maybelstrange53 blogja

maybelstrange53•  2024. május 4. 14:33

Ég veled! Amit már sohasem tudunk meg 2.fejezet

 

2. Fejezet

Az utolsó csengetés volt az iskolában. A lányok fegyelmezetten egy szál virággal kezükben dalolva végig vonultak a tantermeken és a folyosón. Szigorú tekintete Susanne asszonynak az igazgatónak rajtuk volt, mint mindig. A szoknya nem érhet térd felett és állig gombolni a fehér inget, ami természetesen csak hosszú ujjú lehetett. De ezt már akkor senki sem bánta, hiszen ballagtak. Kezdődhet a nagybetűs élet. Végzett titkárnők voltak mind, tarisznyájukban a bizonyítvánnyal és szívükben a reménnyel, hogy milyen jó is lesz felnőttnek lenni. Szinte mindenkinek volt már akkor terve a jövőt illetően. Volt, akinek már állása is és következő héten kezdhette a munkát.

Lucyre egy helyes magas barna fiú várt Andreas. Az iskola utolsó évében ismerték meg egymást. Komoly szándékú, becsületes srác volt. Szorgalmas, dolgos, autószerelőnek tanult. Ő már dolgozott akkor. Hatalmas virágcsokorral várta. Elmentek fagyizni. Közben néha bátortalanul fogta meg a lány kezét.

-          Tudod Lucy!- mondta – Én látom, hogy megbámulnak a srácok az utcán és utánad is szoktak fütyülni, de engem ez nem zavar, csak egy kicsit szeress engem.

-          Butaság. – válaszolt a lány- Mind ostoba. Nem érdekelnek. - Közben belenézett Andreas barna szemébe és látta benne azt a mély szeretetet és gondoskodni akarást, amire mindig is vágyott. Legalábbis akkor azt hitte. Látta magát fehér ruhában az oltár előtt, kéz a kézben.

és elhitte, hogy ez örökké fog tartani. Mint a nagyiék. Egy egész életen át együtt. Felnevelik a gyerekeiket és szeretetben egymás támaszai lesznek öreg napjaikra. Talán.

A nyár közepére már Lucy is lázas munkakeresésben volt. Nem akart lemaradni a nővérétől, aki ösztöndíjasként már biztos állással rendelkezett. Vett egy napilapot az újságosbódénál és az első hirdetésre rábökött. Bement a megadott címre, magabiztossága és talpraesettsége, mosolya elbűvölte a középkorú főnököt. Megkérdezte:

-          Mondja kislány tud maga kávét főzni?

-          Igen kérem, tudok.

-          Rendben. Akkor hétfőn kezdhet is. A papírmunkát intézze el odakint a kolléganőivel. Viszont látásra!

A „kislány” még magához sem tért a meglepettségből, máris albérletet keresett a nagyvárosban, hiszen hétfőn   már dolgoznia kell. És vidékről nem tud bejárni. Egy kedves idős hölgy a könyvesboltban, ahol a térképet vette a városról, látva tanácstalanságát felajánlotta neki a kis szobáját, hiszen egyedül élt. Megegyeztek, be is költözött.

Szorgalmasan dolgozott, mindent igyekezett megtanulni, imádta a várost. A nyüzsgést a kultúrát a szép kirakatokat. Szeretett volna ott élni Andreassal. Keresett a fiúnak ott munkát egy jónevű autószerelő szalonban. Ám az nem hagyta el a szülőfaluját.  Egyedül nagyon nehéz anyagi helyzetben volt Lucy. Ezen nem segített az édesapjától titokban kapott apanázs sem. Be kellett látnia haza kell menjen.  Új állást kapott egy az otthonhoz közeli városi gyárban. Oda be tudott járni. Dolgos hosszú évek jöttek. Az otthoni helyzet pedig egyre romlott. A veszekedésektől hangos gyerekkort folytatta az ugyan olyan felnőttkor. A szülői ház mit sem változott. Apja durvasága anyjával szemben, aki állandóan ordibált, már-már elviselhetetlen volt számára.

Egy reggelen nővére sápadt arccal jött be szobájukba.

-Hugi! Anya elment.

-Majd haza jön.

-Nem úgy. A ruháit is elvitte.

-Hova? Mikor?

- Két házzal arrébb. Összeköltözött egy úrral.

- Csak úgy?

- Aha.

Értetlenül álltak az eset előtt és nem is tudták, hogy majd mit mondjanak apjuknak, ha haza ér.

Elmondták neki ahogy volt. Egyszerű szavakkal, tömören azt, amit Ők sem értettek. Az apjuk belebetegedett. Mélabú lett úrrá rajta, és mély megbánás, de nem volt mit tenni. Az asszony válni akart.

Egy kora nyári hétfő reggelen Lucy felkelt, rendbe szedte magát, kávét főzött, majd bement apja szobájába. Az még aludt. Háttal az ajtónak. Odalépett az ágy mellé:

-          Apuci! Jó reggel! Kész a kávé. Indulok a buszra. - mondta, és megcsókolta apja homlokát. Ez minden reggel így történt, mióta hárman maradtak otthon.

-          Mindjárt kelek Én is Kicsim, csak még kinyújtózom. Vigyázz magadra!

Lucy kilépett a szobából, elment dolgozni és soha nem gondolta volna, hogy ezek voltak az utolsó szavak, amiket imádott apjától hallott.

