marsissus blogja

Ars Poetica - parafrázis - http://www.youtube.com/watch?v=fTJmgyHPcVw

marsissus•  2011. szeptember 3. 20:01

     A ’Van’ és a ’Nincs’ között inogva – avagy a „lehet” és a  „végleg elmúltak”, sorra elszalasztott pillanata közt – vagy esetleg  a „talán” és a „sosem” pólusainak átlójában… állva; ahol már a „mindennek is vége” -  ugyanakkor” mégis – ahol még a ’semmi’ is csak olyan, hogy szinte máris „minden  lehet”: örökké elveszek… Majd – mikor már-már megtalálni is vélhetném ott magam… egyikké se válok… hiszen voltaképp, egyik sem lehet immár véglegessé. Egyik sem bizonyság – mert minden létező, csak hajlik és egyre leng csupán köröttem; s én, - sehová sem tartozva igazán – sodródtatom csak velük - és tovább.

Vajon ki… és hogyan, s mikor is rögzíthet le végre, valahol, egy ponton; vagy taszít el már tényleg –  mindörökké – oda, ahonnét már soha és sehová sem lehet többé vissza út…?!

S az idő - eközben egyre csak fogy ’s folyik… mialatt már csak lehetetlenül messzire látszik innen az a jobbik élet – korábban még  képzelt, minden teljessége, s ennek holnapjai. S helyette, mindössze csak „talán…” és a közöny köszön vissza… hogy valahol, esetleg, még lehetne szeretni… Félelmek nélkül is…tán. Vagy már egész Reménytelen.

*

    Az idő céltalan tétovasága – terjengősségre kárhoztathat minket; míg az idők szűkössége pediglen, csak csöndre; miközben az ezalatt szétnyújtott gondolat, szétfoszlik, szétterül, s kilyukad, akár a túlvéknyított tészta. Mert valóban; vajon miről is beszélhetnék most itt…?

Talán, csak a semmiről magáról. Vagy arról, ami a valamik helyén keletkezett… Ez pedig nagyon jó… egy idő után… hiszen, az üresség – véletlen, bárhol szakad is meg; az ugyanott, bármikor folytathatóvá válik, még akkor is, ha újabb folytatása valami egészen más is, s egész mássá lehet.

A ’Semmi’, jóval türelmesebb dolog tehát, a ’Valamik’ akármelyikénél, s engedékenyebb is. Még azt is eltűri, ha csak úgy, a ’levegőbe töpreng’ már az ember… ülve az íróasztalánál, merengőn, az üres, majd egyre csak telő papírlapok fölött, miközben meg-meg akad a szem, a környező tárgyak sorozatán. A tárgyakon, melyek jórészt könyvek. Az idő termékei. Lapjaikon megannyi tudással, történetekkel, és ismerettel. Csakhogy míg időbe telik, e könyveket megírni, időbe teleik azok végigolvasása is. S még inkább tartalmuk és információik megértése, megjegyzése és feldolgozása. Márpedig megjegyezni… semmit sem túl könnyű… s kivéltképp nem az, korlátlan időkre is. Ezáltal, mit az idő hozott létre, azt az idő is tarthatja fogva, s törölheti sőt törölteti is el. Miként az emlékezésünk hiábavalósága…

Ha pedig e ’megjegyzés’ nehézkes… mi több; hiábavaló is, - mire az olvasás; s ha az olvasás is fölösleges, akkor hát minek, mindezek megírása, s megörökíttetése? Lám csak – ennyi volna… tán’ az élet is…?

   Végignézek az íróasztalon, majd a közeli polcokon – hol számtalan kultúra története, történelme, hite és legendája, technikája sorjáz. Az egyiptomi,, a görög, s a római civilizáció vaskos kötetei. S lapjaikon, az előttük és utánuk következő régi és újabb kori népek története, és gondolata; s ezek ágas-bogas mítoszai, mitológiái, mondái, regéi, világképe, s filozófiái.

