marsissus blogja

     Dürrenmatt írja ezt a ’Nagy Romulusban’: „A startégiai helyzet egyre jobb: vereségről vereségre javul.” Szerintem örökérvényű igazságra bukkant, hiszen megállapítása, ma is aktuális. Mert hát, tényleg: mi jobb? A fejlődés…? Ugyan melyik? A technikai…? Mely növeli, sőt totalizálta összes függőségeinket? Esetleg nézzünk: akár csak egyetlen – globális áramszünet… hatásaképpen: s lám, egy egész bolygó – mely azonnal káoszába fullad. Leáll a közlekedés, az ipari termelés, a kommunikáció, megbénul a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a kereskedelem - sőt, (a sor végén…) maga a leghétköznapibb, s legártatlanabb „mindennapi élet…” is. 

Egyetlen globális, áramszünet, s a huszonegyedik századból, hirtelen, alig egyetlen nap leforgása alatt, egy teljes glóbusz lakossága juthat, a „kőkorszakba” vissza. S eshetnek szét társadalmak, omolhatnak össze demokráciák, s egyéb politikai rendszerek, pusztán csak azért, mert a villanykapcsolókat hiába is kapcsolgatjuk.. tovább. S mert, nem lesz fűtése sokaknak, vagy épp hűtése… a melegebb tájakon. Vagy vize… majd élelme, vagy információja, sem irányítása, vagy gép, amely éppen lélegeztetheti. Több millió ember ragad majd liftekben, és metrószerelvényben, vagy lesz katasztrófák áldozata, mert nem lesz tovább jel, sem biztonsági és informatikai rendszer, amely még szavatolhatná biztonságukat.

S diktátorok fognak elbukni, és népek lázadozni…s csakhamar anarchia lesz a Földön, és zűrzavar, mert a technika mely „védett”, váratlan „meghal”, miként a foglyává lett és változtatott ember is.

Mert hát tényleg; mi jobb? Talán az ember…? Ki elszakadt közvetlen környezetétől, s a természettől, tulajdon családjától s embertársaitól? Ki előbb megtagadta, s aztán elfeledte Istenét? S most hitetlenül bolyong a belénevelt közöny, s a mesterséges látszatok között?

Mert tényleg: mi jobb? A lélek? Mely nem érez már, s nem lát? Vagy csak beteggé lett ürességben keres? Éhesen, és kétségbeesve, menedéket, társakat és békét?

Vagy a művészetek…? S filozófiáink? Melyek minimalizálttá, s dekonstruáltakká lettek? Elveszítvén maguk, és végső kérdéseik? Túl a posztmodernen, túl a létezés végső értelmein… izmusokon, és régi emberlétünk nihilbe fúlt ködén?  

Vagy mindezek alapján „jövőnk…”? Ez az esetleges, ez a illuzórikus, önhitt és önáltatón remélt bizonytalan? Melynek szinte sem „jelene” sem értéke sincs, s lassan - immár tulajdon múltja, eredete s történetisége is vitatható?

Ahogy - miközben egyre önhittebb az ember, valójában éppen úgy hátrál csak mindegyre vissza legbelsőbb zugába, a világegyetem középpontjából, saját DNS-ének szerves bázisáig.

Ahogyan feladta: hogy „Ő” - a világ közepe volt, célja s eredménye, pedig egyetlen parányi pont csak a világmindenségben. Majd belátta, s feladta, Ő, nem a Teremtés kulcsa, hanem csak egyetlen véletlen mutáció az evolúció olvasztótégelyében. Majd belátta: ő nem is irányítja sorsát, hanem csak a tudattalan folyamatok s a felettes én játékaként egyén, s lehet csak az, aki, s ami. Majd felfedte, s meglelte a mikrokozmoszt, mely mint nálánál is kisebb, s mégis fölötte áll, s így meghatározza őt…

S bár átszabhatja immár itt az ember, tulajdon léte örökítő anyagát is, s robotjaival kiléphetett a „sajátjának” képzelt Naprendszeréből is… mialatt glóbuszát is apró üveggolyóvá gyúrhatta, gépeivel… közben, valójában – mindez, mégis semmi.

Egy parányi, törékeny, és gőgös játékszer Ő, - mely nem lett, s lehetett jobbá sajnos mégsem; ahogy nem is lett ’nagyobbá’ …s még csak nem is lett bölcsebb - mint ősei voltak. Csak legföljebb naivabb, kétségbeesettebb, és sokkal, sokkal Magányosabb!