meszeletra blogja

A reggeli bevásárló körutam során találkoztam a Mikulással, amint az a térdig érő hóban almával etette a szánhúzó rénszarvasát. Gyorsan le is fényképeztem ezt a szokatlan látványt. Te most ne foglalkozz azzal, hogy itt, ahol élek, egyetlen hópihe sincs, nemhogy térdig érő hó - csak hidd el, amit mondok, mert ha hiszel a mesékben, úgy valósággá válik számodra a most még meseszerű világ. És úgy fogod tudni értékelni, mint az a sugárzó arcú kisgyerek, aki csillogó szemekkel várja a jó öreg Nagyszakállú megérkeztét. Nincsenek fenntartásai, csak erős hite. És nagyon boldog. Beszédbe elegyedtem a Mikulással, aki ezt mondta nekem: Az emberek azért találják ki a meséiket, köztük engem is, mert azt szeretnék, hogy a gyermekeik a kezdeti lépéseiket egy ideális világ felé tegyék meg, jóllehet "tudják", ideális világ nem létezik. Tudják? Nem, nem tudják. Mert ha tudnák, éppen egy ilyen általuk kitalált ideális világban élnének ők is, nem pedig a saját piszkukban fetrengve csodálkoznának, gyermekeiket figyelve, hogy ők még hinni tudnak a mesékben. Ők csak azt hiszik, mert a gyermeki hit arról győzi meg őket, hogy sikerült széppé hazudniuk ezt a rút világot. Nincs abszolút jó, és nincs abszolút ronda világ. Az ő hitüktől válik és vált olyanná, mint amilyen. De ők sajnos csúnyának hiszik, tehát az is. A gyerekek ugyan egy ideig a hitükkel fenntartják ennek ellenkezőjét, de aztán hamar rájönnek, hogy csupán az ő hitük kevés ahhoz, hogy az általuk megálmodott és hitük által fenntartott Mesevilág meg is maradjon, mert a felnőttek nem segítenek nekik tovább ebben. Még sokáig beszélt volna, de udvariasan elköszöntem, mert már nagyon kezdtem fázni. Nem csak kívül - odabent is. Szerettem volna úgy tenni, mint hogyha hinnék benne, ezért nyújtottam is felé a kezemet búcsúzóul. - Bocsáss meg, de én nem nyújthatok neked kezet. - Egy álomképnek ugyanis nincs keze - mondta -, és én látom, hogy te is csak annak nézel engem. Ha gyerek lennél, még az ölembe is ültetnélek, sőt még azt is megengedném neked, hogy megsimogasd a rénszarvasomat. De így kénytelen leszek megvonni tőled ezt az élményt. Elváltunk, én pedig vegyes érzésekkel lépkedtem hazafelé. Végig a Mikulás szavai visszhangzottak bennem: "...ha tudnák, éppen egy ilyen általuk kitalált világban élnének ők is..."; "Az ő hitüktől válik és vált olyanná, mint amilyen. De ők sajnos csúnyának hiszik, tehát az is..." Istenem, de jó lenne újra tágra nyílt szemű kisgyereknek lenni, igaz hittel, bizalommal mindent értékelni!...

Köszönt e vers, te váltig
visszatérő
Föltámadás a földi
tájakon,
Mezők smaragdja, nap
tüzében égő, Te zsendülő és zendülő
pagony!
Köszönt e vers, élet,
örökkön élő,
Fogadd könnyektől
harmatos dalom: Szivemnek már a gyász
is röpke álom,
S az élet: győzelem az
elmuláson. Húsvét, örök legenda,
drága zálog,
Hadd ringatózzam a
tavasz-zenén,
Öröm: neked ma
ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár,
jer, remény!
Virágot áraszt a
vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd
énekellek én. Hisz annyi elmulasztott
tavaszom van
Nem csókolt csókban,
nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét
fényénél borongott
S vigasztalódott sok
tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő
húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot
és zenét.
E zene túlzeng majd
minden harangot,
S betölt e Húsvét majd
minden reményt. Addig zöld ágban és
piros virágban
Hirdesd világ, hogy új
föltámadás van!