Alattuk a Biblia, az alatt a Korán, a Ramajana, a Mahabharata, s részlete a Bhagavad-Gítá. S köröttük mindenütt lexikonok, enciklopédiák, szótárak s krónikák. Majd a még régebbi idők őstörténetei, s a Föld, s a világegyetem keletkezéséről szóló művek… Messzebre tőlük verses kötetek, regények… novellák… a világirodalom remekművei…  Mennyi, s mennyi adat, szó  betű… és szerző, tudós és szebbnél szebb gondolata. S mégis, e több ezer évet átölelő néhány százzezer oldal is csak porszem, a már megismerhetőből, s megtanulhatóból… S a mi életünk ehhez milyen parány – mindössze csak. Aminthogy én is, ugyan mit értem el azzal, hogy legalább megkíséreltem elolvasni mindezt? Netán okosabbá lettem? Vagy csak tájékozottabbá? Netán képessé lehetnék most itt elmondani, akár csak egyetlen egy kötet részletes tartalmát is talán? Dehogy! Az idő elvette, s visszavette tőlem… ezt is… S visszazárta titkát ezen lapok közé, - legföljebb ha elvétve hagyva csak néhány zavaros, és homályos foltot, az emlékezésnek koloncul.

S ami egy hatalmas óceánnak - legalább az öblévé lehetett volna, - holmi kikötőnek; az mára elpárolgott. S ami belőle maradhatott, csak egy sekélyes kis tócsa, valamely tátongó medernek alján; mely a hullámzó víz helyébe - csak posvány és iszamos hínárok bűzös egyvelege, moszatokkal, s millió békalencsével, egy  poshadó pocsolya, gőzölgő felszínén. Még csak át se látni rajta…

Ilyen hát a gondolat: ha „semmi”. Bárminek is indult azelőtt. Ha tud, vagy tudott… és elfelejt, vagy éppen őt magát felejtik el. S ha ennek ellenére mégis van, és mégis ír… és tovább gondolkodik. Akár egy makacs – és tudatlan  gyökér, amely kapaszkodik, még az anyagtalan földbe, kavicsba, kőbe, s rögökbe is. Szakadékok fölött, szélben, és víztelen.

Mint egy világ, ha benne az elmozdulás, csak a leszögezett pontok között volna lehetséges, ám e leszögezett pontok, valójában – légüres terekben zuhannak.

Csupa-csupa ábránd, és álom, de semmi, semmi tett… mely maradandóvá lehetett volna… mondjuk – ’ezerötszáz évvel az emberiség után’. Mint ezerötszáz évvel az emberiség után létező ismeretek szétmálló esszenciája, tehetetlenül, bár görcsösen kutatva ezek nyomát… és értékeit.

No és ott, a mégis megmaradtak véletlen romjai közt, az egyén – furcsa maradványképpen. Egy személyben a sokarcúság többes látszatában, valaminek látszani.

Olvasva, majd végigélve ezek felejtését, s az idők eltűnését is ezek között. S mindezt az időben élve át időtlenül.

 Hát lehet-e ilyenkor plagizációvá az igazságok joga, vagy legalább csak az, amiket igaznak szerettünk volna vélni? Ott, ahol annyi minden történik – szüntelen – miközben nem történik semmi?!

*

   A zenéhez hát inkább vissza – újra, s mindig, mindig, újra. Az egyetlen, valódi társhoz, s vigasztaláshoz. A létezés ihletéhez, a Kezdés merengéseihez. A hallgatás hallgatózásához, a várakozásokhoz, várva azt az újabb pillanatot, ami lekéshető…

Vagy csak ülve egy szobában, enyhén besötétített ablakok mögött, hiszen a homály megvédhet, és elrejt. Vagy nappali világosság mellett égetve egy lámpát – hogy lehessen legalább egyetlen egy „saját Napunk”. Ugyanakkor elzárkózva – még ha csak percekre is, ám mégis az időtlenségek illúziója közt – menedéket lelni; kényszerű meneküléseinkben…

