üzenni akar nekem.. tudom, látom, de nem értem.. elfordítom a fejem gondolkodva, de mire visszanézek ismét egyedül ernyedek a tudatlanságom szorító fájdalmába..
egy ismerős csippanást hallok valahonnan..
felkelek, körülnézek.. olyan világos lett.. feltekintek a faliórára.. - már nem csak a körvonalát látom -, ízig hat belém a tudat: ismét elaludtam.. itt, a földön.. már hat óra múlt..
visszafekszek az ágyamba, most annyira hívogat, és úgyérzem nem tudok ellenállni.. csak pár percre.. talán egy negyedórára..
ahogy térdem az ágyat érinti, Panni álmos akarattal felémnyújtja óvó karjait hívogatóan.. nem tudok ellenállni neki, annyira kell most nekem is az ölelés.. akár az övé is, hisz annyira meg tudok nyugodni zárt reggeli szorításába.. ő pontosan azt adja, ami egy férfi legnagyobb óhaja: érezteti a férfi szükségességét!
ahogy beleolvadok, és átadom magam a megnyugvás szelíd ösztönének, rekedt hangon suttogja fülembe kérdőn: - ki keresett a telcsin?
- nem tudom, mindjárt megnézem - válaszolm rá, s már nyúlok is érte..
- üzenetem jött - ásítom álmosan, és félig lehúnyt szemmel.. - Andristól.
..szemeim majdnem kiégetik a mobilom képernyőjét, miközben ujjaim egyenként halálos sebet markolnak a burkolatán, ahogy agyamba égnek a szavak:
"Imola kórházban van. Éjjel bevittem. Begörcsölt a veséje. Nagy a baj! 106-os szoba. Ha tudtok gyertek. András."
..azonnyomban felugrottam az ágyból nemtörődve semmivel.. csak menni.. és most.. és egy egész világot, ha kell végiggörgetek az úton, hogy mielőbb odaérjek, mert bizton tudom, hogy számít rám, és bizton tudom, amit már oly sokszor a fülembesúgott: "te vagy a minden, ami fogható, és ami érezhető - a földön, és az égen"
Panni értetlenül nézett utánam az ágyban ülve.. nagyon megrémült a legjobb barátnőjéről érkezett hír hallatán, és tiszta tekintetét záporként lepték el olvadt pataknyi könnyei..
..én indulás előtt megfogtam a nappaliban szenderülő kék rózsát, és gyors mozdulattal, szinte kitéptem a váza öleléséből.. most ez nekem kell!- kértem magamban elnézést az edénykétől, nemtörődve, hogy sietségem hevében mennyire billentettem meg..
..útközben eszembejutott, hogy vajon lesz-e váza Imola kórtermében...
..és az idő lassan falni készült a kórházhoz vezető utat..

nagyon furcsa érzést kelt a telefonom a zsebemben, amikor csak így a semmiből - szinte kaparászva - megrezeg. mindig megdobbanik a szívem, hátha ő keres. ezért is használom újra némítva már több, mint egy hónapja.. nehogy lebukjak, és magammal rántsam őt is a fondorlatos életem nemlétező otthonába.
András keres, régi barátom.. igazi ember, értékes, és az egyetlen személy életemben, aki mindent kész lenne megtenni értem.. az igaz, és hűségesnek vélt barátjáért..
egyetlen egy dolog szabhatna gátat kettőnk testvéri kapcsolatán: és ez ő, aki hívásától magambareszketek minden alkalommal, és fájó titkos álmaimban őrzöm minden csókját, minden érintését, András felesége - Imola.

-szia! de jó, hogy felvetted.. nem is tudom, hogy mondjam el.. szóval találkoznunk kéne.. még ma.. valamiről beszélni szeretnék veled..

-baj van, Andris? - elcsukló hangon préselem ki a kérdést a pillanatok alatt kiszáradt számból..

-most nem alkalmas. húsz perc múlva a parkban.. gyere pajti, légyszi..
és letette.

..most egy arénában érzem magam, ezer figyelő szempár, és egy kiéhezett, vicsorgó oroszlán előtt térdelve, sebesen.. és a tömeg ellenem kántál.. -mert megérdemlem..
Panni, - akit szinte levegőnek néztem - felébreszt álmodozásomból.

-fogadjunk, ez megint egy csel, hogy elcsaljon itthonról sörözni..

-nem, ez most nem az - felelem vékony hangon, cipőmbe ugorva, még mindig falfehéren.. - úgy gondolom másról lesz szó..

