Erotika, szerelem- Mihaleczki Mária

Mennyi ember él e piszok nagyvilágon, 
Mégis mikor lehunyom szemeim, csak a tiéidet látom.




Mosolygós tekinteted, 
Minden nap integet, 
Szeretve karolja át törékeny lelkemet, 
S feledteti pillanatokra fájó szenvedelmemet...




Tekinteted, mosolygós pupilláid, 
Csalogatnak, hívnak a megvetett ágyig, 
Gyengéden rántanak a vérbő, meredő ölbe, 
S juttatnak el, áztatnak meg a forró gyönyörbe....




Általad a nap is fényesebben ragyog, 
Meghálálni nem tudom, mit tőled kapok...
Viszonzásul forró csókokat adok, 
S telnek, folynak, peregnek veled a napok, 
Míg, majd egy napon végleg eltűnök, meghalok, 
De ha emlékezem, tekintetedben tekintetem, 
Szerelem, 
Végső nyugalmam meglelelem, 
Azt mondom: nem volt értelmetlen életem...

Ártatlan

Gyakran kémleltem gyermekkoromban a kék eget, elmerengtem, sokat gondolkoztam, hogy vajon mi végre is élek. Olyan ártatlan és reményekkel teli voltam...
Minden zsigeremben éreztem, hogy más vagyok. Nem, nem felettébbvaló, csupán egyszerűen más. 
Az élet igazolta ezt az érzést, ezt a bennem rejlő és szinte kikívánkozó érzést.


Először az álmaim jeleztek nekem, nap mint nap, éjről- éjre...
Majd ébren is láttam.
Sokszor nagyon féltem, mert nem értettem, hogy mi történik bennem, a lelkemben, nem tudtam akkor még semmit, nem tudtam, hogy mennyi és milyen szenvedés vár még rám életem során. 
Hanyatló testbe zárt lelkem a mai napig akarja és követeli, hogy megtudja: mi végre is születtem e földi világra és hogy mi is valójában a feladatom.
Nem tudom még mindig, csak meg- és túlélem a napokat és azokat a feladatokat megoldva lépegetek tovább különleges utamon.


Hiányzik a kislányom, Klementina.
Egy darab belőlem, egy fájdalmasan nagy darab, az életem egyetlen értelme, szeretettell teli szenvedélye.


Most itt ülök és mint mindig: gondolkozom. 
Mindenen.


Életen.
Szerelmen.
Vágyakon.
Halálon.
Szenvedélyen.

Átölel

Testemen minden érintésed, vágyad nyoma, Testemen, mi Te tested meleg otthona,