Riport, Mészáros Lászlóval

„… a költészet, és a versírás mesterség, nem pedig olimpia,…” Riport Mészáros Lászlóval.

 

„Csöndre riadó mindenség torkában
születtem, dolgos lét ízével számban,
könnyű nászra varrt, hófehér ruhában,
éghasadást félő, meleg szobában,…”

(Mészáros László – Rabok)

 

A minap, egy oklevelet pillantottam meg, a Facebook profilom hírfolyamában, miszerint, „Mészáros László költő részére, a Batsányi-Csehát Művész Kőr(vezetősége nevében), "ART-ARANY DÍJAT ADOMÁNYOZ.”

 

Boldogan, és elégedetten olvastam a hírt, és örömöm hevében, gyorsan megkerestem Lacit, mivel már régen, vagy talán még sosem kérdeztem - igazán mélyen, és a külvilágot kizárva - a költészetről, a versszeretetéről, az emlékeiről, köteteiről; internetes publikációiról, és persze terveiről, sikereiről, róla, Mészáros Lászlóról.

Nagyon örült nekem. Kedvesen, és szerényen reagált elismerő szavaimra - és mindenre, ami megfogalmazódott bennem - aztán az történt, hogy jött bennem egy érzés, hogy, ha már ennyire kedvesen fogadott, felvetem neki egy riport készítésének lehetőségét.  Nagy örömömre igent mondott. Íme:

 

Mesélj magadról, egy pár mondatban. Például arról, milyen gyermekkorod volt, mikor kezdted a verseket megszeretni, és mikor ragadtál először te is tollat.

Szívesen emlékezem gyermekkoromra, mikor egy labda, néhány zsírkréta szolgálta azt az örömöt, melyet ma az internet próbál adni. Tudom, a tágas világ minden szegletét feltárja, de nem látom benne azt a tiszta, felszabadult kedvet, mi akkoriban egy gyermek arcán vibrált. Már kicsi koromban kezdtem ízlelgetni a művészet aromáját. 17 éves koromig festettem, rajzoltam, tehetségesnek is véltek, és számos országos pályázaton értem el kiemelkedő eredményt, azonban úgy éreztem, nem „ez”az én „igazi világom”. Versírással is próbálkoztam, sokat olvastam, szavalóversenyekre jártam, s akkor érintett meg igazán a költészet, mikor láttam a papíron saját érzéseimet. Ekkor tisztáztam le magamban, melyik Az az Út, melyre rá kell lépnem, és nem szabad letérnem.

A napokban olvastam - többekkel együtt - „A Díjadról”. Mesélnél kicsit erről?

Igen. Természetesen. A Batsányi-Cserhát Művész Kör vezetősége "adományozott meg" egy"ART-ARANY DÍJ"-al, irodalmi tevékenységem elismeréseként. Igazán megtisztelve érzem magamat, és megható ez a visszajelzés, és ha lehet így mondani, akkor megerősít abban, hogy költészetem valóban azon az úton halad, alázatos kezeimet fogva, ami a jó irány, amin kell, hogy lépjen. Ez a díj az olvasó(k) véleménye (is). Egy pozitív kritika, mégis igyekszem úgy folytatni a munkát, ahogyan kezdtem: tisztelettel, és a magyar irodalmat képviselő elődeink szellemiségét követve. Hiszen a költészet, és a versírás mesterség, nem pedig olimpia, ahol nyertesek, és vesztesek vannak.

Kik azok, akik támogatnak az írásban? Mi az, amiből merítkezel, amikor leülsz, és tollat ragadsz.

 

Szakmai szempont alapján, Nagy István Attila költő, irodalomtörténész nevét kell, hogy először  megemlítsem, aki 20 évvel ezelőtt mutatott egy jó irányt... kritikáival. Akkor megígértem neki, hogy ha átérzem javát - borsát - az „elmondottaknak”, akkor újra felkeresem. Tavaly, ez meg is történt, és igen elismerő véleményt írt, az elmúlt éveim szorgalmáról. Hogy miből merítkezem? Tudod, minden sorom megélt, átélt, megfogalmazni lehetetlen érzés. Késztetés ösztönöz arra, hogy le kell írnom. Először csak érik bennem, majd kifakad, s mikor elolvasom, azonnal képet látok magamról, a bennem nyüzsgő világról. Ilyenkor megtisztulok, könnyebb leszek, és tudom, hogy ezek mellett értéket is teremtettem. Nem beszélve arról a szabadságérzetről, ami belém költözik alkotás közben. A szabadság fontos eleme a létnek, így szívesen időzök a művészet adta csodákban; legyen az zene, képzőművészet, vagy irodalom.