 S itt, majd így a zene után, s mellett (ki mindig velünk marad, s miattunk létezik), hallgatni a csöndet, a beszűrődő zörejeket; az autótülkölést, a valahol leeső tányér csörömpölését, az utcákon randalírozó kamasz suhancok kiáltozásait, vagy egyes részegek artikulálatlan óbégatását… hogy helyükbe képzeljük majd az emberek nélküli természetet: a szelet, a madarak csivitelését, a fák lobjának surrogását, friss hegyi patakok, vagy csermelyek csilingelését… hogy ott – az elrejtett szobában, s képzeletünk láthatatlanná lett falai között, távol a valóságtól, ami zajos, füstös, ami elhanyagol és elhanyagolt, közönyös, és rideg, szennyes, s embertelen… feltöltekezvén a zenék áramától, esetleg még visszavágyni tudjunk közéjük: s talán, csak ha szánalmasan is vágyakozva már – de mégis áhítozzuk, reméljük, és sóvárogjunk magunknak még vissza  valamely békét, s biztonságot, s egy társat; a szeretőt, s a szerelem védő simogatását; az erőt, a megtartót – üldöző, s elűző mindennapos menekvéseinkkel szemben.

De most, még – csak a zenéhez vissza itt! S a hangerőt is maximumra csévélve fel, még Albinoni Adaggióját is egyedül így tudva csak szólaltatni meg… hogy végre kiömöljön, s szétterülhessen az egész világba is, az idáig gátakkal tartóztatott, minden szomorúsága… hogy segíteni tudjon – felejteni. A rossz, fájó emlékekeit. Mint az idők termékeit. Bár ezt is - csupán időtlenül… felejtvén felejtve; azt ahogyan nincs társ, s nincsen szépnek tetsző jövő sem a közelünkben…

Hogy segítsen felejteni, ezt a mára már elavult, és korrupt „modernséget”, s a művészi látásmódokat mely ezek szemében csak különc; az érzékenységet, és egyáltalán az érzést. S felejteni a felejtést is magát.

Felejteni: azt ahogyan nincsen, s mégsem ilyen volt, s lehetett a létünk.

No és segíteni, zenékben fulladó fülekké korcsosulni, vagy nem is, - nemesülni inkább. Agy nélkül, hideget, hőt, ízt, fájdalmat nem érző kő-lényekké talán. Érzéketlen fabábokká átvedleni. Kifordult Pinokkiókká, kik a kék tündértől várják szívrepesve, hogy soha de soha ne lehessenek többé emberekké. Csak holmi biológiai pic-up-é legföljebb, mely detektál még hangot, s dallamot. Vagy a nullák és az egyek, bináris számsorából létet komponáló lézersugarakká válva lehessenek – közönytől is boldogultan, szenvtelennek lenni. A nullák és egyek bináris hulám-hulláivá. A már egyetemessé dermedő konzerv-közöny között.

Egyetlen, véletlen ébredés nélkül – örökkös dallammá álmodva, és ölelve a van-t . Ha már egyszer úgyis, létezni kényszerült.

     A látszatok, valóságosabbak minden valóságnál; míg a hazugságok, mind – már igazabbak, minden igazságnál. És e repedések, már benövik, és átszövik a létet; s a tudást, és az álmokat.

Miközben még kétséget sem hagynak, s hagyhatnak kétségeinkről…

Ebben a minden ízében viszonylagossá lett, valószínűtlen valószínűségek közepette élünk; sőt, kell is éljünk tehát – tervezve hétköznapjainkat; és tennünk, cselekednünk és remélnünk is tovább.

Mintegy a lehetetlent téve lehetségessé… (lám; egy újabb repedés a sorban… s talán a sorsban is), hogy aztán erre építhessünk trambulint, elrugaszkodni. Bár, talán egy fikció csak mindez, de annak nagyon is valóságos ma már.

A bizonytalanságok valószínűségének valósága. A borún átderengő napfény igazsága. S a napfényt, megint elsötétlő ború igazsága. A kicsinyben megbúvó egész valósága. S az egészben ott lüktető részek kiáltása. S annak kétségei, ahogyan nem hihetsz a jóban – mert a rossz átfelhőzi azt. De azt is -, hogy még a rosszban is remélhetsz, mert a jó is, valahol ott benne, és mögötte van.

