Talán Versek, Lelki Elvek

A lét fennáll, indok nélkül 
Akarat végtelen gyengül
Az egyének cserélhetők
A tömegek megtörhetők
 
És mi mégis tovább küzdünk
Hiszen nem a sorstól függünk
Saját hangunkon ordítunk 
Láncoktól pedig megválunk
 
Békésebb lenne megszűnni 
Homályban némán eltűnni 
Ott ahol remény már nem fény
Csak haladék sírépítmény
 
A jövő egy következmény 
Sorssal szembe légy ellenfény
Nem tudni mi következik 
Csak legyen ki ellenkezik
 
 
 

Ágyra fel, majd pedig dőlés
Szemet lecsuk, arcot balra
Takarót fel, ez a lépés
Ki akar, csinálja dalra
 
Álomba merülve, mosolyogva
A balga reményt oly dédelgető
Lelket édeskésen kényeztető 
Lépked a felhők közt imbolyogva
 
Tiszta ég, szemünk is nyitva
Ágyból ki, cipőbe bele
Vár a kávé, csakis tripla
Pohár alján, tele fele

Sosem féltem a magánytól, ma sem teszem
Hiszem, leginkább valódi a társtalan
Balgán félnék a szabadságtól én kérdem  
Szívem hol láz már nincsen, arcom ránctalan

Önmagammal tudok csak igazán élni 
Féli gyenge lelkem a más fajta terhet
Változás az mely ezer darabra őrli
Szemeim mindig is kerülték az eget

Mindezt már régen ajándéknak tekintem
Magamban hordozom a másik magányát
Míg őrzöm talán még színesre is festem
Majd elkérik és újra érzem halálát     

Csendet kértél, így hát én néma maradok,

Remélem, nem érnek téged szerelmi panaszok,

Néma maradhassak, még siket is leszek,

Nem hallják többé éneked ezen fülek.

Torkomba forró ólom, angyali diktátum,

Szánalmas, mégis mindez nekem dekórum,

Néma maradhassak, még vak is leszek,

Szemembe setét felhők gyülekeznek.

Tollam üres, ez már csak az utózönge,

Te vagy életem egyetlen igazgyöngye,

Néma maradhassak, még halott is leszek,

Szavaim mind fájó... ártó vétkek.

Hiszem, szeretnélek


Van az a konkrét érzés, amikor legbelül tudta, hogy bármennyire is csodás lenne, ez nem a megfelelő idő. Mikor pedig nem sikerül ahelyett, hogy átvenné a hatalmat a megnyugvás, egy negatív érzés tölti el pedig tudta ha sikerül is akkor sem lett volna olyan...


Bátran hiheted, te vagy életed ura,
megnyerhetsz magad ellen minden csatát, 
s újra végig hallgathatsz minden vitát,
mégis lángba borít egyetlen szál gyufa. 

A legnagyobb lángokat sosem mi hozzuk,
csak éltetjük míg végül felemészt,
akárcsak égi vihar a tengerészt,
s ezt a tüzet mégis a végsőkig áldjuk.  

 
Az igazság az, hogy a legkegyetlenebb rémálmot is könnyűszerrel túlragyogja egy csodaszép, kósza ábránd. 


De ebben a tűzben mi boldogan élünk,
aztán csak egy üres lélek marad hátra, 
eme térben feladatunk, hogy békét vigyünk. 

Nem mi döntöttünk arról, hogy itt az idő,
annyit tehetünk, hogy magunknak hiszünk,
s ha nagyon fáj, még mindig lehetsz költő.   


A szerelem mindig hagyni fog magából egy darabot hátra. Ez a darabka, habár fájó esélyt ad arra, hogy újra szeressünk.