Ismerlek már jó ideje, és azt látom, hogy a kötött versformák híve vagy. Gondolok arra, hogy szonetteket, szonett koszorúkat, és hexametereket (disztichonokat) is elég sokat írsz. Miből fakad, kitől, az ez irányú versformák szeretete?

Úgy vagyok ezzel, mint egy muzsikus, mikor Rapp-et hallgat. Hiszi, hogy jó, tiszteletben tartja, hiszen szintén művészet -  s tán egy nagyra értékelt alkotó figyelemre méltó műve -, mégis valami ösztön, a népzene felé húzza. Ezzel egy pillanatra sem becsültem alá a szabad verselők képességeit, sőt(!)… azonban nekem a vers, mint fogalom, mást jelent. Kapok olyan üzeneteket, "ez nem módi". Nem tudok erre mit mondani. Én így írok, kötött versformákban, szabályokat szeretve, és így érzem „egységes egésznek” verseimet.

Hol találkozhatnak veled a versszerető olvasók? A Poet.hu-n tudom, hogy vagy, de más internetes irodalmi oldalon is publikálsz?

Legtöbb versem, a Poet.hu oldalán olvasható, de itt, a „FB” profilommal is elég sokirodalmi csoport tagja vagyok, ahol megosztom műveim, és reménykedem, hogy sikerrel nyújthatok, egy kis „szellemi táplálékot”, e verstelen, és rohanó világban, néhány arra éhes olvasónak.

Nyomtatásban is jelentek meg, ha jól tudom, verseid? Hol? Mikor?

Több antológia mellett, ez évben jelent meg, "A káprázat kegyei"- című önálló kötetem, melynek bevételével, egy izomsorvadással harcoló, nagyszerű leányzó mindennapjait segítem. Azt hiszem, nem elég csak írni, és megjelentetni, annak, hogy ezt teszem, célja is kell, hogy legyen. Az én kötetemnek ezt a sorsot szántam.

Tudom,hogy hasonlóról, mi már beszélgettünk - sokszor, és sokat - de mégis felteszem újra, azt a pár kérdést, amik segítségével, egy kicsit mélyebben tekinthetünk be,a versírásra ösztönző filozófiádba. Laci. Mit jelent számodra a költészet? Mit szeretnél az írással elérni? Van külön célod? Ha van, pontosan mi az?

A költészet számomra lételem, olyan, mint a kezem, és lábam. Tudom, hogy van, és ad, ha kérem, és elvisz oda, ahová vágyom, ahova csak akarom. Oda, ahová más sem mehet, csak én, és csak az jöhet velem, akit magammal viszek. A célom? Elvinni magammal a csodába mást is, és adni az érzésekből... másnak is. Hiszem, hogy további köteteim is - hasonlóképpen az elsőhöz -, segítséget fognak nyújtani valaki(k)nek - ki esetleg tolószékből szemléli a világot, vagy éppen életmentő műtétre vár, segítségként, egy másik ország klinikájától, akarattal, kitartással... de nincstelenül. Tehát a célom nem más, mint az ábrándokból, valóságot faragni.

Annyi mindenről beszéltünk már, és úgy érzem, még mindig kifogyhatatlan a kérdéstáram. Mit gondolsz a jelen-költészet helyzetéről? Mit szólsz ahhoz, hogy az alkotók manapság, az interneten is megjelennek, és kicsit közvetlenebb kapcsolatot teremtve publikálnak? Szerinted ez hogyan befolyásolja, vagy befolyásolja-e a nyomtatott irodalmat?

