Riportok

„… a költészet, és a versírás mesterség, nem pedig olimpia,…” Riport Mészáros Lászlóval.

„Csöndre riadó mindenség torkában
születtem, dolgos lét ízével számban,
könnyű nászra varrt, hófehér ruhában,
éghasadást félő, meleg szobában,…”

(Mészáros László – Rabok)

A minap, egy oklevelet pillantottam meg, a Facebook profilom hírfolyamában, miszerint, „Mészáros László költő részére, a Batsányi-Csehát Művész Kőr(vezetősége nevében), "ART-ARANY DÍJAT ADOMÁNYOZ.”

Boldogan, és elégedetten olvastam a hírt, és örömöm hevében, gyorsan megkerestem Lacit, mivel már régen, vagy talán még sosem kérdeztem - igazán mélyen, és a külvilágot kizárva - a költészetről, a versszeretetéről, az emlékeiről, köteteiről; internetes publikációiról, és persze terveiről, sikereiről, róla, Mészáros Lászlóról.

Nagyon örült nekem. Kedvesen, és szerényen reagált elismerő szavaimra - és mindenre, ami megfogalmazódott bennem - aztán az történt, hogy jött bennem egy érzés, hogy, ha már ennyire kedvesen fogadott, felvetem neki egy riport készítésének lehetőségét.  Nagy örömömre igent mondott. Íme:

Mesélj magadról, egy pár mondatban. Például arról, milyen gyermekkorod volt, mikor kezdted a verseket megszeretni, és mikor ragadtál először te is tollat.

Szívesen emlékezem gyermekkoromra, mikor egy labda, néhány zsírkréta szolgálta azt az örömöt, melyet ma az internet próbál adni. Tudom, a tágas világ minden szegletét feltárja, de nem látom benne azt a tiszta, felszabadult kedvet, mi akkoriban egy gyermek arcán vibrált. Már kicsi koromban kezdtem ízlelgetni a művészet aromáját. 17 éves koromig festettem, rajzoltam, tehetségesnek is véltek, és számos országos pályázaton értem el kiemelkedő eredményt, azonban úgy éreztem, nem „ez”az én „igazi világom”. Versírással is próbálkoztam, sokat olvastam, szavalóversenyekre jártam, s akkor érintett meg igazán a költészet, mikor láttam a papíron saját érzéseimet. Ekkor tisztáztam le magamban, melyik Az az Út, melyre rá kell lépnem, és nem szabad letérnem.

A napokban olvastam - többekkel együtt - „A Díjadról”. Mesélnél kicsit erről?

Igen. Természetesen. A Batsányi-Cserhát Művész Kör vezetősége "adományozott meg" egy"ART-ARANY DÍJ"-al, irodalmi tevékenységem elismeréseként. Igazán megtisztelve érzem magamat, és megható ez a visszajelzés, és ha lehet így mondani, akkor megerősít abban, hogy költészetem valóban azon az úton halad, alázatos kezeimet fogva, ami a jó irány, amin kell, hogy lépjen. Ez a díj az olvasó(k) véleménye (is). Egy pozitív kritika, mégis igyekszem úgy folytatni a munkát, ahogyan kezdtem: tisztelettel, és a magyar irodalmat képviselő elődeink szellemiségét követve. Hiszen a költészet, és a versírás mesterség, nem pedig olimpia, ahol nyertesek, és vesztesek vannak.

Kik azok, akik támogatnak az írásban? Mi az, amiből merítkezel, amikor leülsz, és tollat ragadsz.