Ám ezalatt, mégsem lehetsz, s maradhatsz, - még magad sem egészen – se ez, sem az. Mert még ha hinnél is magadban, a mások ítélete – elbizonytalaníthat. Avagy ha mégsem – akkor meg e »mások« ítélete változtathat „rosszá”. A többség stigmájaként. Mert „ők” mondják… azt.

S mert ’egyetlen fecske, nem csinálhat nyarat…’ És mégis… és mégsem! Mert mégis csak voltak, s lehettek már nyarat hozó fecskék. Tehát, mégis remélsz… S így, épp ezért, és pont ez az örök körforgás kerget mindent őrületbe, és kuszálja össze, s zavar a rendeket káoszokká, majd teremt újra rendet – ha időlegest is – e káoszokból.

Az ember tragédiája ez, - de egyben reménye is. Hogy minden kétsége, egy napon, bizonyossággá lesz.  Bárha kódolt drámájaként csupán… ahogy egy következő napon, e „minden bizonysága” - megint, újra, egy új kétsége lesz. Egy újabb, nagy, s tátongó repedése - évezredes meghasonlásunknak, mely világokat teremt, és Poklokat.

*

     ’Mindennapi bizonyságainkat – hát add meg nekünk ma…’ – zsolozsmázhatnánk. Ám e helyütt csak mindennapi bizonytalanságainkat kapjuk… Pedig azt mondják; hogy valahol tán lehet – mert van egy – Istenünk…

     A ’Van’ és a ’Nincs’ között inogva – avagy a „lehet” és a  „végleg elmúltak”, sorra elszalasztott pillanata közt – vagy esetleg  a „talán” és a „sosem” pólusainak átlójában… állva; ahol már a „mindennek is vége” -  ugyanakkor” mégis – ahol még a ’semmi’ is csak olyan, hogy szinte máris „minden  lehet”: örökké elveszek… Majd – mikor már-már megtalálni is vélhetném ott magam… egyikké se válok… hiszen voltaképp, egyik sem lehet immár véglegessé. Egyik sem bizonyság – mert minden létező, csak hajlik és egyre leng csupán köröttem; s én, - sehová sem tartozva igazán – sodródtatom csak velük - és tovább.

Vajon ki… és hogyan, s mikor is rögzíthet le végre, valahol, egy ponton; vagy taszít el már tényleg –  mindörökké – oda, ahonnét már soha és sehová sem lehet többé vissza út…?!

S az idő - eközben egyre csak fogy ’s folyik… mialatt már csak lehetetlenül messzire látszik innen az a jobbik élet – korábban még  képzelt, minden teljessége, s ennek holnapjai. S helyette, mindössze csak „talán…” és a közöny köszön vissza… hogy valahol, esetleg, még lehetne szeretni… Félelmek nélkül is…tán. Vagy már egész Reménytelen.

*

    Az idő céltalan tétovasága – terjengősségre kárhoztathat minket; míg az idők szűkössége pediglen, csak csöndre; miközben az ezalatt szétnyújtott gondolat, szétfoszlik, szétterül, s kilyukad, akár a túlvéknyított tészta. Mert valóban; vajon miről is beszélhetnék most itt…?

Talán, csak a semmiről magáról. Vagy arról, ami a valamik helyén keletkezett… Ez pedig nagyon jó… egy idő után… hiszen, az üresség – véletlen, bárhol szakad is meg; az ugyanott, bármikor folytathatóvá válik, még akkor is, ha újabb folytatása valami egészen más is, s egész mássá lehet.

A ’Semmi’, jóval türelmesebb dolog tehát, a ’Valamik’ akármelyikénél, s engedékenyebb is. Még azt is eltűri, ha csak úgy, a ’levegőbe töpreng’ már az ember… ülve az íróasztalánál, merengőn, az üres, majd egyre csak telő papírlapok fölött, miközben meg-meg akad a szem, a környező tárgyak sorozatán. A tárgyakon, melyek jórészt könyvek. Az idő termékei. Lapjaikon megannyi tudással, történetekkel, és ismerettel. Csakhogy míg időbe telik, e könyveket megírni, időbe teleik azok végigolvasása is. S még inkább tartalmuk és információik megértése, megjegyzése és feldolgozása. Márpedig megjegyezni… semmit sem túl könnyű… s kivéltképp nem az, korlátlan időkre is. Ezáltal, mit az idő hozott létre, azt az idő is tarthatja fogva, s törölheti sőt törölteti is el. Miként az emlékezésünk hiábavalósága…

Ha pedig e ’megjegyzés’ nehézkes… mi több; hiábavaló is, - mire az olvasás; s ha az olvasás is fölösleges, akkor hát minek, mindezek megírása, s megörökíttetése? Lám csak – ennyi volna… tán’ az élet is…?

