mojo blogja

Egy szál rózsa a szerelem csokrából maTested édes mézébe úgy de úgy vágyna

Mint ezeréves gyötrelmei után szűkölve

A Föld ereiből bugyogni a vulkánból a láva.

Én ott fürdöm le porom a hosszú útról,

Ahol két kezed lehet vizem és  szappanom

Törölj hajaddal szárazra magadnak,

Hogy testeddel fedd el férfias alakom.

Meghaltam. Ma sírom húz, ahogy nyitva áll,

Szívem szuszogásod alá dallamot komponál

De ha nézel felém, én újra és újra éledek

Mert még nem éltem át veled az életed.

Hangtalanul, ahogy itt a földön fekszem,

Szeretlek nagyon ebben a csendéletben.


Szeretlek itt, ahol egy kertet szült világom,
Hintázik benne szívem veled egy faágon.


Szellő fujdogál, lágyan lökdösi az ágat,
Este is szeretlek majd, ne rejtsd el a vágyad!


A kinyílt lelkembe betuszkollak, így ni!
Olyan vagyok, aki csak vadul tud szeretni.

Napfény szökött hajnalban a szobámba,

Szemembenyúlt, s arcomat birizgálta,
A fülembe is súgott egyet, s mást
És nyugodt szívemre szitálta a varázst,
Hogy gondolatom ma már valóra válik,
Ami útja végén egy arc körül cikázik.


Gyönyörű arc, szemeknek lágy szikrája,
Kedves hangja - az ölelés dalos szimfóniája
Lényt formál: ívekből gazdagon rajzolja
Meg múzsámat egy szerelmes kartonra,
És felismerem már, őt láttam meg anyámban,
És lányomban és mindenhol őrá vártam.

Most fájj, mert már semmi nem érdekel, most!

A sebeken seb fakad, a néma hang bent marad,
Nincs többé szín a Földön.


Le is pottyanhatnak az égről a madarak,
Nem számít,
Ha a vágyat már nem zengi át az akarat.


A fákat is kicsavarhatja haraggal a szél,
Bánom is én!
Hisz te is csak egyszer’ szerettél,


Gyenge alak párna alatt, kigomboltan
Büszke de szürke 
Olyan lettem, pedig  nem olyan voltam.


Édes emlékeknek tükörképet vetni
Futnak a tócsák a talpam alá,
És fodrozva kérdik: -ennyi?


Hát ennyi, mint egy utca, vagy egy város,
Szomorú villanyoszlopok sora,
Ami kacagó terekkel határos?


Merre tartsak, hol az otthonom?
Nézem az ereket a sárban,
Mind előre mutat valahova távol.


Én mégis egy másik irányba érek
Humuszt tanulok szórni ruhámra,
Talán már sokáig nem élek..

képzeld a szoknyád ha a fűző tartja

s a szenvedély azt lassan kioldja

mikor rám gondolsz mint ebédre a dél

és érzed szűkölködve hogy újjászületnél

kezed a combodra szándékokkal téved

szörnyen felperzselni majd lehűteni véred

és a távolság megcírógatja a Napot

közben kitépsz szívemből egy nagyot

hogy az szerény lelkedet állatbőrbe fogja

s rádvarrja tetemem szépen virágozva

hogy tudd érezd a vágy körforgását

magadban száguldani és csak hadd lássák

az élettelen meg élő sejtek a Földön

hogy a szerelem velem milyen édes börtön