Opa01 blogja

büdös lábait mossa a bűntudat

kezével csak kényesen legyint

folyó szeli ketté

a szögesdrótba csomagolt ostromolt várost

van aki hidat épít

van aki robbantani készül

van aki célkeresztbe néz

van aki vetkőzik

van aki vetkőztet

van aki szennyesét mossa

van aki mások levetett ruhái közt kutat

lenyomatok

a romokon

a tétova ravaszon

a haldokló mellein

a lopott kenyéren

a jóság már csak eget kémlel

imára kulcsolja kezeit

valami nyikorog

talán a remény

huszonegy százada megszentelt kerekén

Kifeszítette önmagát az ember,

tenyerébe jéghideg szeget kalapált.

Aztán bevégeztetett…

 

Belépett a halál fekete sátrába,

hogy leboruljon a saját árnyéka előtt.

Majd feltámadott,

hogy gyönyörködhessen mások halálában is.

Koccintottak az ördöggel.

Arany kelyheik voltak,

amelyekből kiitták a saját vérüket.

Aztán a buldózer vájta tömegsírban

eljátszották a feltámadást.

Véresre kaparja a beforrt sebeket

halni nem akaró zsidó emlékezet.

Hamuszín egén betegen mereng a Nap.

Teste az éltető fény, de lelke a rab.

Apáink szörnyű bűne tovább él bennünk.

Vágtat az idő, de van mit jóvátennünk:

jelt ölt a jel, hóhéra volt szónak a szó.

Akármi történt: Bocsáss meg Hatmillió!

Én a teből ővé lettem,éríntésed elvesztettem,

mást éríntesz énhelyettem.

Te a teből ővé lettél,

engem magányossá tettél,

én szeretlek, te szerettél.

Szeress megint, nagyon kérlek,

hevül testem, forr a vérem,

tiéd szívem, tiéd lelkem.

Legyen ő a teből ővé,

én az őből ismét tevé,

te az őből ismét tevé.