Szakmai szempont alapján, Nagy István Attila költő, irodalomtörténész nevét kell, hogy először  megemlítsem, aki 20 évvel ezelőtt mutatott egy jó irányt... kritikáival. Akkor megígértem neki, hogy ha átérzem javát - borsát - az „elmondottaknak”, akkor újra felkeresem. Tavaly, ez meg is történt, és igen elismerő véleményt írt, az elmúlt éveim szorgalmáról. Hogy miből merítkezem? Tudod, minden sorom megélt, átélt, megfogalmazni lehetetlen érzés. Késztetés ösztönöz arra, hogy le kell írnom. Először csak érik bennem, majd kifakad, s mikor elolvasom, azonnal képet látok magamról, a bennem nyüzsgő világról. Ilyenkor megtisztulok, könnyebb leszek, és tudom, hogy ezek mellett értéket is teremtettem. Nem beszélve arról a szabadságérzetről, ami belém költözik alkotás közben. A szabadság fontos eleme a létnek, így szívesen időzök a művészet adta csodákban; legyen az zene, képzőművészet, vagy irodalom.

Ismerlek már jó ideje, és azt látom, hogy a kötött versformák híve vagy. Gondolok arra, hogy szonetteket, szonett koszorúkat, és hexametereket (disztichonokat) is elég sokat írsz. Miből fakad, kitől, az ez irányú versformák szeretete?

Úgy vagyok ezzel, mint egy muzsikus, mikor Rapp-et hallgat. Hiszi, hogy jó, tiszteletben tartja, hiszen szintén művészet -  s tán egy nagyra értékelt alkotó figyelemre méltó műve -, mégis valami ösztön, a népzene felé húzza. Ezzel egy pillanatra sem becsültem alá a szabad verselők képességeit, sőt(!)… azonban nekem a vers, mint fogalom, mást jelent. Kapok olyan üzeneteket, "ez nem módi". Nem tudok erre mit mondani. Én így írok, kötött versformákban, szabályokat szeretve, és így érzem „egységes egésznek” verseimet.

Hol találkozhatnak veled a versszerető olvasók? A Poet.hu-n tudom, hogy vagy, de más internetes irodalmi oldalon is publikálsz?

Legtöbb versem, a Poet.hu oldalán olvasható, de itt, a „FB” profilommal is elég sokirodalmi csoport tagja vagyok, ahol megosztom műveim, és reménykedem, hogy sikerrel nyújthatok, egy kis „szellemi táplálékot”, e verstelen, és rohanó világban, néhány arra éhes olvasónak.

Nyomtatásban is jelentek meg, ha jól tudom, verseid? Hol? Mikor?

Több antológia mellett, ez évben jelent meg, "A káprázat kegyei"- című önálló kötetem, melynek bevételével, egy izomsorvadással harcoló, nagyszerű leányzó mindennapjait segítem. Azt hiszem, nem elég csak írni, és megjelentetni, annak, hogy ezt teszem, célja is kell, hogy legyen. Az én kötetemnek ezt a sorsot szántam.

Tudom,hogy hasonlóról, mi már beszélgettünk - sokszor, és sokat - de mégis felteszem újra, azt a pár kérdést, amik segítségével, egy kicsit mélyebben tekinthetünk be,a versírásra ösztönző filozófiádba. Laci. Mit jelent számodra a költészet? Mit szeretnél az írással elérni? Van külön célod? Ha van, pontosan mi az?

A költészet számomra lételem, olyan, mint a kezem, és lábam. Tudom, hogy van, és ad, ha kérem, és elvisz oda, ahová vágyom, ahova csak akarom. Oda, ahová más sem mehet, csak én, és csak az jöhet velem, akit magammal viszek. A célom? Elvinni magammal a csodába mást is, és adni az érzésekből... másnak is. Hiszem, hogy további köteteim is - hasonlóképpen az elsőhöz -, segítséget fognak nyújtani valaki(k)nek - ki esetleg tolószékből szemléli a világot, vagy éppen életmentő műtétre vár, segítségként, egy másik ország klinikájától, akarattal, kitartással... de nincstelenül. Tehát a célom nem más, mint az ábrándokból, valóságot faragni.

Annyi mindenről beszéltünk már, és úgy érzem, még mindig kifogyhatatlan a kérdéstáram. Mit gondolsz a jelen-költészet helyzetéről? Mit szólsz ahhoz, hogy az alkotók manapság, az interneten is megjelennek, és kicsit közvetlenebb kapcsolatot teremtve publikálnak? Szerinted ez hogyan befolyásolja, vagy befolyásolja-e a nyomtatott irodalmat?

