Talán Versek, Lelki Elvek
Talán még el is hiszem
Hiszem, szeretnélek
Van az a konkrét érzés, amikor legbelül tudta, hogy bármennyire is csodás lenne, ez nem a megfelelő idő. Mikor pedig nem sikerül ahelyett, hogy átvenné a hatalmat a megnyugvás, egy negatív érzés tölti el pedig tudta ha sikerül is akkor sem lett volna olyan...
Bátran hiheted, te vagy életed ura,
megnyerhetsz magad ellen minden csatát,
s újra végig hallgathatsz minden vitát,
mégis lángba borít egyetlen szál gyufa.
A legnagyobb lángokat sosem mi hozzuk,
csak éltetjük míg végül felemészt,
akárcsak égi vihar a tengerészt,
s ezt a tüzet mégis a végsőkig áldjuk.
Az igazság az, hogy a legkegyetlenebb rémálmot is könnyűszerrel túlragyogja egy csodaszép, kósza ábránd.
De ebben a tűzben mi boldogan élünk,
aztán csak egy üres lélek marad hátra,
eme térben feladatunk, hogy békét vigyünk.
Nem mi döntöttünk arról, hogy itt az idő,
annyit tehetünk, hogy magunknak hiszünk,
s ha nagyon fáj, még mindig lehetsz költő.
A szerelem mindig hagyni fog magából egy darabot hátra. Ez a darabka, habár fájó esélyt ad arra, hogy újra szeressünk.
Ordító Emlékek
Örök kíváncsiság
Zöldülő hegy oldalát heves folyók formálták
Völgy mélyén egy szép új pad állt
Fény áradatban egy öreg ember lapult meg
Magányos békéjét egy ifjú lélek zavarta fel
Az ifjú így szólt:
Oly csodás ez a táj, én mégis szebbet kívánok
Mint a távolban füstbe burkolódzó vulkánok
Megannyi hihetetlen kincset rejt e világ
Ülni tovább már nem tudok, hajt a buzgóság
Az ifjú felállt és útjára ment, az öreg úr meg sem szólalt.
Tündöklő Parázs
Gyerekek az édességbolt kincseit csodálták
Kis kabátra egy kék pillangó szállt
Koszos, szűk utcákban hatalmas ember sereg
A fiú a nagy tömegen rohanva átprésel
Az ifjú így szólt:
Pillanatnyi örök öröm mind oda vész
Lettem volna gyors, mint a tűzvész
Akkor szívem még mindig te érted lángolna
Boldogan kézen fogva az arany páholyban
A tündöklő leányt elveszítve az ifjú útjára ment.
Vakító ragyogás
Mozaik palotában a hercegnőt elzárták
Hídról a madár messze tovaszállt
Égi torony körül mámorító felleg
Zsebében ezernyi kérdéssel
Az ifjú így szólt:
Ezer színű torony lakója, kérlek
Nem vagyok több, mint egy kósza lélek
Mutass nekem irányt lányhoz, kit elvesztettem
Hogy aztán örömködve mondhassam: megleltem
A palota összeomlott, az ifjú csalódottan, a romokon átvágva útjára ment.
Öreg füst
A régi hely felett száraz akácfák
Reménység szívétől már rég messze szállt
Lelke súlya alatt régi pad recseg
Mégis, mit kezdjen ennyi érzéssel
Az ifjú így szólt:
Megannyi idő eltelt
Szívem ürességgel megtelt
Annyi szépet láttam, nem is emlékszem
Úgy érzem, talán, végleg el is késtem
Mellette a semmit se változott idős úr a férfihoz fordult és így szólt:
Ne sirasd a csillag halálát, melynek fényét láthattad
Gyönyörű szép sugarai szívedben mind itt marad
Idővel benned is, ahogy ebben a völgyben, béke terem
Folyó sem jár már erre mégis ide talál a szerelem