A sövény

Maybel Strange: A sövény

Késő őszre járt az idő már. Ágoston gazda a verandán ült, a naplementében gyönyörködve jó nagyot beleszívott a pipájába. Elégedetten fújta ki a füstöt. Hát ez is megvolna. És szemét végig terelte az újonnan elkészült sövénykerítésen. Régóta halogatott dolog volt ez már. S talán ezért is volt oly megkönnyebbült az a sóhaj, mely elhagyta ajkát. És talán kicsit keserű is volt az legbelül, hiszen mivégre az a sövény már, meg az új kerítés. Kinek is mutassa már meg munkája gyümölcsét? Fátyolos szemmel nézte az asztalon lévő sakktáblát. Lépett egyet, aztán megfordította és gondolkodni kezdett vajon mit fog lépni az „ellenfél” a másik színnel. Persze az is ő volt. Hosszú ideje nem lépte át senki a küszöböt. Sikerült elmarnia maga mellől mindenkit morgó és olykor agresszív természete miatt. Pedig jó ember hírében állt. Legalábbis messziről annak tűnt. Csak az idő, az ne lett volna…. Mert, hogy az nem volt neki semmire sem, soha. Hajszolta a pénzt, dolgozott rendületlenül nem kímélve magát, se a gépeket. Értelmét ugyan nem látta, de tette a dolgát álnokul. Hajnalban kelt éjjel feküdt nap mint nap. Évtizedeken át. Gigászi küzdelem volt ez. A kivagyiság netovábbja. Ahogy nézte a parti állását a táblán, azon kapta magát, hogy már régen nem azon jár az esze, bíz gondolatai messze jártak, egy szép nyári estén, egy kék virágmintás ruhácskán, kis kalapon, csinos járáson, csilingelő hangon, és édes mosolyon. Miért is nem merte elmondani neki amíg még nem volt késő? Miért is nem szorította magához a lehetőséget, mikor módja lett volna rá? Miért nem vitte táncolni, mikor az kérte? Miért titkolta a világ elől az ő létét? Számít az már, hogy nincstelen volt, hogy nem földes gazdag asszony? Elegendő lenne a szeretete. a gyengédsége, csak várná haza valaki este, meleg vacsorával, jó szóval. Haszontalan vívódás volt ez önmagával. Mert az időt sem megállítani, sem vissza tekerni nem lehet. Elveszett ez is a többivel. Se gyerek, se asszony, se társ a hátralévő nehéz időkre. Magány és sivárság lett úrrá lelkén, és talán még zsémbesebb és még okoskodóbb lett, mint ifjan, és a növekvő sövény már nem csak a portáját választotta el az utcától, hanem őt magát is a külvilágtól, a kedvességtől, szeretettől, lelkibékétől, nyugalomtól. Éjjelente álmatlanul járkált háza üres termeiben, de a büszkeség és gőg utolsó napjáig elkíséri.