A nyomtatott irodalmat, mint minden más művészeti ágat (is), az a változás befolyásolja, ami minket körülvesz. Sok emberrel elhitették, csak egy vagyonlétezik, a pénz. Annak hajszolása közben, én úgy látom, mintha sokan elfelejtenének élni, létezni, és az értékeket, megfelelő sorrendbe helyezni. Egykor a verselés, levelezés, és annak kultúrája valós szükséglet volt. Elszomorodok, amikor reklámplakáton látok egy Ady idézetet, vagy amikor a könyvesboltba lépve elém tárul, a "celebek" magánélete - egy 600 oldalba foglalt nyomtatott"akármi", (akármi, így szoktam nevezni, mert nekem a könyvről más jut eszembe) -, és akkor, amikor megkérdezem az eladót, hogy merre találom a Nagy László kötetet, és ő úgy néz rám, mintha húsboltban lennénk, mert fogalma sincs, mit akarok. Azt gondolom, majd ha minden ember azzal foglalkozik, amihez ért, akkor lesz igazi változás, a világban. Akkor, talán a költőket, és a festőket, nem csodabogárként „játszó” lényeknek fogják látni, hanem a társadalom hasznos tagjának. Nem tartom problémának, hogy az internet nagy teret ad a publikáláshoz, azonban nem szabadna azt elfeledni, hogy csak „ott” olvasni olyan, mint egy esküvőre, műanyag menyasszonyi csokrot vinni. Mert bár maradandó, és nem fakul meg, de nem gyönyörködteti sem a szemet, sem a lelket, hiszen holt, illattalan.

Mivel ismerlek, tudom, hogy sokat jótékonykodsz. Céloztál is egy lányra, amikor az első kötetedről beszéltél. Mesélnél még erről? Hogyan zárult az akciód? Sokan csatlakoztak? (egy kislánynak próbáltál segíteni.)

Persze. Hogy kire céloztam? Hozleiter (Mosolyka) Fannyra, számomra a legnagyobb művészre, mert életművész, hiszen nem tudnám máshogy nevezni, hiszen az orvosok, 18 évet adtak - maximum - arra, hogy élni fog. Saját lélekjelenlétének, kitartásának, élni akarásának köszönhetően, ma,  25 évesen bizonyítja a cáfolhatatlant, a „világ arcába mosolyogva, és arra mosolyt csalva”. Mikor láttam egy vele készült riportot, akkor értettem meg, mit jelent élni, siránkozni, nevetni, és úgy határoztam, hogy köteteimből felajánlok számára egy bizonyos összeget, és az összes honoráriumot, mit folyamatosan utalok is Fannynak. Őszinte leszek. Kezdeményezésemhez szánalmasan kevesen csatlakoztak, de mit mondhatnék...? Én teszem tovább a dolgom, és úgy, ahogyan előírtam magamnak.

Sajnálom. Megértem elkeseredésedet.

Laci. Lenne-e olyan dolog, amit szívesen megosztanál velem, de nem tettem fel rá egyértelműen utaló kérdést, hogy válaszban elmondhasd?

Igen. Szeretném elmondani, illetve inkább csak kérni alkotótársaimat arra, hogy tartsuk tiszteletben egymás szellemi értékeit. Lehet jó, és kevésbé jó verset írni, de egy sem lehet értéktelen. Sajnos ma már mindenfelé, így a művészetbe is befészkelte magát az érdek. Ezért szólaljunk meg magunkért, és mindenkiért, mert egy költő minden lehet, csak néma nem! S ha már az Isten úgy döntött, hogy különleges hanggal ruházza fel ajkainkat, akkor szóljunk oda, ahova kell, és akkor, amikor a legnagyobb szükség van arra.

Pilla, köszönöm a riportot, és a kérdéseket. Nagyon jól éreztem magamat.

