marsissus blogja

Vagytisztán nem lehet!

A szennyezést - 

Szennyezőinket 

Magunkban hordjuk:

Mint LÉT-ÖTVÖZET.

Lélekből és vízből

Összegyúrva

Ejtünk le porból,

- az Időben - porba;

Gondolatot, szót...

S a tüzet,

A Vilagűr vákuumában

Hagyjuk...

Hamvadni el.

  / 1988 - 2025 /

(A vers eredetileg már nyomtatásban, a korábbiakban is megjelent a " Zsarát " "c" irodalmi lapban 1988-ban, Győrött. )

...újabb dió -

's zamatos bél,

belül,

törhetetlenül;

egy dísztelen 

telen,-

Tűnt nyaraknak

melegét,

csonthéj mögé

zárva...

      1993 - 2025

Látszólagos Zaj van. - Odakinn. Idebenn nincsen. Idebenn nincs. Hogy mi van idebenn? – Tényleg! Hát mi van idebenn? A Nincs? Az Űr? A csönd? A Hiány…? Vagy csak a remény hiánya? De Zaj – az biztosan nincs. Akkor pedig mi van? Van egy fokú tanácstalanság…mint mikor valaki, csak kilép az ajtón, de nem köszön…! S már nem is fogadja. Élték már ezt át? Különös érzés… Egészen olyan, mint mikor valakit egy jégtáblával ütnek arcul. Pont olyan. Gyors, hideg, és megszokhatatlan. De ez is hangtalan. Mert idebenn nincs zaj… már semminek sincsen itt hangja…a kiáltásaimnak se már… (nem tudom, ezt említettem-e…?) Mert sokszor beszélgetek magam; afféle „Társaság” gyanánt. Bár újabban, már ezt se… magamban is inkább már hallgatok. Ezek, afféle szituációs gyakorlatok. A virtuális szituációké… Készülődés egyfajta totális Semmire. Van úgy, hogy már csakis ezek vannak… Ezek maradnak. Mikor a részeinktől is, immár külön vagyunk…és a jövőnktől is…

Rendszerint, a csöndekkel hibernálom magam. Vagy a hosszasan berregő, mély kitartott hangokkal… Csak ezek szólnak néha… a „mélységek hangjai”. A berregő, morajló basszusok…

… Már nem jó ébren lenni. S nehéz is. Rend szerint. Furcsa ez a szó -  rendetlenségeinkben. Melyek értelmetlenné teszik a rendet. Ha létezik… még… egyáltalán.

De idebenn nincs zaj... A csönd is egyfajta rend. S a Rend is, egyfajta Káosz… bizonyos szempont szerint.

Immár fáradt vagyok. Fáradt… de a „vagyok” – az már nem annyira biztos. Ahogy semmi sem annyira biztos ma már.

Csak egyetlen egy: hogy idebenn, nincs zaj. A magamra csatolt hangok jóvoltából se’. Hisz’ ezek stimulálnak, s szimulálják: élek. Akár, egy létezés-makett. Kellőképp kicsinyítve. Épp csak a jelentéktelenségig. Épp a jelentéktelenségig. Amivé tettek… A Tettek! Csak éppen annyira… De – már nem éppen épen. Habár, idebenn nincs zaj. Még… Még nincs!

Ars Poetica - parafrázis - http://www.youtube.com/watch?v=fTJmgyHPcVw

Ül
felül,
valahol
szeretetlenül -
A kő.

S ő,
a nő
az elmenő -
már
magamra hagy.

Nagy,
avagy
helyette fagy
így nélküle -
nem leszek.

Ezek,
Már bezárult kezek,
S mint részegek
Akarnak…
A karnak… csak
ölelni.

De szó
A jó,
Mi szeretni tudna…
Nincsen ott velük.
Velejük
Halott.

S ott
Felül,
hol némán ül
a kő…

Arcáról, ma porló
 könny pereg…
S ha szemébe mernél nézni…

Már
Szégyellenéd…