marsissus blogja

Közélet
marsissus•  2011. szeptember 2. 14:40

Tájkép, vermekkel


 „…aki másnak vermet ás…” – tartja a mondás… hogy ha folytatnám most… de nem teszem, hiszen minek? Micsoda butaság: ’vermeket kiásni’ ? Ugyan, ugyan! Hisz’ elég csak egyszer szépen körbenézni: mennyi és mennyi termetes, rengeteg sok verem. Még, hogy ezeket „kiásni”! Elkerülni őket! No, azt aztán már igen! Ez ám a tett.  Kikerülni, sosem beléjük esni!

Bezzeg akik meg épp beléjük kívánkoznának… Így aztán, inkább már nem is mozdulok sokszor… vagy volna talán ennél jobb ötletetek..?

 

Halljátok a zajt? Sokfelé, már sok van. Állandóan. Az ember, zajok között motoz. A csönd, már sajnos, sokkal, de sokkal ritkább. A csöndeket, már régen kiritkították mifelénk erre. Akár védett ’állat’ is lehetne; csakhogy éppen „védettsége miatt” – ez lett, egyben a tragédiája is. Hiszen, az mi már egyszer védett, az csakis amiatt az, mivel már kevés van belőle. S ha kevés van belőle, akkor pedig drága. S mivel pedig drága, ezért lopják, írtják, s lövik. Az ember, már csak ilyen. Ezért aztán napról napra mindig mások, és újabb dolgok kerülnek ’védelem’ alá... jó esetben… Egyszer, gondolom majd az ember is sorra kerülhet…

 

Furcsa dolog ám az ellentmondásosság. Én ezekkel foglalkozom. Maga a létezésem titka is, éppen ez; egy ilyen – Ellentmondás. Még létezem, pedig már réges-rég nem kéne. Mint egy „verem”. Mely akár ’stafétám’ is lehetne tán… mindent magába nyel. Mint egy feketelyuk.

 

A házam… vagy a hazám… ? (e kettő valahogy mindig összekeveredik valamiért bennem) bár igaz mindkettőt csak úgy „kölcsönbe” kaptam… noha folyamatosan dolgoztatnak érte… szóval ez a kettő, avagy valamelyik, ugyancsak egy ilyen, csak sokkal nagyobb verem. S mivel kölcsönben van, nem is tekinthetem a sajátomnak. Általában mindig vissza is vesznek  valamit… ezekből; csak úgy, mondván, hogy az „övék”. S „nekem nem járhat… belőle, amúgy se már semmi. Nem is nagyon jutna…” Meg hogy „örüljek, egyáltalán, hogy még dolgozhatok… meg, hogy kapok enni… s nem zavarnak el…!” Egy nagy fenét! Pedig már nem is eszek szinte. Meg eleve is undorodom tőle. Még a végén életben tarthat. Hát kell ez itt nekem?

 

A világ túl furcsa már ahhoz, hogy ilyesmi miatt aggódnom kellejen. Ha övék, hát az ővék. Ki nem szarja le! Azt hiszik tán számít? Én kértem tán, hogy ide szülessek, vagy hogy egyáltalán – SZÜLESSEK?

Már akkor kellet volna - egy jó nagy betonlappal, ott - agyoncsapni helyben. Mért nem tették?  Most meg – még azt hiszik, egy jottányit is érdekelhet, hogy folyvást  - egyebet se tudnak, csak rendre basztatni itt. Hát ássanak egy vermet – lássuk ki esik majd bele?  Másfelől meg… nem is gondolnátok mi mindent dobálnak ki ezek. Egyfelől szarrágnak minden kicsiségen, míg másfelől komplett pénzkötegeket dobálnak szemétre, napszám. Merő ellenmondás.

Egyfelől szaroznak, ha a rongyos gúnyám, a munkámért cserébe, egy kevésbé lyukasra gondolnám cseréltetni…. (vagyis nem valami Pierre Cardinre, csak egy kopottas kis szarra. Jó az nekem…) ők meg - flangálnak, az ilyen-olyan csiricsáré göncben, meg mázgálják a búrájukat, csak hogy jobban tessék! Aztán meg, ha utánuk találnál füttyenteni, hogy na… még nekik áll olyankor, s ugyanakkor feljebb, mikor direkte előtted illegették maguk… Érted!? Hát csesszék meg! Totál ellenmondás. Totál egy nagy verem…   

De mindegy. Az ember mindig alkalmazkodik… legalábbis, az utolsó percig. A hülyék – képzeld: még mindig azt hiszik, hogy ezt is majd éppen ők döntik el… Hát egy nagy szart. Majd én. Mint amikor kihúzom a Tv-t a konnektorból… amit szintén csak úgy kidobtak…

Mindig fejlődőképes egy alkat voltam. Ja. Olyan visszafejlődőképes! Erre volt itt igény. Hát ehhez alkalmazkodtam.

