marsissus blogja

A Világ, egyértelműen változik. Ameddig pl. sötétebb szőnyegeink voltak a rajtuk levő piszok világos volt vagy fehér. De amióta a szőnyegeinket sokkal világosabbakra cseréltük, azóta a összes piszok színe hírtelen sötét, vagy egészen fekete lett... 🤔

Minden változik, és alkalmazkodik. 

 „…aki másnak vermet ás…” – tartja a mondás… hogy ha folytatnám most… de nem teszem, hiszen minek? Micsoda butaság: ’vermeket kiásni’ ? Ugyan, ugyan! Hisz’ elég csak egyszer szépen körbenézni: mennyi és mennyi termetes, rengeteg sok verem. Még, hogy ezeket „kiásni”! Elkerülni őket! No, azt aztán már igen! Ez ám a tett.  Kikerülni, sosem beléjük esni!

Bezzeg akik meg épp beléjük kívánkoznának… Így aztán, inkább már nem is mozdulok sokszor… vagy volna talán ennél jobb ötletetek..?

Halljátok a zajt? Sokfelé, már sok van. Állandóan. Az ember, zajok között motoz. A csönd, már sajnos, sokkal, de sokkal ritkább. A csöndeket, már régen kiritkították mifelénk erre. Akár védett ’állat’ is lehetne; csakhogy éppen „védettsége miatt” – ez lett, egyben a tragédiája is. Hiszen, az mi már egyszer védett, az csakis amiatt az, mivel már kevés van belőle. S ha kevés van belőle, akkor pedig drága. S mivel pedig drága, ezért lopják, írtják, s lövik. Az ember, már csak ilyen. Ezért aztán napról napra mindig mások, és újabb dolgok kerülnek ’védelem’ alá... jó esetben… Egyszer, gondolom majd az ember is sorra kerülhet…

Furcsa dolog ám az ellentmondásosság. Én ezekkel foglalkozom. Maga a létezésem titka is, éppen ez; egy ilyen – Ellentmondás. Még létezem, pedig már réges-rég nem kéne. Mint egy „verem”. Mely akár ’stafétám’ is lehetne tán… mindent magába nyel. Mint egy feketelyuk.

A házam… vagy a hazám… ? (e kettő valahogy mindig összekeveredik valamiért bennem) bár igaz mindkettőt csak úgy „kölcsönbe” kaptam… noha folyamatosan dolgoztatnak érte… szóval ez a kettő, avagy valamelyik, ugyancsak egy ilyen, csak sokkal nagyobb verem. S mivel kölcsönben van, nem is tekinthetem a sajátomnak. Általában mindig vissza is vesznek  valamit… ezekből; csak úgy, mondván, hogy az „övék”. S „nekem nem járhat… belőle, amúgy se már semmi. Nem is nagyon jutna…” Meg hogy „örüljek, egyáltalán, hogy még dolgozhatok… meg, hogy kapok enni… s nem zavarnak el…!” Egy nagy fenét! Pedig már nem is eszek szinte. Meg eleve is undorodom tőle. Még a végén életben tarthat. Hát kell ez itt nekem?

A világ túl furcsa már ahhoz, hogy ilyesmi miatt aggódnom kellejen. Ha övék, hát az ővék. Ki nem szarja le! Azt hiszik tán számít? Én kértem tán, hogy ide szülessek, vagy hogy egyáltalán – SZÜLESSEK?

Már akkor kellet volna - egy jó nagy betonlappal, ott - agyoncsapni helyben. Mért nem tették?  Most meg – még azt hiszik, egy jottányit is érdekelhet, hogy folyvást  - egyebet se tudnak, csak rendre basztatni itt. Hát ássanak egy vermet – lássuk ki esik majd bele?  Másfelől meg… nem is gondolnátok mi mindent dobálnak ki ezek. Egyfelől szarrágnak minden kicsiségen, míg másfelől komplett pénzkötegeket dobálnak szemétre, napszám. Merő ellenmondás.

Egyfelől szaroznak, ha a rongyos gúnyám, a munkámért cserébe, egy kevésbé lyukasra gondolnám cseréltetni…. (vagyis nem valami Pierre Cardinre, csak egy kopottas kis szarra. Jó az nekem…) ők meg - flangálnak, az ilyen-olyan csiricsáré göncben, meg mázgálják a búrájukat, csak hogy jobban tessék! Aztán meg, ha utánuk találnál füttyenteni, hogy na… még nekik áll olyankor, s ugyanakkor feljebb, mikor direkte előtted illegették maguk… Érted!? Hát csesszék meg! Totál ellenmondás. Totál egy nagy verem…   

De mindegy. Az ember mindig alkalmazkodik… legalábbis, az utolsó percig. A hülyék – képzeld: még mindig azt hiszik, hogy ezt is majd éppen ők döntik el… Hát egy nagy szart. Majd én. Mint amikor kihúzom a Tv-t a konnektorból… amit szintén csak úgy kidobtak…

Mindig fejlődőképes egy alkat voltam. Ja. Olyan visszafejlődőképes! Erre volt itt igény. Hát ehhez alkalmazkodtam.

Igaz, eleinte még ugyan összeraktam – csak úgy unalmamban - néhány téridő-kaput. Ilyenkor át-át ruccantam kicsit a Proxima Centauri néhány bolygójára, (melyekről állítják, még csak nem is létezőek) vagy egynémely párhuzamos világba is… de ha hiszitek, ha nem, mind csak totál „verem”. Egy normális sincs köztük. Ezek a hülyék meg azt se tudták mi mindenre volna jó a kapu. Mondák, hogy szar, bontsam szét. Hát jó - mondtam… szétbontom ti barmok!

Ma már csak egyetlen antigarvitációs foton-pisztolyom van. Ezzel fogam szarrá lőni ezt az egész rothadt hodályt; de a hülyék szerint, az csak egy kenyérpirító… így hát rájuk hagytam. Én már nem vitatkozom többé velük. Ezekkel…? Igaz, néha szoktak csodálkozni, hogy hogyan aszfaltozok le egyedül, harmincnyolc kilométer autópályát, lapáttal, egy nyolc órás műszak alatt, de ilyenkor én mindig csak a’szondom: „Van vagy kétszáz békám, azok ’hánnyák’ rá a ’bitumentet’, az a negyvennyolc mammut meg szépen széttapossa. Értve van…? – Onnantól aztán, kalap kabát.” Nem is szólnak ilyenkor már többet. Ritka egy nagy tirpák-taplók… mondom. Szóval, én meg úgy vagyok ezekkel, hogy ha szerintük csak csupa szar itt minden amit teszek, akkor nekem se cucc többet. Nyomják föl magunak. Én meg kettőt lépek, s kaput. Nekem itt már - csak ne nagyon pampogjanak! Az egész elcseszett világuk, úgy is csak egy verem, amibe ráadásul derékig benne is állnak, csak még látni sem látják… és még vigyorognak.

Pedig… sírniuk, időszerűbb volna…

Na, megyek is… mert dolog van. Ki kell ganéznom, az egyik reaktorom. Aztán utánam az özönvíz, s szervusz világ! Délutánra asszem’ összebütykölök majd, egy jó kis időgépet. Mert a a hócipőm - valahogy mostanra lett tele. Ti meg… vigyázzatok!  Amott van egy verem: úgy innen, - alig néhány lépésnyire…Na csá!