   Végignézek az íróasztalon, majd a közeli polcokon – hol számtalan kultúra története, történelme, hite és legendája, technikája sorjáz. Az egyiptomi,, a görög, s a római civilizáció vaskos kötetei. S lapjaikon, az előttük és utánuk következő régi és újabb kori népek története, és gondolata; s ezek ágas-bogas mítoszai, mitológiái, mondái, regéi, világképe, s filozófiái.

Alattuk a Biblia, az alatt a Korán, a Ramajana, a Mahabharata, s részlete a Bhagavad-Gítá. S köröttük mindenütt lexikonok, enciklopédiák, szótárak s krónikák. Majd a még régebbi idők őstörténetei, s a Föld, s a világegyetem keletkezéséről szóló művek… Messzebre tőlük verses kötetek, regények… novellák… a világirodalom remekművei…  Mennyi, s mennyi adat, szó  betű… és szerző, tudós és szebbnél szebb gondolata. S mégis, e több ezer évet átölelő néhány százzezer oldal is csak porszem, a már megismerhetőből, s megtanulhatóból… S a mi életünk ehhez milyen parány – mindössze csak. Aminthogy én is, ugyan mit értem el azzal, hogy legalább megkíséreltem elolvasni mindezt? Netán okosabbá lettem? Vagy csak tájékozottabbá? Netán képessé lehetnék most itt elmondani, akár csak egyetlen egy kötet részletes tartalmát is talán? Dehogy! Az idő elvette, s visszavette tőlem… ezt is… S visszazárta titkát ezen lapok közé, - legföljebb ha elvétve hagyva csak néhány zavaros, és homályos foltot, az emlékezésnek koloncul.

S ami egy hatalmas óceánnak - legalább az öblévé lehetett volna, - holmi kikötőnek; az mára elpárolgott. S ami belőle maradhatott, csak egy sekélyes kis tócsa, valamely tátongó medernek alján; mely a hullámzó víz helyébe - csak posvány és iszamos hínárok bűzös egyvelege, moszatokkal, s millió békalencsével, egy  poshadó pocsolya, gőzölgő felszínén. Még csak át se látni rajta…

Ilyen hát a gondolat: ha „semmi”. Bárminek is indult azelőtt. Ha tud, vagy tudott… és elfelejt, vagy éppen őt magát felejtik el. S ha ennek ellenére mégis van, és mégis ír… és tovább gondolkodik. Akár egy makacs – és tudatlan  gyökér, amely kapaszkodik, még az anyagtalan földbe, kavicsba, kőbe, s rögökbe is. Szakadékok fölött, szélben, és víztelen.

Mint egy világ, ha benne az elmozdulás, csak a leszögezett pontok között volna lehetséges, ám e leszögezett pontok, valójában – légüres terekben zuhannak.

Csupa-csupa ábránd, és álom, de semmi, semmi tett… mely maradandóvá lehetett volna… mondjuk – ’ezerötszáz évvel az emberiség után’. Mint ezerötszáz évvel az emberiség után létező ismeretek szétmálló esszenciája, tehetetlenül, bár görcsösen kutatva ezek nyomát… és értékeit.

No és ott, a mégis megmaradtak véletlen romjai közt, az egyén – furcsa maradványképpen. Egy személyben a sokarcúság többes látszatában, valaminek látszani.

Olvasva, majd végigélve ezek felejtését, s az idők eltűnését is ezek között. S mindezt az időben élve át időtlenül.