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

- Kérem, engedje meg, hogy adjak egy pofont!
- Tessék? Micsoda? Jól hallottam, ezt nekem mondta?
- Jól hallotta, uram, önnek szeretnék adni egy pofont!
- Dehát mire alapozza ezt a sértő, megalázó és felháborító szándékát?!
- Ó, elnézést kérek, mindjárt ezzel kellett volna kezdenem, de tudja hogy van ez: amikor az ember elméjét hirtelen felindulásból elönti a düh, azonnal szeretne a tárgyra térni.
- És most ön azonnal szeretne a tárgyra térni?
- Úgy van, uram: ebben a szent minutában.
- Elárulja végre, hogy ezt a dühöt mi váltotta ki önben?
- Hogyne, kérem, már el is mondtam volna, ha ön nem vág közbe állandóan.
Néhány évvel ezelőtt szemtanúja voltam, amint ön kegyetlen módon, előre kitervelt aljas szándéktól vezérelve meggyilkolta az én szeretett
Lucanus Cervusomat.
- Miket hord itt össze, kijét gyilkoltam meg én önnek?
- A szeretett Lucanus Cervusomat.
- Ön bizonyára összetéveszt valakivel; ilyen nevű emberről soha életemben még csak nem is hallottam, nemhogy a gyilkosa lennék.
És egyébként sem tudok róla, hogy gyilkosság miatt valaha is elítéltek volna, vagy hogy körözést adtak volna ki ellenem.
- Á, gondolhattam volna...
- Mit?
- Hogy mégcsak nem is ismeri.
- De kit kellene ismernem?
- Hát a Lucanus Cervust.
- Hagyjon már azzal a Lucanus izével.
Vagy elmondja, kiről van szó, vagy ne inzultáljon, kérem!
- Ezer örömmel, uram... ezer örömmel, hogyha...
- Hogyha?
- Hogyha nem lapozott volna fel egyetlen rovarhatározót sem idáig.
- Rovarhatározót? Minek kellett volna fellapoznom egy... egy rovarhatározót?
- Mert akkor ismerné az áldozatát.
- Az áldozatomat? Miféle áldozatról beszél, maga...?
- Kedves uram, fogja vissza az agarait, mert nagyon is tudom, miről beszélek: az áldozatát.
- Láttam felrepülni, de mint tudjuk a Cervusokról, hogy nem éppen a légi navigáció és akrobatika mesterei, azonnal az ön kocsijának csapódott és a földre zuhant. Ön pedig jött ki sietve a szemközti étteremből, és az autóhoz érve rátaposott.
- Ugyan már, miért nem vigyázott jobban erre a...
- Cervus, uram, Lucanus Cervus.
- Igen, arra.
- Vigyáztam volna én, uram, de amíg gombostű után szaladtam, hirtelen szárnyra kelt.
- Minek kellett a gombostű magának?
- A rögzítéshez. Tudja, én rendelkezem a környék legnagyobb rovargyűjteményével, gyűjteményem mintegy kétezer rovart és bogarat számlál, azaz csak számlált volna, ha az oriás szarvasbogár is közötte lehetne, de jött ön, és volt szarvasbogár, nincs szarvasbogár.
- Vagy úgy? És maga mindvégig ezt a dögöt nevezte annak a Lucanus micsodának.
- Nem "ezt", uram, hanem őt. Ha kérhetem, halála után se illessük személytelenséggel, hisz ő Európa legnagyobb bogárfaja.
- Na ne mondja. És miért olyan fontos magának éppen ez az egy? Hát fogjon egy másikat!
- Hát épp ez az, uram. Tudja egyáltalán, hogy milyen régóta kerestem, amíg egy ilyen gyönyörű díszpéldányra rátaláltam? Úgy gondolom, hogy egyetlen pofon nem is lesz az eszmei értékével felérő elégtétel. Lépjen hát közelebb, uram, essünk túl a dolgon.mielőbb.
- Még mindig nem tett le abbéli szándékáról, hogy lepofozzon? Egyetlen rusnya bogár miatt? De hiszen nem embert öltem! - Uram, a természetnek egyformán fáj, akár ember, akár egy "rusnya bogár", ahogy ön fogalmaz. Jöjjön. - Úgy gondolja, hogy maga rovargyűjtő, ezért jogában áll lepofozni bárkit is egyetlen bogár miatt? - Igen, uram, úgy gondolom. De ne rabolja a drága időmet, lépjen közelebb. - Hát jó, nem bánom... de mit is mondott, hány ízeltlábút rejt a rovargyűjteménye? Kétezret? Árulja el nekem, uram, hogy azt a kétezer rovart meg bogarat ki segítette át a túlvilágra? Talán én azokat is? És mondja csak, előtte érzéstelenítette a természetet esetleg, hogy ne érezzen fájdalmat miattuk? - Nem, uram, az én ténykedésem nemes célt szolgált: megmutatta az embereknek, hogy melyek azok a rovarok, amelyeket a kihalás veszélye fenyeget és a védelmünkre szorulnak. De már nagyon kezd viszketni a tenyerem... - Szóval úgy? Viszket a tenyere? Hát nem bánom... de engedjen meg egy megjegyzést előtte. - Parancsoljon. - Nos, megadhatja nekem azt az egy pofont, de engedje meg, hogy előtte én adjak magának... kétezret. - Tessék? Ön akar adni nekem kétezer pofont?! - Pontosan, uram, ahogy mondja: kétezret! - Miféle pimaszság ez?! Méghogy ön nekem? Dehát honnan veszi a bátorságot hozzá, egyáltalán ki maga? - Elsőosztályú öklöző vagyok, uram, mellékesen díjbírkózó, és most is épp egy meccsre igyekeztem volna, ha maga nem tart fel ezzel a... Különben nem gondoltam, hogy a nagy meccs előtt akad még egy másik kihívóm is. Hát jöjjön, uram, rendezzük le a dolgot, mert vár a Gorilla. - A... a... Gorilla? - Igen, ez az ellenfelemnek a beceneve boxolói körökben, de ha ő Gorilla, akkor én Oroszlán leszek, és darabokra tépem, mielőtt még feleszmélhetne. Lépjen közelebb tehát, uram, mert kezd izzadni már a tenyerem. És még arra kérem, hogy közben hangosan számoljon egytől kétezerig, mert én történetesen éppen mással leszek elfoglalva akkor. - E-... e-... egytől ké-.. kétezerig? Csa-... csak ezerkilencszázkilencvenkilencig... - Nézze, uram, ha az ezerkiláncszázkilencvenkilencet túléli, garantáltan túléli a kétezret is. Tehát egy vagy kétezer...?

"Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen."

Reviczky Gyula varázslatos szavaival kívánok Neked békés, boldog húsvétot!
Neked, aki az ünnepi áhítat közepette vetted a fáradságot, és betértél hozzám egy percre.
Akinek az ünnep még megőrizte tisztán csillogó fényét, és fogalma nem elcsépelt szavak guanójától magasodott a tisztaság fölé.
Húsvét van. A megtisztulás, az újjászületés ideje.
Amikor az ember előzőleg megtisztított lakásában elcsendesedve ünnepel.
Amikor már nem csak szűkebb környezetében, hanem a lelkében is elvégezte a nagytakarítást.
Emberek vagyunk, és tudjuk, hogy a tisztaság nem maradandó, hogy az idővel beszennyeződik, ezért ha tiszták akarunk maradni, az örökös tisztogatás a feladatunk.
És nem csupán az anyagi világunk igényli a takarítást - a lelkünk is ugyanúgy. Mert csak a tisztát nem lehet szégyellni.
Ami már bepiszkolódott, azzal két dolgot tehetünk: vagy megtisztítjuk, vagy eltakarjuk a kíváncsi tekintetek elől. Mivel a megtisztítás nehéz, fáradságos munka,
gyakran ez utóbbihoz folyamodunk: leplezzük a ránk tapadt szennyet, azaz tisztaságot színlelünk.
És már meg is szabadultunk a szégyenérzettől, ám azon kapjuk magunkat, hogy ennek helyét egy megmagyarázhatatlan másik érzés vette át.
Tűnődünk, hogy mi is ez,
aztán már nevén is tudjuk nevezni: félelem. Mert tudjuk, érezzük, hogy az álcázott tisztaság még nem tisztaság. Hogy az nagyon sérülékeny, hiszen csak egy vékony lepel védi, s ha az kiszakad, alatta láthatóvá válik a leplezetlen igazság: megtisztítatlan önvalónk.
Óriási a dilemmánk: vállalni a tisztogatás aprólékos és fáradságos munkáját, vagy a lelepleződéstől való állandó rettegésben élni?
Húsvét van. Az ünnep talán segít feloldani e dilemmát.
Talán rávezet Téged is a helyes döntésre, arra, amelyet nem kísér szégyenérzet, hanem felszabadultan és örömmel vállalható...