marsissus blogja

     A Zene. Sokszor csak egyedül a zene ment meg, vagy menthet meg az őrülettől. S tarthat itt… tovább…

 E „létezés” pusztító, s őrlő – undok káoszában; a semmi, avagy az örökös hiábavalóságok szakadatlan vissza-visszatérő magárahagyottsága közt…

Ezt sokan - talán aligha értik…

… akiknek az életét még nem mentette meg zene – azok ezt, aligha érthetik.. Sőt soha – még csak felfogni sem lehetnek képesek… sem ezt -, sem pedig a zene „emberfelettiségének” jelentőségét, csodáját, s erejét, - azt a titkon benne rejlő lélekmentő és rend teremtő erőt, mely e titokzatos Lényeg harmóniáiban, eleve kódolva van…

S valahol ezek a titkok tarják és tartották életben… nem csak az egyes embert, de magát, az egész emberiséget is…

Mert hiszen  - a Ma embere  – miként így volt ez minden korokban is – főként csak más emberek által s érdekében születve létezhetik. Vagyis csak szeretne… s kellene léteznie… Ám valami ördögi ok miatt, ezen emberiséggé olvasztott össztömegen belül - az ember, mégis csak valahogy magára hagyatva „él”. Helyesebben csak próbálna élni… S mégis: e közben – az egyén – az így össze és széttagolt emberek tömege közepette marad csak magára, és sodródik értetlenül, és értelmetlenül - akár egy papír a kanálison…  

S ha nem volna zene… menthetetlen szét is sodródna, zilálódna és tébolyodna minden, csaknem azonnal, visszafordíthatatlan és harmóniátlanul.

 Az emberiség egyetlen századot sem lett volna képes, totális anarchia és végpusztulás nélkül átvészelni, ha a zene létrehozásának és megtapasztalásának angyali adománya – valami elképesztő, s máig megfejtetlen csoda közben járása nélkül a birtokába nem kerül.

Korunk káoszának üteme, és züllésének mértéke is, mindössze „csak” a zene létezése, valamint a „zenélés”, illetőleg a zenére való szinte ösztönös és önkéntelen képessége és hajlandósága által létezve fékeztetik. Ahogy a zene, és a zenélés instrumentumainak fejlődése, valamint permanens átalakulásánek folyamányaként artikulálható, e kor, szinte kézzelfogható, és eredendő anarchiája is... 

    Miként az egyéni lét számára sem különben: – ma már csak egyedül a zene lett – őszintén hivatva is „helyettesíteni” és pótolni az embert, a lelket; a valahova tarozás, valamint önnön létezésének illúziójába és értelmébe vetett hitét.

Avagy társassá tenni a Magányt, s beszéltetni tudni a Csöndet; odafigyeléssé nemesíteni a Megértést és Meghallgatást.

Pótolni a Hiányt, vagy orvosolni tudni meggyötörtetett önbecsülésünk – nap-nap után föltépett sebeit, vagy gyógyírjává lenni mindennapos megaláztatásainknak. Vagy szomjat oltó enyhelyévé lenni, végsőnek tűnő elkeseredéseink, és fáradtságaink üdítő hang-oázisaiként…

   „Végső elkeseredésünk” őrületeinek – „utolsó pillanatai” előtt, a zene, gyógyító csókjaival, utoljára még letérdel hozzánk, s még egyszer – egész biztosan – magához ölel.

S mintha csak magát Münchausent ragadná üstökön – úgy emelhet föl a zene is, a saját hajunknál fogva minket, létünk ingoványaiból… miközben egy-egy neki keseredett élet ábrázatára,  talán, - még némi mosoly-félét is lehel… vagy legalább is – fölszabadult könnyeket… locsol.

    Így lesz - talán… a zene - még tulajdon megtisztulásunk, menedékünk, templomunk… fundamentuma.  Az orgona hangja.

Miképpen lehet sikolyunk, dühünk, csalódásain, avagy fájdalmaink disszonáns jajának mélybe fúlt harmóniája is.

A zene – melyet nem érthet az, kinek életét még nem adta vissza, s menthette meg, - nem tudhatja már, miféle társ is „ő” - a társtalan egyedüliségek, homályos magánya, s szeretetlensége közt.

S ekként, a ’zene szeretetét’ sem érti, és érintheti… (főként ha ő maga, nem is érzi e szeretet hiányait..., s láthatja rangsorát, - a létezés fölködlő lapjain…), melynek éppen e szeretet, a legelső fundamentuma.

Mert csakis ezen – legelső és legfontosabb fundamentumra épülhet ugyanis, ház,  tető, és vagyon.

Hiszen mi értelme létnek, háznak, tetőnek, s bármi vagyonnak is – szeretet, és harmóniákat jelentő , s teremtő dallamok hiányában…?