Galamblog

Történelem
marti•  2012. március 14. 22:13

Nemzeti Ünnepünkre

A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen 
A húrok pengetésihez! 
Nagy munkát vállal az magára, 
Ki most kezébe lantot vesz. 
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni 
Saját fájdalmad s örömed: 
Nincs rád szüksége a világnak, 
S azért a szent fát félretedd. 

Pusztában bujdosunk, mint hajdan 
Népével Mózes bujdosott, 
S követte, melyet isten külde 
Vezérül, a lángoszlopot. 
Ujabb időkben isten ilyen 
Lángoszlopoknak rendelé 
A költőket, hogy ők vezessék 
A népet Kánaán felé. 

Előre hát mind, aki költő, 
A néppel tűzön-vízen át! 
Átok reá, ki elhajítja 
Kezéből a nép zászlaját. 
Átok reá, ki gyávaságból 
Vagy lomhaságból elmarad, 
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, 
Pihenjen ő árnyék alatt! 

Vannak hamis próféták, akik 
Azt hirdetik nagy gonoszan, 
Hogy már megállhatunk, mert itten 
Az ígéretnek földe van. 
Hazugság, szemtelen hazugság, 
Mit milliók cáfolnak meg, 
Kik nap hevében, éhen-szomjan, 
Kétségbeesve tengenek. 

Ha majd a bőség kosarából 
Mindenki egyaránt vehet, 
Ha majd a jognak asztalánál 
Mind egyaránt foglal helyet, 
Ha majd a szellem napvilága 
Ragyog minden ház ablakán: 
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, 
Mert itt van már a Kánaán! 

És addig? addig nincs megnyugvás, 
Addig folyvást küszködni kell. - 
Talán az élet, munkáinkért, 
Nem fog fizetni semmivel, 
De a halál majd szemeinket 
Szelíd, lágy csókkal zárja be, 
S virágkötéllel, selyempárnán 
Bocsát le a föld mélyibe.
Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

 

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom