marsissus blogja

 Az egész olyan, akár az ingovány; melybe’ napról-napra mélyebbre jutva, egymás után, vélt és régi értékeim süllyednek el… s valamiképp magam.

Miközben mind gyakrabban – s teljesen váratlanul - végtelen undor fog el, magától, a létezéstől is. Ilyenkor mindannyiszor fölteszem a kérdést: „Mit keresek én itt? S egyáltalán - mi szerepem van még, s lehet nekem ebben?”

„Mintha elhagyott idegen volnék (csak), akinek (már) egyetlen ismerőse sincs, ezek között a falak között.” – írja egy helyütt Strindberg… - s milyen igaza van. Csak míg Strindberg, azt a kevéske, még megmaradt egyensúlyát - otthon találja meg, addig én, már éppen ott veszítem el. Valahogy úgy, mint amikor valaki az ’egyedüllétből’, hirtelen a legteljesebb ’Magányba’ lép, és süpped. S ahol… nem létezhet már – talán egyetlen négyzetcentiméter „saját zugom se” több… Talán csak… ha a könyvek…

   Egyre többet olvasok hát megint, s egyre többet írok… 's ezt is (Strindberghez hasonlóan) téve csak… (véletlenül) – lám csak, egy' halott barát…!' - valami – képzelt, egyensúlyt próbálva meg elérni ezzel: ’írok…, hogy kiírjam, s könnyezzem magamból az Űrt, s  „egyedüliségem” valamennyi kínját, és olvasok, hogy újra felfrissítsem ’Azt’, - s látszólag „kitöltsem”, feltöltsem, - valami újjal is”. Ha írok – lélekben, így én megyek el máshoz, s ha olvasok, ők jönnek el hozzám.

Persze jól tudom, hogy merő káprázat lehet így, csupán csak minden. Hisz valójában soha nem jön Senki, s én sem megyek Sehová. ( És… soha nem is hívnak… illetve… ha hívnak, s hívnának is, én nem tudok menni. ) Furcsa fogoly vagyok. A kötelesség-tudat illúziójának foglya. A „valakinek szüksége lehet itt rám” – olcsó hazugságának foglya. A „valakiért még felelős vagyok…” kusza káprázatának foglya. És mégis… mégis egyedül vagyok. Egyre, egyre mélyebben, egyre elrémítőbben… akár az ingovány. Miközben „egyre jobban körülzár a hallgatás” s valamiféle „titok…” mely lassan elhatalmasodik.

 Az az egyre égetőbb vágyam, hogy minél előbb elaludjam… olyan lett tehát, akár a szomj. Hol álmom, - akár egy Sztázis-t, - már szinte úgy áhítom. Egy kicsit, már „sosem felébredni”; vagy legalább... csak egyszer ébredni már fel… valami korábbinál jobbra… Csak egyszer. Csak még, egyetlen egyszer… De hát az álmok örök tulajdonsága, hogy álom-voltuk -, marad. Hiszen valóra válásuk nem lehetne, s maradhatna „álom”…. Soha többé. „Hiszen oly ritkán jut hozzá ember, ahhoz amit kíván; mit ér hát kívánni ?”

 Újabban, egyre nagyobb csodálattal bámulom a fekete éjben szikrázó, s pislogó csillagoknak fényét… s régi barátom (lám csak - még egy Barát), a Holdat. S a bennem élő, s lüktető megannyi Bántás, Távolság, Hiány, és Megaláztatás… így – minta elviselhetőbb lenne és lehetne…

S mégis… olykor, már a Zene (nocsak: a harmadik Barátom…) hallgatása is fáraszt… s elálmosít… Sokszor, már a negyedik, ötödik taktus után… van úgy, - hogy nem emlékezem már semmi többre… Bárcsak a halál lenne ilyen… Néhány, andalító dallam… s utána az 'Álom…' a végtelen ható.

Valahogy megnyugtató, hogy legalább – még gondolhatom… Ámbátor, és végtére is… már nem teljesen mindegy?