A nyomtatott irodalmat, mint minden más művészeti ágat (is), az a változás befolyásolja, ami minket körülvesz. Sok emberrel elhitették, csak egy vagyonlétezik, a pénz. Annak hajszolása közben, én úgy látom, mintha sokan elfelejtenének élni, létezni, és az értékeket, megfelelő sorrendbe helyezni. Egykor a verselés, levelezés, és annak kultúrája valós szükséglet volt. Elszomorodok, amikor reklámplakáton látok egy Ady idézetet, vagy amikor a könyvesboltba lépve elém tárul, a "celebek" magánélete - egy 600 oldalba foglalt nyomtatott"akármi", (akármi, így szoktam nevezni, mert nekem a könyvről más jut eszembe) -, és akkor, amikor megkérdezem az eladót, hogy merre találom a Nagy László kötetet, és ő úgy néz rám, mintha húsboltban lennénk, mert fogalma sincs, mit akarok. Azt gondolom, majd ha minden ember azzal foglalkozik, amihez ért, akkor lesz igazi változás, a világban. Akkor, talán a költőket, és a festőket, nem csodabogárként „játszó” lényeknek fogják látni, hanem a társadalom hasznos tagjának. Nem tartom problémának, hogy az internet nagy teret ad a publikáláshoz, azonban nem szabadna azt elfeledni, hogy csak „ott” olvasni olyan, mint egy esküvőre, műanyag menyasszonyi csokrot vinni. Mert bár maradandó, és nem fakul meg, de nem gyönyörködteti sem a szemet, sem a lelket, hiszen holt, illattalan.

Mivel ismerlek, tudom, hogy sokat jótékonykodsz. Céloztál is egy lányra, amikor az első kötetedről beszéltél. Mesélnél még erről? Hogyan zárult az akciód? Sokan csatlakoztak? (egy kislánynak próbáltál segíteni.)

Persze. Hogy kire céloztam? Hozleiter (Mosolyka) Fannyra, számomra a legnagyobb művészre, mert életművész, hiszen nem tudnám máshogy nevezni, hiszen az orvosok, 18 évet adtak - maximum - arra, hogy élni fog. Saját lélekjelenlétének, kitartásának, élni akarásának köszönhetően, ma,  25 évesen bizonyítja a cáfolhatatlant, a „világ arcába mosolyogva, és arra mosolyt csalva”. Mikor láttam egy vele készült riportot, akkor értettem meg, mit jelent élni, siránkozni, nevetni, és úgy határoztam, hogy köteteimből felajánlok számára egy bizonyos összeget, és az összes honoráriumot, mit folyamatosan utalok is Fannynak. Őszinte leszek. Kezdeményezésemhez szánalmasan kevesen csatlakoztak, de mit mondhatnék...? Én teszem tovább a dolgom, és úgy, ahogyan előírtam magamnak.

Sajnálom. Megértem elkeseredésedet.

Laci. Lenne-e olyan dolog, amit szívesen megosztanál velem, de nem tettem fel rá egyértelműen utaló kérdést, hogy válaszban elmondhasd?

Igen. Szeretném elmondani, illetve inkább csak kérni alkotótársaimat arra, hogy tartsuk tiszteletben egymás szellemi értékeit. Lehet jó, és kevésbé jó verset írni, de egy sem lehet értéktelen. Sajnos ma már mindenfelé, így a művészetbe is befészkelte magát az érdek. Ezért szólaljunk meg magunkért, és mindenkiért, mert egy költő minden lehet, csak néma nem! S ha már az Isten úgy döntött, hogy különleges hanggal ruházza fel ajkainkat, akkor szóljunk oda, ahova kell, és akkor, amikor a legnagyobb szükség van arra.

Pilla, köszönöm a riportot, és a kérdéseket. Nagyon jól éreztem magamat.

Én is köszönöm Laci, és nagyon szívesen. Megtisztelt őszinteséged, és én is jól éreztem magamat. A továbbiakban is sok sikert kívánok neked. Örülök, hogy ismerhetlek, és ez a beszélgetés, azt hiszem sokunkat közelebb vitt hozzád,lelkedhez.

 

Mészáros László – Vigyázlak

 

Pihenj csak, fekete liliom az ég,
könnyű harmatcseppek rajta csillagok,
falról csorgó csöndnek arc is menedék,
míg nem nyit az álom éji ablakot.

Gyönge pázsitok ártatlan élein
szabdalt lámpafények szemünkig kúszva
cipelnek illatot s lég pillérein
szelídült szelek melegén csitulva

bújnak meg alkony színén szépült rügyek.
Lüktető való erein bizsergek,
lázam selymeit válladra terítem

s kibontott tájat ölelő, parttalan
köd szitáin szűröm álmodba magam...
csak lassan, bele ne szakadjon szívem.

 

(2013. november)

 

 

(2013, november 28. Szerző: Pilla)