Igaz, eleinte még ugyan összeraktam – csak úgy unalmamban - néhány téridő-kaput. Ilyenkor át-át ruccantam kicsit a Proxima Centauri néhány bolygójára, (melyekről állítják, még csak nem is létezőek) vagy egynémely párhuzamos világba is… de ha hiszitek, ha nem, mind csak totál „verem”. Egy normális sincs köztük. Ezek a hülyék meg azt se tudták mi mindenre volna jó a kapu. Mondák, hogy szar, bontsam szét. Hát jó - mondtam… szétbontom ti barmok!

Ma már csak egyetlen antigarvitációs foton-pisztolyom van. Ezzel fogam szarrá lőni ezt az egész rothadt hodályt; de a hülyék szerint, az csak egy kenyérpirító… így hát rájuk hagytam. Én már nem vitatkozom többé velük. Ezekkel…? Igaz, néha szoktak csodálkozni, hogy hogyan aszfaltozok le egyedül, harmincnyolc kilométer autópályát, lapáttal, egy nyolc órás műszak alatt, de ilyenkor én mindig csak a’szondom: „Van vagy kétszáz békám, azok ’hánnyák’ rá a ’bitumentet’, az a negyvennyolc mammut meg szépen széttapossa. Értve van…? – Onnantól aztán, kalap kabát.” Nem is szólnak ilyenkor már többet. Ritka egy nagy tirpák-taplók… mondom. Szóval, én meg úgy vagyok ezekkel, hogy ha szerintük csak csupa szar itt minden amit teszek, akkor nekem se cucc többet. Nyomják föl magunak. Én meg kettőt lépek, s kaput. Nekem itt már - csak ne nagyon pampogjanak! Az egész elcseszett világuk, úgy is csak egy verem, amibe ráadásul derékig benne is állnak, csak még látni sem látják… és még vigyorognak.

Pedig… sírniuk, időszerűbb volna…

Na, megyek is… mert dolog van. Ki kell ganéznom, az egyik reaktorom. Aztán utánam az özönvíz, s szervusz világ! Délutánra asszem’ összebütykölök majd, egy jó kis időgépet. Mert a a hócipőm - valahogy mostanra lett tele. Ti meg… vigyázzatok!  Amott van egy verem: úgy innen, - alig néhány lépésnyire…Na csá! 

marsissus•  2011. július 29. 14:18

Repedésekbe vésett írások - No. 14. Szociográfia

  Várakozni hát. Várni a holnapot, s rettegni tőle… nehogy - még e mánál, - e jelenlegi jelennél is sokkal rosszabb legyen.. Minden egyes ’tegnapnál’ is rosszabb. E mánál, mint imánál fogadnám! Ha bármi változhatna – valamivel jobbá…

Ám úgy tűnik, itt mégis – mégis mindig lehet, minden - egyre - rosszabb.

 

Hiszen e hon permanens, folyamatos, és mindig megújuló, s minduntalan egy újabb „nullapontnál”, előlről, vagy inkább hátrébbról elkezdeni képes, örökké tartó rendszerváltásrendszereinek sokaságain erőszakolja át, születő és elpusztuló, már-már belepusztuló generációinak özönét. Csak, hogy - bármi áron is, a „sehonnan - sehová” haladjon… a voltból. Céltalanul és koncepciótlan. Leszegett fejjel is fejetlenül. Pedig elveszíteni, mindig mindent könnyebb, mint legalább ’megőrizni tudni’, - de legalább, ha csak megőrizni tehetségünk, vagy inkább csak szerencsénk, s szándékunk lehetett volna.   

Ám hogyan is lehetne egy palota lerombolt, s még újjá sem épült alapjaira, fából ácsolt kunyhókat illeszteni hézagmentesen?  Majd ezeket semmiből előbukkanó buldózerekre bízni, hogy föléjük a vas és acél honát telepítsék. Ám még fel sem épülhettek nagyon, hiszen acél sem volt hozzá, mikor máris, egy újabb mechanizmus, legvidámabb barakk-panel erdeje települt hírtelenjében reá, hogy pár évtized múltán ezen addigra szétrothadó betonvasak, átadják helyüket egy új nélkülözésnek; a könyörtelen piacok csalfasága közt, hajlék nélkül lenni. S most, az igaz haza lukas ígérete mentén, egy dicső munkatábor hazug lágervárosának szögesdrótkerítését kezdjük el kézi erővel cölöpverni lassan, olcsó krumplihéjakért.

 

Örök böjt a lét!

 

S a világ elsűlyedt Atlantiszok kusza gyűjteménye bennem: hamis és valóságos tükrök, leplekkel letakart kakofóniája.

S nekem valamiképpen a tudat, s ezernyi lelkiismeret Augiászi istállóját kellene, önkéntelen is kitakarítni tudnom… de miképpen, ha magam is csak puszta porszem vagyok?

 

Szinte tapinthatóan fájó érzésekkel kelve eszmélek napokra; ám, már alig néhány lépés után, durván nem-érezni kényszerít az élet. Hogy újabb és újabb nem-célok és nem-nyugalmak erdején verekedve át magam, megérteni és felfogni lehessek képes a meg-nem-értés, és a felfoghatatlanságok valamennyi nem-megtapasztalhatóságát.

A nyomor mind többeket, s egyre erőteljesebben dörgöl már a földhöz.