Én is köszönöm Laci, és nagyon szívesen. Megtisztelt őszinteséged, és én is jól éreztem magamat. A továbbiakban is sok sikert kívánok neked. Örülök, hogy ismerhetlek, és ez a beszélgetés, azt hiszem sokunkat közelebb vitt hozzád,lelkedhez.

Mészáros László – Vigyázlak

Pihenj csak, fekete liliom az ég,
könnyű harmatcseppek rajta csillagok,
falról csorgó csöndnek arc is menedék,
míg nem nyit az álom éji ablakot.

Gyönge pázsitok ártatlan élein
szabdalt lámpafények szemünkig kúszva
cipelnek illatot s lég pillérein
szelídült szelek melegén csitulva

bújnak meg alkony színén szépült rügyek.
Lüktető való erein bizsergek,
lázam selymeit válladra terítem

s kibontott tájat ölelő, parttalan
köd szitáin szűröm álmodba magam...
csak lassan, bele ne szakadjon szívem.

(2013. november)

„Tizenöt év az Ötvenből” - Beszélgetés Németh Jánossal (költő, író, Petőfi díjas(is) versmondó)

2013.szeptember 9. én, Szegeden, du.-án  5órakor, a„SZEGEDI KÖZÉLETI KÁVÉHÁZ” RENDEZÉSÉBEN, „Tizenöt év az Ötvenből” c. önálló estje kapcsán kerestem meg, és faggattam, a várakozás pillanatairól, hogy miként lett Petőfi díjas (is) szavaló; tervekről, célokról, az irodalomról, róla,Németh Jánosról, alias „Janóról”.

Személyes találkozó nem jöhetett szóba (az én hibám miatt), de rövid f.b-os egyeztetés után, telefonon, csodás egy órát tölthettem vele együtt.

Első kérdésem az lenne, hogy érzed magad most, és mit láthatnak holnap, önálló esteden, a látogatók?

Köszönöm kérdésedet, jól vagyok. Idén lettem 50 éves, és Tizenöt éve mondok verseket… ezeknek a kerek dátumoknak köszönhetően keresett meg a „SZEGEDI KÖZÉLETI KÁVÉHÁZ”, és ajánlott fel egy jubileumi, „önálló est” lehetőséget, amit megtisztelően el is fogadtam. Ezzel várom holnap vendégeimet.

Az egész műsor lebonyolításában, a szervezőkön kívül,  Jagos István Róbert, és Kovács Ágnes (DMK költészeti vezetői) lesznek segítségemre, és meghívott vendégeim is, Gábor Márkó (felfedezettem), és Németh Gyuri(színész). ((„Jagi”, és Ági,mint házigazdák, míg Márkó, és Gyuri verseimet szavalásával.. ))

Kész forgatókönyv semmire sincs, úgy alakul majd, ahogy a helyzet megkívánja.

Ismert név vagy versmondói, költészeti,és írói szempontból is. Számos írásod jelenik meg írott és nyomtatott formában –országosan -, s erre még vissza fogunk térni, de tudnál arra válaszolni inkább,- vagy emlékszel-e még(?) -, hogy mi volt az első versed, amit elmondtál?

Igen, emlékszem. Úgy 9-10 éves lehettem, amikor láttam egy filmet, Darvas Iván, és Ferrari Violetta főszereplésével ("G"ázolás+). Picike voltam még. Volt benne egy rész, amikor Violetta táncolni kezdett Ivánnal, és szinte suttogva, alig hallhatóan, egy dalt kezdett énekelni. Ez a rész annyira megfogott, hogy mondani kezdtem utána, a szüleim legnagyobb döbbenetére. Nem akartak hinni fülüknek. Úgy tűnt, mintha ismertem volna, tanultam volna, pedig nem, hiszen akkor hallottam én is életemben először.

De várj, el is mondom:

„Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

Legelget a tehén S lassan megmérgeződik

Kikericsek virítnak kékek és lilák

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág

Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

S szemedtől életem lassan megmérgeződik”

Ez volt az első. Érdekes, így utólag visszagondolva. Most is nagyon gyorsan képes vagyok megjegyezni mindent, de színpadon elő is adni... na az nehezebb. És kissrácként, elsőre megjegyezni...

