marsissus blogja

Még kereslek...

Hiisz' hiányzol!

Hol vagy most...?

Én Szeretlek!

Mért lett ez így? 

De eltűntél...

Szád, néma lett -

S a nyár, 

ma már a tél...

Ó, mi lett a jó?

S bár várlak itt...

Szomjasan -

Hogy merre vitt

A sors...

Már tétova lét...

Hogy mindez mért változott...?

Bár tudnám -

De lásd: hívnálak még..

Szólj nekem! 

Hogy csak egy béna tett

Bújik fenn

Valamely fellegen...

Mely' mért sötét...?

Titok.

Ám  istenben én

Nem hiszek.

De te benned

S Te érded, már bármiket

Megteszek...

Csak kérned kellene!

S bár, halálom

Nem álom -

A boldogság

Romjait,

Tebenned találom

Ott, az utolsó napon.

Hol féltelek,

Ám lelkedre

Rálelek -

Hogy megóvjam!

E tébolyult világban.

Hisz', harminc év -

Éppen ott,

Harminc érv 

Is lehetne -

megbízni

Az adott, közös pillanatban..

Együtt és egymással!

Egymásért

Tudással

Elhinni -

Jó ez így.

Mégis itt,

Még NEM Vagyok

Önmagam.

Nélküled -

Elhagyott

Törmelék leszek.

Ha hiszed hát

 S még elviszed.

...cserepét - 

A Szívedben

Tán elteszed majd

Legméltóbb helyére  majd... Vissza.

Mert te néked

Itt vagyok.

S míg a világ vilag marad

Én megfagyott

Testőrkén várom azt,

Ahogyan újra majd kiolvaszt

Mosolyod. 

S szép szavad 

Egy napon,

Talán majd - megbocsát.

Furcsa nász.

 ( változatok apokalipszisre - első verzio )

           A kezed szorítanám...

Hogy kimenekitselek...

Bár tudnám hová -

Menekülhetnénk ha már

Úgy is muszáj lesz

S ott a kezedet fognám

Reszketőn vigyázva

De még mindig boldogan

Mert veled, s melletted

Láthatom meg :

Együtt élve végig a Világ -

Utolsó perceit.

Egymást ölelve,

Amint egymás testébe éget

Bennünket - egy buborékból

Emelkedő

Gonosz

              Gombafelhő.

   / 2025 / 

Látszólagos Zaj van. - Odakinn. Idebenn nincsen. Idebenn nincs. Hogy mi van idebenn? – Tényleg! Hát mi van idebenn? A Nincs? Az Űr? A csönd? A Hiány…? Vagy csak a remény hiánya? De Zaj – az biztosan nincs. Akkor pedig mi van? Van egy fokú tanácstalanság…mint mikor valaki, csak kilép az ajtón, de nem köszön…! S már nem is fogadja. Élték már ezt át? Különös érzés… Egészen olyan, mint mikor valakit egy jégtáblával ütnek arcul. Pont olyan. Gyors, hideg, és megszokhatatlan. De ez is hangtalan. Mert idebenn nincs zaj… már semminek sincsen itt hangja…a kiáltásaimnak se már… (nem tudom, ezt említettem-e…?) Mert sokszor beszélgetek magam; afféle „Társaság” gyanánt. Bár újabban, már ezt se… magamban is inkább már hallgatok. Ezek, afféle szituációs gyakorlatok. A virtuális szituációké… Készülődés egyfajta totális Semmire. Van úgy, hogy már csakis ezek vannak… Ezek maradnak. Mikor a részeinktől is, immár külön vagyunk…és a jövőnktől is…

Rendszerint, a csöndekkel hibernálom magam. Vagy a hosszasan berregő, mély kitartott hangokkal… Csak ezek szólnak néha… a „mélységek hangjai”. A berregő, morajló basszusok…

… Már nem jó ébren lenni. S nehéz is. Rend szerint. Furcsa ez a szó -  rendetlenségeinkben. Melyek értelmetlenné teszik a rendet. Ha létezik… még… egyáltalán.

De idebenn nincs zaj... A csönd is egyfajta rend. S a Rend is, egyfajta Káosz… bizonyos szempont szerint.

Immár fáradt vagyok. Fáradt… de a „vagyok” – az már nem annyira biztos. Ahogy semmi sem annyira biztos ma már.

Csak egyetlen egy: hogy idebenn, nincs zaj. A magamra csatolt hangok jóvoltából se’. Hisz’ ezek stimulálnak, s szimulálják: élek. Akár, egy létezés-makett. Kellőképp kicsinyítve. Épp csak a jelentéktelenségig. Épp a jelentéktelenségig. Amivé tettek… A Tettek! Csak éppen annyira… De – már nem éppen épen. Habár, idebenn nincs zaj. Még… Még nincs!

Látszólagos csönd van. - Odakinn. Idebenn nincsen. Idebenn nincs. Mi van idebenn? Űr? Zaj? Hiány…? De csönd – az biztosan nincs. Akkor pedig mi van? Van egy fokú értetlenség… mint amikor valaki csak kilép az ajtón, de nem köszön…! Élték már ezt át? Különös érzés… Egészen olyan mint mikor valakit egy jégtáblával vágnak arcul. Pont olyan. Gyors, hideg, és megszokhatatlan. Idebenn nincs csönd… (vagy ezt, mondottam már…? ) Sokszor beszélgetek magam. „Társaság” gyanánt. Ezek, afféle szituációs gyakorlatok. A virtuális szituációké… Van úgy, hogy már csakis ezek vannak… Ezek maradnak. Mikor a részeinktől is, már külön vagyunk vágva.  …és a jövőnktől is…

Rendszerint, hangokkal hibernálom magam. Nem jó ébren lenni. Rend szerint. Furcsa ez a szó -  rendetlenségeinkben. Értelmetlenné teszi a rendet. Ha létezik… Idebenn nincs csönd.

Fáradt vagyok. Fáradt… de a „vagyok” – már nem biztos. Ahogy semmi sem biztos ma már.

De idebenn, nincs csönd. A magamra csatolt hangok jóvoltából se’. Ezek stimulálnak, s szimulálják: élek. Akár, egy létezés-makett. Kellőképp kicsinyítve. Épp a jelentéktelenségig. Épp a jelentéktelenségig. Épp… De nem éppen épen. Bár, idebenn nincs csönd. Még nincs.

   Étvágytalan éhezem. Dr. Jekyll és Mrs. Hyde megöl. (Direkt nem "Mr."!) S fogyok! Erőm, hitem, reményem illan és elenyész. Tudatom hasad. Már kételkedem. Különös kísérlet ez: hogy meddig bírom még...! S hogy vajon - még meddig bírhatom... s lehet..? Ahol nincsen jó megoldás... semelyik irányba. Ahol a legjobb jó szándékkal is csak a rosszat végezhetem... s találni benne még hibát; mert nincs oly' tökéletes... Elbizonytalanodom. S amiben régen még tökéletes bizonyossággal léptem, ma már az sem sikerülhet. Elátkoztatott. Csak egy gyermekbuksi bújik hozzám ma itt. Miatta élek... s éhezem a jóra. Csakis ezek miatt. A jövő és a holnap újra s újra omlik. Furcsa Déva Vára. Déva Déja vu. S bennük magam vagyok. S egyre erőtlenebb... A szimbólummá takarított rendben, ám Káoszul. Hol, csak aludni vágyom egyre... Hiszen egyre megy. Kettőre - kettőre, már sosem.  Dr. Jekyll és Mrs. Hyde - megöl.