Délelőtt 9 óra volt már. Verte az írógépét, mikor belépett a főnöke és közölte, hogy egy nő keresi telefonon és hogy jöjjön azonnal mert az zokog a vonal másik végén és nem érti mit akar mondani.

A nővére volt az. Alig érthetően, hüppögve mondta, hogy az otthoni orvosi rendelőből hívták őt, hogy az édesapjuk rosszul lett az utcán munkába menet és elhunyt. Milyen egyszerű mondat. Rosszul lett és elhunyt. Mondogatta magában Lucy.

-          Igen értem. Azonnal megyek érted egy kocsival és haza megyünk.

-          Siess Hugi!

Ő beült egy kollégája mellé annak kocsijába, aki haza vitte őket. Szótlanul bámult maga elé, mit sem fogott fel az egészből. Gépiesen gondolkodott, hogy mit is szoktak ilyenkor csinálni? Igen. Ruhát összeszedni apának, az iratait is. 19 éves volt a nővére 20. Gyerekek voltak. És hírtelen felnőttek abban az átkozott pillanatban.

A temetés után csendes napok jöttek. A házkörüli munkákat felosztották egymás között. El kellett rendezni mindent. Lucy és Andreas úgy döntöttek nem várnak tovább, vesznek házat Andreas falujában, mégis nagyobb település több a munkalehetőség. A nővére vőlegénye is éppen leszerelni készült már. Ők is tervezték, hogy egybekelnek. Maradtak hát a szülői házban.

Sohasem volt még annál szomorúbb esküvő, az örömapa jelenléte nélkül. Iszonyatos fájdalommal tűzte Lucy menyasszonyi csokrát apja fejfájára, ahogy szép menyasszonyi ruhájában állt a sír előtt.19 szál vörös rózsa. Mind az elmúlásé lett.

A mézes hetek elmaradtak. Andreas katonai behívót kapott és a boldogító igen kimondásának 4-ik napján bevonult a hadseregbe. Lucy a következő egy évet magányosan töltötte közös otthonuk kialakításával foglalatoskodott szabad napjain és szorgalmasan látogatta férjét minden vasárnap.

 

maybelstrange53•  2024. május 4. 14:30

Ég veled!

Maybel Strange:                                            Amit már sosem fogunk megtudni                                                                                                                                    1. Fejezet                                                                                                                                        

A telefon hosszasan kicsörgött.  Lucy állt a párkány szélén kezében a készülékkel, haját fújta a kora tavaszi szél. Jóleső melegséget érzett az arcán és valami megfoghatatlan nyugalom lett úrrá rajta. Eldöntötte, ennyi volt. Most végre befejezi. Nincs több talán, ha majd…. Vége.

A vonal másik végén flegma férfihang szólt bele:

-Halló.

- Szia. Dolgozol?

- Mire tippelsz?

- Nem szoktam tippelni – válaszolta a lány. -Csak gondoltam elhoznám a dolgaimat, ha lenne rám 5 perced valamikor. Nem szeretném, hogy a családomnak kelljen majd elhoznia. Nem is ismernek, azt sem tudják hova menjenek érte.

- Ahogy gondolod. – mondta Julian és a hangja változatlanul unott volt, mint mindig az elmúlt hónapok során. Meg sem kérdezte, hogy miért, vagy most mi van. Teljes közönnyel fogadta a közlést. – Majd szólok, ha ott leszek a lakáson.

- Tudod mit? Dobd ki őket. Nem hiszem, hogy valakinek is szüksége lesz rá még valaha. Légy jó és vigyázz magadra!

Kinyomta a telefont Lucy. Letette gondosan a balkon ládára, mellé a szemüvegét. Karját széttárta és repült. A szabadság édes íze járta át.

Lent az utcán hírtelen tömeg gyűlt össze. – Mi történt? – Kérdezgették. – Ismerte valaki? Ki ez?

De ebből Ő már mit sem hallott. Semmi nem számított…

Ott állt 17 évesen piros nadrágban és fehér pólóban egy focipálya szurkolói terén és telitorokból kiabálta a kedvelt csatárja nevét: - Tomas! Tomas! -  Hosszú szőke haját egy fehér szalag szorította hátra, de így is az arcába hullott néha az erős szélben. És győzelem! Ismét győzelem! Vidáman indultak el a barátnőjével az öltöző felé, hogy részt vegyenek a megérdemelt ünneplésen is.

A csatár látta lelkes szurkolóját egész mérkőzés alatt. Nehéz lett volna nem észrevennie, hiszen csinos pofikája és bomba alakja vonzotta a férfiak tekintetét már tini korában is. Amire nem gondolt az az volt, hogy ez nem egy éjszakás kaland lesz. A nyár hosszú és forró volt, akár csak a szerelmük. Tomas csapodár természetének azonban nem tudott parancsolni és lépten nyomon megbukott a hűség vizsgáin.  Lucy nem volt képes ezek fölött szemet hunyni. Így hát Tomas 22-ik szülinapján elbúcsúzott szerelmétől, akkor úgy vélte örökre. Ám ez nem volt ilyen egyszerű. Valami láthatatlan kötelék összekötötte őket. Tomas romantikus képeslapjai Velencéből (ahová együtt tervezték az utat, de külön-külön voltak), versidézetei, személyes kérlelése sem hatotta meg azonban Lucy mélyen megsértett lelkét. Csalódott a fiúban mikor megcsalta, képtelen volt megbocsájtani neki. Hosszú idő telt el és az a nyár a feledés homályába merült. Talán.