(aztán ez emlékezetes sztori után, jó ideig nem is tettem ilyen dolgokat.)

Pár év elteltével, nagyobb koromban kezdtek el érdekelnia versek, sőt én is írogattam, de még akkor sem tudtam, hogy ilyen jövő vár rám, főleg, hogy édesanyám, elítélte az ilyen irányú próbálkozásaimat,mert úgy gondolta, nem jó megélhetési forrás.

Mikor, és minek köszönhetően kezdtél mégis verseket mondani? Gondolok arra: tervezted-e, mindig is tudtad, hogy ezt akarod csinálni, vagy…?

Nem terveztem, és nem is tudtam. Katonaságom alatt,véletlen kerültem a versmondáshoz közel, egy szavalóversenyt okán, ahova beneveztem. Szakmai zsűri, és sok jelentkező várt rám, és ha hiszed, ha nem, az utolsó lettem. Emlékszem, nagyon izgultam, nem bíztam a sikeremben (most már tudom, akkor még nem voltam kész erre a feladatra).

De… egy, a katonaságnál elég magas rangú felettesem, Horányi százados,  az eredményhirdetés után ezt mondta nekem:

- Janó, Te tehetséges vagy, ne keseredj el. - majd azzal biztatott, hogy az én verselési stílusom, nem általános, nem hétköznapi, ezért az elismerése is nehézkesebb, de kért, hogy ne adjam fel.

(Akkoriban a kiabálás, ordítás volt a divat, nem úgy mint most, az átélés, és az érzelmek átadása. Aki hangos volt, az jobban szerepelt, aki nagyon hangos, az még jobban..)

És jól érzem, hogy nem adtad fel? Mi történt „e kudarc” után?

Érdekes, amit kérdezel. Történt úgy,hogy a következő "fellépésemet" is, a fent említett Horányi századosnak köszönhetem, aki meghívott, egy Szekszárdon tartott estre, verset mondani, de olyan hihetetlenül rossz verset kaptam, hogy képtelen voltam rá. Akkor fordítottam hátat ennek a kedvtelésemnek.

(..még most is tisztán bennem él, amikor kezembe kaptam "a verset". Nem akartam elhinni, hogy ilyet valaki írhat, azt meg főleg nem, hogy valaki elő tudja adni. Nem is tettem.)

De azt sem felejtettem el, amikor szintén ifjú koromban, anyukám szavának ellentmondva, egy családi tragédia után, novellaírásba kezdtem, kiadva magamból a fájdalmat, próbálva feldolgozni a megmásíthatatlant: unokaöcsém elvesztését.

A „Kincskereső” ebben az évben, novellaírói pályázatot hirdetett, amire be is küldtem párat, de édesanyám háttérmunkájának köszönhetően, a díjazásról, és a díjkiosztóról is lemaradta volna…  véletlen mégis megtudtam, hogy bizony sikeresen szerepeltem, és díjazott lettem.

Ennek a pályázatnak az elnöke, Baka István volt, aki tehetségesnek tartott, olyannyira, hogy verstáborba, stb. is próbált elcsalni, de természetesen nem mentem, így nem lett belőle(m) semmi. Meg is szakadt a kapcsolatunk, viszont az évek és a szerencse, lehetőséget adott arra, hogy megismerjem, még élő családtagjait... De hol is tartottunk? Igen?

Ott tartottunk, hogy minek köszönhető pályád, versmondási képességed, sikerességed..

Igen. A nagy áttörést, változást, 97’ hozta el. Akkoriban a Baka Alapítvány titkárnője invitált meg, egy nagyon színvonalas versmondó versenyre. Az esélytelenek nyugalmával indultam, és meglepetésemre, harmadik helyezett lettem. Nem akartam elhinni, hogy jó voltam, eléggé kevés volt az önbizalmam.

Aztán ugyanez év őszén, az MTV Petőfi szavalóversenyt hirdetett, 3-4 verssel kellett jelentkeztem, én is neveztem. A középdöntőig könnyen jutottam tovább, - teljesen meglepett sikerességem! - de a döntőben, valóra vált legutolsó rémálmom. A zsűri adta a mondandó verset, és meg voltam róla győződni, hogy amit én kaptam, azt nem fogom tudni megoldani...

108. nevező, a szakmai ítésztábor, és több száz néző figyelte lépéseimet. Kiálltam a színpadra, és szinte

skizoid állapotban kezdtem az előadásomat, mintha nem is én lennék... aztán vége lett.

Amikor magamhoz tértem e katarzisból, azt láttam, hallottam, ... hogy semmit. Nem tapsolt senki, döbbent csend uralkodott mindenhol, én pedig magamban kérdezgettem - csak - magamtól, vajon ilyen rossz voltam(?),stb. Beletörődve indultam le a színpadról, amikor kitört a taps, és futottak utánam, hogy:

- Gratulálunk, Fantasztikus volt…

„Így lettem Petőfi-díjas versmondó…”

Összefoglalva: Szekszárdon adtam fel az álmaimat, a harmadik helyezésemmel pedig Szekszárdon kaptam vissza, ami ha nem történik meg, talán soha nem jutok el az MTV-be. Baka Pistának köszönhetem azt, hogy itt vagyok, ahol, és elértem azt, amit.

Baka Pistának, és Szekszárdnak.

Mit gondolsz, miért csinálod… Amit…

Nem tudom, miért csinálom, de csinálom.

Addig, ameddig kapok pozitív visszajelzést a hallgatóságomtól, felülírva mindenféle szakmai kritikát; addig, ameddig a versmondással megfogok egy fiatalt, és megszerettetem vele a költészetet,...addig, mert megéri. Ha ennél többet is el tudok érni? Akkor még jobban megéri.

Mit gondolsz a mai – kortárs –költészet jelenlegi helyzetéről, a magyar kultúrában?

Az interneten és nyomtatott formában is rengeteg tehetséges, és ismert, vagy még nem ismert költővel találkozom. Sajnálatos tény, hogy a nagyobb nevek, szinte csak nyomtatott formában publikálnak, egy ilyen pénzközpontú országban. Fejleszteni kellene, és szélesíteni a lehetőséget, hogy az irodalom, költészet, nagyobb olvasói körbe juthasson el.

A magyar nyelv gyönyörű. A fiatalok pedig hajlamosak manapság ezt nem használni. Meg kellene velük ismertetni, meg kellene velük szerettetni. Ezt gondolom.

Írsz verseket, és novellákat is. Van olyan dolog, amit nem említettem - még meg - rólad, de te szívesen megosztanál velem?

Igen. Szegedi népmeséket gyűjtök, és reformálok meg. Mert annyi van, csak sajnos feledésbe merültek. Úgy érzem, tennem kell valamit annak érdekében, hogy ne tűnjenek el, vagy ne adj Isten, soha ne ismerjék meg őket.

Ezek a mesék, abban a korban, amikor íródtak, főleg a mesélő, nem pedig a hallgató örömére születtek, hiszen képzavar, és csapongás jellemezi őket. Ezért terveztem el, hogy érthetővé teszem őket, hogy jó érzés legyen érteni, érezni a soraikat.

 Írtam már a „Kis nyúl”-ról, a „Pipere nyúl”-ról, és még sokról, és bizony még több van, ami még a munkámra vár.

Ha meg kellene röviden fogalmaznod,hogy mi a célod, mit válaszolnál?

Szeretném, ha nem halna ki a magyar versmondás, hogy a fiatalok, vagy bármelyik korosztály ismerje meg, szeresse meg az irodalmat, a költészetet, a költőket, és verseiket.

Janó! Köszönöm szépen a beszélgetést.Megtisztelő, nekem, hogy veled beszélhettem! Holnapra sikeres előadást, és pozitív visszajelzéseket kívánok.

Szívesen! Szia

Írta: Pilla

(2013. szeptember 8.)