 Hát lehet-e ilyenkor plagizációvá az igazságok joga, vagy legalább csak az, amiket igaznak szerettünk volna vélni? Ott, ahol annyi minden történik – szüntelen – miközben nem történik semmi?!

*

   A zenéhez hát inkább vissza – újra, s mindig, mindig, újra. Az egyetlen, valódi társhoz, s vigasztaláshoz. A létezés ihletéhez, a Kezdés merengéseihez. A hallgatás hallgatózásához, a várakozásokhoz, várva azt az újabb pillanatot, ami lekéshető…

Vagy csak ülve egy szobában, enyhén besötétített ablakok mögött, hiszen a homály megvédhet, és elrejt. Vagy nappali világosság mellett égetve egy lámpát – hogy lehessen legalább egyetlen egy „saját Napunk”. Ugyanakkor elzárkózva – még ha csak percekre is, ám mégis az időtlenségek illúziója közt – menedéket lelni; kényszerű meneküléseinkben…

 S itt, majd így a zene után, s mellett (ki mindig velünk marad, s miattunk létezik), hallgatni a csöndet, a beszűrődő zörejeket; az autótülkölést, a valahol leeső tányér csörömpölését, az utcákon randalírozó kamasz suhancok kiáltozásait, vagy egyes részegek artikulálatlan óbégatását… hogy helyükbe képzeljük majd az emberek nélküli természetet: a szelet, a madarak csivitelését, a fák lobjának surrogását, friss hegyi patakok, vagy csermelyek csilingelését… hogy ott – az elrejtett szobában, s képzeletünk láthatatlanná lett falai között, távol a valóságtól, ami zajos, füstös, ami elhanyagol és elhanyagolt, közönyös, és rideg, szennyes, s embertelen… feltöltekezvén a zenék áramától, esetleg még visszavágyni tudjunk közéjük: s talán, csak ha szánalmasan is vágyakozva már – de mégis áhítozzuk, reméljük, és sóvárogjunk magunknak még vissza  valamely békét, s biztonságot, s egy társat; a szeretőt, s a szerelem védő simogatását; az erőt, a megtartót – üldöző, s elűző mindennapos menekvéseinkkel szemben.

De most, még – csak a zenéhez vissza itt! S a hangerőt is maximumra csévélve fel, még Albinoni Adaggióját is egyedül így tudva csak szólaltatni meg… hogy végre kiömöljön, s szétterülhessen az egész világba is, az idáig gátakkal tartóztatott, minden szomorúsága… hogy segíteni tudjon – felejteni. A rossz, fájó emlékekeit. Mint az idők termékeit. Bár ezt is - csupán időtlenül… felejtvén felejtve; azt ahogyan nincs társ, s nincsen szépnek tetsző jövő sem a közelünkben…

Hogy segítsen felejteni, ezt a mára már elavult, és korrupt „modernséget”, s a művészi látásmódokat mely ezek szemében csak különc; az érzékenységet, és egyáltalán az érzést. S felejteni a felejtést is magát.

Felejteni: azt ahogyan nincsen, s mégsem ilyen volt, s lehetett a létünk.

No és segíteni, zenékben fulladó fülekké korcsosulni, vagy nem is, - nemesülni inkább. Agy nélkül, hideget, hőt, ízt, fájdalmat nem érző kő-lényekké talán. Érzéketlen fabábokká átvedleni. Kifordult Pinokkiókká, kik a kék tündértől várják szívrepesve, hogy soha de soha ne lehessenek többé emberekké. Csak holmi biológiai pic-up-é legföljebb, mely detektál még hangot, s dallamot. Vagy a nullák és az egyek, bináris számsorából létet komponáló lézersugarakká válva lehessenek – közönytől is boldogultan, szenvtelennek lenni. A nullák és egyek bináris hulám-hulláivá. A már egyetemessé dermedő konzerv-közöny között.

Egyetlen, véletlen ébredés nélkül – örökkös dallammá álmodva, és ölelve a van-t . Ha már egyszer úgyis, létezni kényszerült.

    Mindennapi létezésünk… mindegyikünk számára, egyedül csak annyi – mint amit, s amennyit még abból fölfoghatunk”, (…vagy inkább, csak föl „akarunk” fogni…).

