marsissus blogja
VallásRepedésekbe vésett írások: No.15. Metafizika
Mindennemű tevékenység és cselekedet, legföljebb ha puszta látszat, mely javarészében, csak ’önmagának való; vagyis, magvalósulásuk, létük és történésük „célja”, igazából, már nem is, maga a ’cél’. Az így felfogott működés – mindössze hát csak, azért van, vagy lehet, hogy e helyett, a tudat – ne foglalkozhassék tulajdon „nem működéseivel”.
Ebből a nézőpontból nézve, tehát a tudni akarás sem egyéb – mint a semmibe révedés puszta elfedése… a létezés céltalansága szülte undor, és csömör, cselekvésbe fojtásaként. Eltereléseül holmi ’meddő reflexióknak’… hogy azok, látszólag tenni, s teremteni legyenek képesek. Eljátszani azt, ahogyan Vannak, s még lehetnek jelentőségteljesekké. Ám voltaképp az élet, csak némi érzékelésekkel kifestett, különös, kis ’szünet’ – egy kevés öntudattal –, valami „titkokkal átszőtt” anyagszerveződés, végtelen és önhatalmú’ rendszerében.
*
Heidegger szerint – a metafizika nem egyéb, mint a „humanizmus” maga,- aminek középpontjában, mint valami alapvetően ’emberi’ áll (…) az egyén; vagyis az individuum minden jelensége. – Mennyire különös dolog is lehet a ’Valóság’ – ha annak, előbb ki kell lépnie a kézzelfogható és tényleges emberiből ahhoz, hogy igazából is „emberivé” váljon és lehessen!
…hogy mi is az: ’emberi élet’ ? S hogy mekkora a végtelensége annak, ha valaki a pont dimenzióiról beszél? Avagy, hogy miképpen is hangzik, a jeltelenségek visszhangja, mikor védtelen kipukkan? Hogy mi a korom feketesége, a Világmindenség hideg vákuumában? Hogy mi az Idő… és szerepe, történéseink keret-játékában… ha a valóság számára semmi, és árnyék nélkül való…?
S hogy hová is szédülhet egy rendszer, ha megroppan annak középpontja, s tehetetlensége folytán, egyszer csak váratlan zuhanni kezd…? Nem tudjuk. De itt élünk. S ezek mindegyikével, nap mint nap - számolni vagyunk kénytelen!
*
Ám ezen abszurd, paradox, és nonszensz világ – lám kifordult magából. Ám azt hiszi, hogy így is, és mégis „működni” tud. Míg csak őrült fogaskerekei, végleg szét nem marják önmaguk, és egymást… az „eredeti tervvel” éppen ellentétes súrlódások miatt.
Hát mi ez, ha nem egy jó humorú, ám de morbid Antikrisztus, tébolyult algoritmusa ?
Ugyan miféle gyilkos nevettetők korbácsolta erők dolgoznak itt – míg az idők csattogó lokomotívjain – a kazánt, csak emberek szerencsétlen testével, s megcsúfolt hitével, kajánul nevetve fűtik?
Mialatt az egész szerelvény, már egy eleve is szétroncsolt, s leomlott – vagy inkább soha fel nem épült - viadukt felé robog…
Ó mi hasíthatja hát, számtalan széteső gerezdbe – a létezés, összefüggőn összefolyni vágyó – de mégis csak széteső, és elmagányosulni tudó – árva egészeit?
S vajon miért boncol, vagy koncoltat fel Isten – élve, s mintegy tulajdon fájdalmára feszítve fel… ennyi embert, s népeket… szüntelen?
Az Idő sivatagában így, már-már elszáradt az élet. Ó! Te rég elvadult nemes Jeruzsálem! S a Te bogáncsaid, háborúk közt termő, sorsokat kínoztató édene! Ó mennyire távoli és lassú is lett, gyanakvó és málló, érdes köveidben az a már, ezredévekkel korábban belénk oltott hited!
- Hát lehet még, s érkehet segítség?
Úgy tűnik, ha véletlen - egy napon, minden kétséget kizáróan bebizonyosodna, hogy – csakugyan létezhet egy „élet”, minden „halál” után, mely az ’örök üdvösség’, vágyott misztériumával is járhatna tán – bizonyára azonnal, millió és millió ember, szerte-széltében a Földön, gondolkodás nélkül öngyilkosságokat követne el, hogy mielőbb, élvezze is, s végre, révbe érjen…
Ugyan mi volna ez, ha nem – fájó, s ékes bizonyítéka annak, ahogyan máris, földi életünk immár – most is majdnem „Pokol”! Hol az élet olaja is, szinte könny…