Egyetlen egy ház, s egyetlen épület sem, egyetlen egy darab és félbetört téglából épül, hanem a lélek és a szellem tervezése, s a képzelet, s a hitünknek ereje, s reménykedése által: hogy valamennyi háznak rendeltetése, értelme, és valós célja van, s legyen. Eredetileg, ilyen lett volna … minden, született élet is… Aztán… mégis - másmilyenné lettek…

Mint nekem is, -  talán  volt egy apám,  ki nem volt, s van egy anyám is - aki viszont nincsen: s gyermekeim mára, így, csak ezt „örökíthetik” tovább – általuk.: Vagyis, volt egy nagyapjuk, kit sohasem láthattak, s van egy nagyanyjuk is, ki számukra nincs, - hisz ismeretlen maradt. Pedig, sem mi nem szolgáltunk rá arra, hogy szüleinket el kelljen veszítsük, sem a gyermekeim, hogy nagyszülők nélkül kelljen felnőniük. Ez - csak úgy adatott. Így „sikerült lennünk”. Bűntelenül is megbüntetve azzal – mi másoknak, még  megadattatott.

…nekem legalább nagyapám lehetett… Ráadásul a világ legnagyszerűbb, legönzetlenebb és leglelkiismeretesebb nagyszülőjeként ismerve, és soha nem feledve, s azóta is, szűntelen csak áldva Őt. Szegény gyermekeim mi mindent veszítenek – nap mint nap ma azzal, hogy számukra mindez ismeretlen érzés kell legyen…?

 Nekik, azonban – legalább szüleik lehetnek… csak hát - bennünket viszont meg a világ rabol el – mostohán és kegyetlen közönnyel, nap-nap után tőlük, s mellőlük, csak azért, hogy nekik lakhelyük, élelmük, ruhájuk s kényelmük is legyen…

S nekem, nekünk, pedig bűntudattal kell a szemeikbe néznünk… mert értük és miattuk dolgozunk, ám nem lehetünk velük, s mellettük eléggé. Mert amit mi, szeretnénk számukra megadni, épp a bennünket ért, s megélt hiány miatt, - azt most, pont a világ rabolja el – általunk – s így tőlük, azzal, hogy kényszerű válaszutak elé állít. Legyen e még fedél, a fejünk fölött, vagy inkább egymást gyámolítsuk; táplálkozzanak-e egészségesen, vagy inkább, állandó – feléjük áradó szeretetünkkel lakassuk őket jól. Ruhában járjanak-e, vagy inkább, rongyokban, de még ölelő karunkban…

De még - meddig választhatunk…? Vagy még meddig kell is választanunk…? S mi, még meddig vagyunk, s lehetünk itt nekik, fáradtan, egyre gyengébben, egyre megtörtebben, s erőtlenebbűl, s kétségbeesetten…? Hol már egyre több erő kellene, az egyre kevesebből, lassan - még ugyanarra is…?! Meddig szorítható tehát, s még meddig  feszíthető mindez…?

Mintha csak egy cseppkőbarlangban az egymásra hulló, ’olvadó’, meszet kioldó cseppek…melyek évszázadok, vagy évezredek során, végül, - az egyre növekedő, s magasodó tornyokká izmosítja, s gyúrja természetes cseppkő-szobrokká - az idő milliárdnyi elmúlt pillanatát, hogy előbb csak toronnyá, majd oszloppá forrassza össze, a lent levőt, a fönttel: Mintha csak a hiány, belőlük és általuk kipréselt könnycseppjei sóját, fagyasztanák össze oszlopokká; mely látszólag szilárd, dermedten kemény, s rezzenéstelen, fenséges sótoronnyá nőtt és nőhet, bárha lassanként elérzéketlenített, s emberien lett elidegenített, magától, a mától, s tulajdon talapzatától is, csak hogy e barlang boltozatát, egy napon majd elérje, s ím – valóbban legyen.

De vajon egy ilyen sótornyon a lélek – ugyan még hogyan és hová kapaszkodhat, ki a fényre, a mindenek súlyába törötten, föl, egész a semmiig?

*

Hát miért van az, hogy egy anyagi világban, csakis anyagtalannak lenni jó?   

Nekem a GONDVISELÉS - ne így viselje gondom… mert van úgy, hogy „elviselhetetlen”… ezért talán jobb lesz – ha, már tényleg magamra hagy. Így, legalább tiszta lappal játszunk. S tisztességesen.

  - zanzák és szemelvény-fűzérek -

    Repedésekbe vések írásokat. Hol érzékek érzékelnek érzékeket…(Eufória nélkül… )Bár a zene – mindent fölold.

 Csak a humorunkat soha el ne veszítsük… mert itt, csupán a káprázatok játszadoznak velünk.

Helyettem is, - gyakorta csak hangszórók sikoltanak. De van olyan is, hogy már csak csöndek.

Ezek félelmetesebbek…

/ Mert még mindig, többnyire önmagam keresgélem bennük. S ugyancsak önmagam, Valaki másban…(s viszont..?) Nem tudni… Ez,” így” – talán már túl sokszor nehéz! /

Kezdjünk egy új lapot hát…! S próbáljunk írni rá… már megint.

(Az írás - a „beszéd”, egy jellegzetesen speciális, és titokzatos formája – mely miközben szól, egyúttal a hallgatást is, szimultán imitálni tudja… ) ’Bábeli Könyvtár…’

Szóval kezdjünk egy új lapot!

(Vajon hány ’új lapot’ gyűrhettem már össze?)

A Kételkedés – az egyik alaphelyzet. Minden más egyéb, ebből következik.

Mind a realitás, mind a metafizika – erre épül. Mert mit várunk Istentől! S az Isten, vajon mit remélhet tőlünk? Úgy vélem, az állás – ez ügyben, egyelőre eldöntetlen marad…

Az ’én istenem’ – minden esetre, nem tetszelegne abban a fennkölt szerepben, hogy világokat teremthetett. Az „én istenem”, legföljebb csak elviselni segíthet, ezek sorából egyet.

Vagy ha nem, úgy talán mégis csak – szükségünk lehet… azon időről-időre megújuló háborúinkra: Ilyenkor ugyanis - a gyöngéknek, valójában semmi mást nem volna szükséges  tenni, mint szőnyegbombázás idején - az utcákon lófrálniuk.

Pedig, a magam részéről soha nem kedveltem az igazán „bátor” embereket; hanem sokkal inkább az un. ’fanatikusok’ elszántságát és kitartását csodáltam: miközben mérhetetlenül sajnáltam, s megértettem azt, aki mégis gyönge.

(A bombázások idején utcákon sétálgató ember e miatt – a szememben csöppet sem a ’bátor’ emberek szinonímája itt – hanem sokkal inkább a bölcs… megfelelője.)

Persze egy prizmán átszüremlő fényben MINDEN másnak tűnik. Minden – mint amilyennek nélküle látszik, vagy éppen csak látszana…

Mégis, kellenek e ’prizmák’, sőt, olykor – e prizmák, maguktól születnek is; hogy alkalmuk, s általuk alkalmunk és lehetőségünk legyen, modulálni, s átszűrni a „közönséges fényt”, s velük a valóság minden torzulását.

Nos igen. Ismétlem önmagam: ez az egy - legalább biztos. Ámbár, mit is mondhatnék most, mikor kezemben a toll, ( vagy később a klaviatúra, még később a neuron-transzfer, s a lélek-scanner – tudat replikátora), s elmélázva írom: mit is mondhatnék „most..?” a jövőben.

Hisz mennyi, s mennyi mindent összeírtam már… (évtizedek óta), s mindebből hány és hány gondolat maradt mindörökre meddő, - melyet senki és soha nem olvasott…

Túl sok a rossz visszacsatolása – hol a ’Semmi’ könnyen gerjeszthető. Ráadásul a ’Valami’ csillapítása is, rendre kontakt hibás…

Az Élet abszurditása igazából éppen abban rejlik, hogy sokan, komolyan elhiszik: semmi abszurd nincsen, s nem is lehet benne.

Pedig már a puszta tény is, hogy csak egyszerű ’írásjelek’ vagyunk - az Anyag, nagy  jegyzetfüzetében… már önmagában tehetné nevetségessé a szót is.

(Akár a legigazabb emberek sorsa, ahogy mindig csak halálukat követően igazulhattak meg…)

Ezért aztán sohasem elég leírni valamit, - az is kell, hogy meghallgassák…ám nem elég, ha meghallgatják – az is kell, hogy értsék… De nem elég az sem, ha megértik: - az is kell, hogy eme megértéshez, akaratuk és kedvük is legyen… s netán, vágyjanak is érte – valamit még tenni, és segíteni. Ám sokszor, bizony még ez is kevés; s így az sem elég, ha segítenek. Az is kell, hogy mindennek – még Értelme is legyen…

A Ismeretlen, ugyanakkor bármit mondhat általam! A Szorongás, bármit mondhat általam; a Kétségbeesés bármit mondhat általam…az Ellentmondásaim folyvást csak „beszélni” tudnak.