A minap,  egy italtól mámoros, támolygó embert kellett látnom, hirtelen nagyot puffanva, egy italt árusító bódé ajtaja elé zuhanni. Már nem tudott újra föltápászkodni. A bódé egy téren állt, hol sok száz ember járt kelt. De senki nem segített. Százak és százak nézték tehetetlenségét, vagy éppen csak átnézve, s elnézve fölötte, tették dolgaik. Irtózatos közönnyel, vagy épp rosszindulattal szemlélték a testet. S szemlélték egymás, s a másikat, de lépni senki nem lépett hozzá szánakozva. A város, szenvtelenül lüktetett csak tovább. Nem nézett magába.

Immáron tehát, sem szánalom, sem részvét nem létezik…

Íme hát, kontrasztjaink - jellegtelen semmisége.

 

Néha, lám – már a meneküléshez is, nagyon nagy bátorság kell!

 

*

 

Valami vegytiszta és desztillált nyárra volna szükség, hogy végre redukált ösztöneink mentén, kivonatolni tudjuk ott a kínt, minden gyötrelemből, s közüle kirostálni vágyjuk azt a néhány, talán még el nem fonnyadt mosolyt. Mely lelkünket még, esetleg megmentheti.

(Lám csak - mennyire kevés is hiányozna hozzá, hogy valóbban lehessen, s szerethessek élni…!)

Ó mennyire is boldogok s áldottak lehetnek, kik véletlen - rendelkezhetnek még a nevettetés képességeivel, miközben maguk is, s őszintén, - nevetni tudnak! (Minden létező fájdalom ellenére is).

marsissus•  2009. június 19. 18:38

"Arbeit Macht Frei" ?

"Arbeit Macht Frei" ?

   Ez, a mára már - történelmileg is iszonyatos mód "kompromittálódott" - enyhén szólva sem igazából szalonképes kifejezés,-  miszerint a "munka szabaddá tesz",... már a puszta jelentésminimum szintjén sem bírhat semminemű aktualitással... Nem, mivel már a munka világa is, egyre inkább kompromittálódóban... ahol, lassan már keresni kell, azt aki - hiszen ha volna még (?!) - valaki... 'ki a - jelen - munkahelyén, még remélhet, elvárhat s tapasztalhatna - bármilyen értelemben is - elismerést és megbecsülést?

Pedig a "munka nemesít" is - mondották korábban... Ám maholnap, már csupán leépít, kiéget, burn-out-szindrómákhoz vezet, vagy éppen depresszióhoz, stresszhez, idegösszeomláshoz, esetleg anyagi ellehettlenüléshez, és /vagy kizsákmányoláshoz...


Vagyis mintegy átfogalmazva e témát... valyon,...
... -Van-e még, s lehet-e még - szakmai elismerést, megbecsülést várni, és remélni? (hazánkban...)
- Van-e még, s lehet-e még - erkölcsi elismerést, megbecsülést várni, és remélni?
- Van-e még, s lehet-e még - anyagi elismerést, és megbecsülést várni, és remélni a munkánkért...? Avagy ez - mára már... teljességel utópia?

 

Vajon mi "motiválhatja" ma, országunk még véletlenül aktív, és munkaképes korú korosztályaink munkavégzéseit, ha nem a jó szó, ha nem a megbecsülés, ha nem az elismerés, he nam a - sokszor már erőtartalékok feletti - teljesítmények jutalmazása, ha nem az anyagi haszon... (mert ezek ma már nincsenek: nincsenek 'élüzemek', nincsenek, 'legjobb dolgozók', nincsenek "akikre büszkék lehetünk" - táblák, s nincsen, és nem lehet már 'törzsgárda tag' sem, sem pedig jubileumi évek, ahogy nincsenek, mert nem maradnak, sőt elmaradnak ma már a  prémiumok és a jutalmak is... De vannak már "helyettük", azok a "na Te is hülye vagy..." - mondatok, s a 'már megint mia a sz' ez' - felkiáltásaink. S a már megint  el... B'-tok ismerős kijelentései. S vannak belénk törölt cipők, megalázó szavak, becsültsértések, áskálódások, meg a "No én holnap 'kitúrlak'-ok"... ja és az a jól ismert: "ha nem tetszik, akkor el lehet itt menni...", s "az ajtó elött , még vagy huszan várakoznak", meg az a szinte evidenciaként is felfogható "ez egy nem nyugdíjas állás"  terminus technikusa)

...  

 

Vagyis, valóban nem értem... kinek és miért is dolgozunk még egyéltalán...? Félek, hogy az ok egyszerű és prózai;hogy ne haljunk éhen... Még szerencse hogy élethosszig tanulunk már "ezért", s gyűjtjük a diplomákat is, hogy elismerésül, majd jól szemen köpjenek..

 "

"Arbeit Macht Feri" - olvasható tehát Auswitz főbájárata fölött... e cinikus kijelentés.. míg az azóta eltelt sok tucat év alatt, íme már magunk is építettünk egy újabb Auswitz-ot ,- valahol itt - magunk köré.

  Jó munkát !