… igazából, nem is rendelkezhetünk tehát már  mással, és többel - mint saját érzetünkkel…! 

Az írásos művek (így, leginkább) a pillanatnyi élmények szülöttei: lettlégyenek ezek akár a valóság, vagy akár csak álmok  emlékei, - épp olyan múlandók és tünékenyek, akár a pillanat.

Az ami mégis, valameddig még rögzítheti őket, az csupán papír, és a könyvek.

 A könyvek, melyek mára lassan – már szintén csak virtuálisak, és virtualitások. S elektronikus képponttá, s digitalizált jelekké változnak át.

De míg a papír időtállósága, olykor évezredes lehet, addig az ’elektronikus könnyveké’ – legföljebb csak addig tarthat majd, míg a „gép”, a szerver, és rendszere áramot kap.

 Az ember alkotásai – idővel, mind ilyenné lesznek. Az emberi szellem, és minden képzelete, nagy, közös ’szellemévé’. Mely nélküle majd, némán és láthatatlan kísért. Akár egy láthatatlan „KÖNYV”, absztrakt kompozíciója. Sokmilliárd, láthatatlan élet emlékeként.

    Ám addig is, talán csak azért vagyunk, s lehetünk még itt a földön, hogy a »mulandót«, esetleg mégis megkísértsük: s megkísérelhessük, „örökkévalóvá” tenni…

Ám ehhez, hiszem - csakis az juthat el, akinek sikerül, mindkettőt, egyaránt fölfognia, s értékelnie. A múlandó és a maradandó dolgokat meglátva, s egységként fölismerve, majd elkülönítve azt, a részek egészeként, - majd újra, egyként rögzíteni próbálni meg.

Csakhogy még mielőtt magunk is a tökéletességre törekednénk, tudnunk kellene, legalább a ’hétköznapi ember életét is élni’*, mondjuk csak annyira, hogy ’legyen’…(az a kimondott ’hétköznapiság’ is), és anélkül, hogy engednénk akár megnyomorodni – azt a mindenkor bennünk rejlő, s lakozó… személyes lényeget.

De vajon lehetünk e, akár csak ’hétköznapi emberekké’ is? Egy aprócska és szürke, senkit nem zavaró, jelentéktelenül is jellegtelen, hétköznapi ember egységeként, ki mégis boldog marad…? Csak úgy, minden, különösebb, üres hóbort nélkül, nagyzolások nélkül, költekezés nélkül, extra vágyak nélkül…de békében, s tulajdon életéért küzdve, vagy az életért magáért létezve itt? - Talán, már ez is illúzió.

Mert nem élhetünk, ’saját életünkért’. S nem élhetünk - saját boldogulásunkért… se már. Ahogy nem életünk, tulajdon hétköznapiságunkért se többé. Hanem mindenkor, vagy Valakikké kell válnunk, vagy híressé kell lennünk, vagy hősökké, vagy sztárrá, vagy elismertté, vagy közmegbecsültté… de nem lehetünk, s maradhatunk szürkék, s hétköznapiak, a szónak abban az értelmében, semmi esetre sem, hogy ez ne jelenthesse azonnal tulajdon eltapostatásunk, s megaláztatottságainkat is.

Mert nem lehetünk ’örökkévaló hétköznapiakká’. S nem lehetünk - minden múlandóságunk ismeretében sem múlhatatlanok.

Mert pillanatok vagyunk… s így titkokká leszünk csak.

Mert nem vigyázzuk egymást… s mit mondanunk kellene, nem mondjuk… talán nem is lehet.

S bár vágyjuk… nem tesszük… s részeinket nézzük csak… s láttatjuk sötétnek, majd azzá változtatjuk át – magát az egészet is. Bár elfelejtettük megismerni még. Bár elfelejtettük meg is kérdezni még…

Mert pillanatok vagyunk – s így csakis titkok leszünk. 

* C.G. Jung – esszéje alapján említve: In.: ’Gondolatok a látszatról és létezésről’ – Győr. Kossuth Könyvkiadó 1996