-férfiak...- hallom, miközben az ajtót magam mögött hagyom a szűk, és sötét folyosón.. ami a mi folyosónk is: Imoláé, és az enyém.. a miénk, a kis titkunk egyik felhevült, és elcsillapodott állomása.

rohanok, és közben nyugtatom magam, mert érzem a penge villanását a sötétben, és tudom, hogy százszor elképzeltem, milyen lenne, ha kiderülne, most mégis irtózom a gondolttól, hogy a szemembevágják saját tetteim undorát.. próbálok lojális maradni.. tisztán cseng András minden szava a levegőben. szinte ki is tapinthatom őket.. "beszélni szeretnék veled".. "gyere pajti, légyszi".. ettől kicsit megnyugodtam.. talán nem rólam lesz szó.. talán nem.. hiszen pajtinak hívott.. mindenesetre zaklatottnak tűnt.. talán valami munkahelyi dolog lesz ez.. de bírnám.. igen, már erősödik bennem a tévedhetetlenségem.. tudom, mert mindent megbeszéltünk, amikor elkapott a láz bennünket.. a legfontosabb, hogy ha már így alakult, nem okozhatunk fájdalmat.. mert ez a mi bűnünk, ez a mi sorsunk.. és a mi felelőségünk.. és sem András, sem Panni nem tenné túl magát egykönnyen.. a gyerekekről nem is beszélve..
és ebben is annyira egyek vagyunk.. édes Istenem.. miközben elérem a parkot, és látom a barátomat inteni is folyton ő jár az eszemben.. az arca, a vonalai, az illata.. és azok a mélykék, őszinte szemek... ellenállhatatlanok..

-na csá, baj van?

-nem is tudom, hogy kezdjem el.. először is köszönöm, hogy leugrottál.. ez sokat jelent, tudod..

-mondjad már, mert teljesen hülye lettem.. ne izélj, bari..

-hát jó.. akkor kezdem.. Imoláról van szó..-itt kicsit megállt, mélyen a szemembenézett.. én egyből elfordítottam a tekintetem, mert nem akartam, és nem tudtam tovább türtőztetni magam..

-mit tudsz?- kérdeztem számkivetettként, és piszkos árulóként leizzadva, és egy képzeletbeli pisztolygolyónak helyetformálva az agyamban..

-gyakorlatilag semmit.. csak sejtek.. mert.. tudod.. hogy is mondjam.. nagyon megváltozott..

-és ez biztos? nem tévedsz? m..mert lehet, hogy bedumálod csak..

-már hetek óta nincs szex.. pedig én erőltetem.. de eleinte rosszul érezte magát.. és most már úgy érzem levegőnek néz..ez van!

-Bandi, én ebben mit segíthetek?

-hát, arról lenne szó..-nagyot nyelt, és szemiet vékony könnyhártya borította el fátyolként- hogy.. kicsit rá kellene nézned. tudod, holnaptól megint havi zárásaim lesznek, és utaznom kell.. úgy három napig leszek távol.. nem bánnád, cimbi? ..te jutottál az eszembe.. tudod..

Most adta fel igazán a leckét nekem.. hmm.. erre mit is válaszolhattam volna:

-persze.. figyelek..- és közben teljesen máshol jártam gondolatban..

nagyon vibrált a levegő, Andris nyelte vissza elfolytott könnyeit.. hangtalanul kezet nyújtott, valamit motyogott még eltorzult hanggal, és sietősen elrobogott..
egy darabig bámultam a lépteinek nyomát.. és tűnődtem magamon.. tűnődtem a barátságunkon, s tűnődtem Imolán.. nem tudom kiverni a fejemből, nem tudok lemondani róla.. felvállaltam a hazúg szerepet, és felvállaltam vele egész életem gyökeres átalakulását..
közben azon töprengtem, hogy az utolsó friss emlékem tegnapról származik.. fél éves kihagyásunk óta az újbóli egymásratalálásunk felgyorsította az eseményeket.. mélyen érezzük: nem tudunk meglenni egymás nélkül.. szinte minden nap látjuk egymást.. szeretkezéseink vad kapaszkodásokba torkollanak, és az eddig elnyelt szavak most teli torokból törnek ki.. teljes zsigeremből érzem: szeretem minden porcikáját, minden lélegzetét, és minden kiejtett szavát, amit hozzám intéz...

-..bár nem kéne hazudnom..- félig hangosan sóhajtottam ki a szavakat..
körülnéztem, nem látott-e valaki, nem hallhattak-e.. de nem.. semmi.. csak a telefonom rezgése kelt fel álmodozásomból.. komótosan előveszem.. és a levegő ismét megvibrál.. Imola hív..