hat évszak

Újabban randevúkra járok, hátha.

Jól esik a készülődés,

a "kinézni valahogy" lökdösései,

hogy végre tenni szeretnék magamért:

legalább próba-képesnek látszak.

De a tükörnél, amint utolsó vonásokat

festek az érdektelenségre

(vigyázni kell, meg ne sértsem azt a másikat

már a legelső percben)

legszívesebben visszamondanám:

hogy beteg vagyok, vagy fáradt.

Talán nem lesz igazam,

vagy megiszunk párat a finom vörösből

és elcsevegünk majd hosszan a csalódásokról,

zsebreteszek pár üres bókot (meg sem hallom)

és fizetek én is, ne kelljen később hálásnak lennem.

Magyarázatokba bonyolódom, miszerint

nem is tudom tulajdonképpen miért jöttem el,

(csak azt, hogy hol lenne helyem)

hogy nincs velük semmi baj, voltaképp

én vagyok egészségtelen és túlzó.

És tudom, igen, nem széplelkekre van szükség

egy kapcsolatban.

Mindent vállalok, ne úgy menjenek el,

mint akiken múlhatott volna bármi. Hagyjam,

gondolják azt: mentális problémáim vannak,

de köszönöm, megoldom majd, semmi komoly.

Felajánlom a barátságom, és elnézést kérek,

amiért elfogadtam a meghívást,

és túl sokat beszéltem a múltról;

aztán otthon, amikor mosom a sminkem,

öklendezem az igazunktól.

2013. márc.

"Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei."

1Kor 10,21 - Pál apostol

Ugyanaz a húslevesillat, mint novemberben,

amikor utolsó vacsoránk alatt kialudt a láng.

Igyekeztem: ne kapkodjam el,

ne fűszeren múljon az emlékezés íze,

hogy szilánk nélkül menj és maradjak;

de menj és maradjak:

ne üljük újra és újra ugyanazt a tort.

Azt mondtad: más ez,

a szívem is biztosan belefőztem.

Nem mertem mondani, hogy az átható gőzben

már nem puhultak meg az álmok,

hogy bánt: megint csak érzékeid vannak,

és nem szállsz alá a gőznek, csak rágsz,

ledarálod a belefőtt szívem is,

és akarod, hogy lássam

minden nyelésben ott a hála,

de nem érzed az este mindenestől

itt a konyhában lóg.

Hogy megőrülök az utolsó húslevestől,

sülttől, tőled, az utolsó ékezettől is,

amit elhallgatsz előlem,

az igazamtól, hogy belőlem lehetne jós is,

hogy hónapokig nem tudok majd húslevest főzni

a családnak. S te megállsz e vasárnaponként

kiköhögni egy-egy szilánkot?

Trükkökön múlik (el) minden varázslat(?)

Hetekig kívántam. Elsőnek, utolsónak,

- ha aranyhallal találkozom -

talán mindhármat odaszánom.

(pedig vannak szükségeim)

Ki akartam cselezni a gyávaságod

- biztos, ami biztos -

mintha lehetne feltétlen üdvözülés

egy szerencsejátékban, amin

én folyton a véletlenre teszem

emelt tétjeim;

mintha a gyógyulás abból állna,

hogy a lekopott térdet

odanyomjuk a járda elé

(na tessék, mit okoztál!)

Szóval elbolondoztam a gondolattal,

egészen komoly stratégiákig.

Aztán eszembe jutott apám,

és az első legális cigarettám

a ravatalozó mögött.

Anyám, ahogy tapintva bénulásom

küszködött a felelős szülőség

és megértés között

(győzött az árvaság)

És onnantól nem kívántam már

azt az utoljára látó és

bemetsző képet rólad,

és nem akartam többé

feltámasztani benned felelősséget,

bátorságot, semmit.

Én nem tudom megnézni a halottaim.

Ha precízen összemérem

többször ébredek frázisokkal, mint nélkülük.

A szeretet örök-érvényével, vagy hogy

múltból épül fel minden eljövendő.

- végül is jobb a békejobb a sorssal -

a maradék napok ön - és téged - utálásain

könnyebben átesem,

vagy a korral csitulnak lázadásaim.

A hasonlítások ideje van.

Lecseréltem a kávéfőzőt, s így hajnalonta

csöndesebb a konyha, tisztább a csészealj.

Szokom a törvényt, az újat,

nem lamentálgatok a milyenségeden;

és jobb napokon nem emlékszem vissza,

hogy neked kevesebb cukorral,

s a rituális zaccszem, porcelán.