Fényben, nincsenek csillagok. De a sötétben, csak csillagok vannak…

Most önmagam hallgatom csak… előfordulhat: esetleg – megszólalok…?!

Különös dolog az Idő. „Mi teremtettük”, mi ruháztuk föl jelentéssel és értelemmel… s lám; mégis több lett nálunk. Pedig, csak egyszerű szimbólum…amelynek ténye, nélkülünk, ugyanúgy semmi lesz, s  értelmét veszti, „megszűnik”, akár egy soha ki nem mondott szótag…

Ennek ellenére az Idő táncát járjuk. Soha nincs fordítva!

A Idő ezért nem ’pénz’. Az idő bizony ’fegyver’.

Ezért aztán, ha új az időszámításunk – új a csatarend is. S a holnap – átfogalmazódik… s folyvást egy  friss keresztet  jelöl – az emberiség sorsán.

Különös alkímia e jövő igézete.

Leginkább én is, csak Idő szeretnék lenni; ha másként nem is, hát csak annyira, hogy épp csak  csöndben múljak…

Vagy nem is, inkább bazalt szeretnék lenni, ami egy napon, a levegőn oszloppá fagyott.

Vagy inkább vákuum, a semmi közepében!

Hisz’ ha a világűrben lennék, s lebegnék, legalább tudnám – miért vagyok Magam!

Pedig, valaha, ember szerettem volna lenni -  akit a boldogság fényesre csiszolt!

De e helyett csak a közöny s a rémület szorít sarokba, vagy a fáradtság álmossága szédít; avagy a hiábavalóságok lelketlen űrje, valamely titokzatos kísérlet tehetetlen résztvevőjeként…

Hogy mit csináltam jól, vagy mit csináltam rosszúl? Az mára bennem - már túl sokszor keveredik össze…

Másfelől ehhez a sértés is hozzátartozik. Mert a mindennapok része. Hogy szándékosan, vagy szándékolatlanul, az e helyütt, most mindegy …mindazonáltal mégis, nap-nap után sértünk, és megsértenek minket. De hát mennyiben számíthat mindez, a Világmindenség egyetemes lelkiismeretének?

Igaz – én egyedül még könnyen megtehetem, hogy valamely sziklaszírt magasából, egy napon, a mélybe vetem magam: de vajon még akkor is megtehetném-e, - ha egy jókora zsinóron, még vagy háromezer ember volna – csak úgy, szorosan hozzám kötözve?    

Így hát van úgy, hogy csupán mankókat érzek a kezeim helyén; míg lábaim, reszketeg pihetoll-szöszök. Izmaim szétfoszló papírgalacsinból; míg agyamban, egy izzón fénylő, szédűlt, fekete-lyuk forog.

Ezért aztán – ismét csak azt mondom: a tudattalan, s minden érzést nélkülözni képes Tárgyaknak a legjobb. Ők, bizony sosem viszonyítanak.

Vagy meg kellene tudnunk fejteni majd egyszer, a szomorúságaink nagy misztériumát, azt a mechanizmust mely annyiszor sikerrel metszi el, az örömeinket emésztő széles határokat.

Meg azon távolságokat is, térben és időben – mely különbözőségeket, a vágyakban és minden fölfogásban végre föltérképezteti. S végül azon eszményeinket, a szépről és a jóról – melyet elképzelünk, s egy napon – így valamennyit: sorsunk, holmi képzelt ’Egymássá’ fonhatja majd össze.

De addig is, ez a mostani - csak egy semleges kis perc lett, - a Semmi és a Valami között.

Ám mi, még mindig nem tanultunk meg KOMMUNIKÁLNI. Bárha mindannyian egy valamely nyelv, valamelyikét beszéljük – ám  ezeket, még azonos nyelven is – még mindig, csak ezerféle képpen érthetik.

Nincsenek valódi kódok. Csak intellektuális élmény - még a legjobb esetben is, és némi emóció. Egyfajta művi úton generált-stimulált hang-pszichológia misztikus délibábjaként, a megértés illúziói közt. Vagy holmi interaktív harmónia-makettek kupolái alá bújva - önhitten játszva el - valamely preparált csodát: létezésünk immaginárius terében. Pedig csak ösztön redukciók ezek vagy a közöny-történések, lázas lenyomata. Fékezett idő. Miközben mindvégig csak ingatag, pillanatnyi erők és hitek várakoznak bennük – védekező jellegű, vagy épp precíz külsőségek mögött.

… egy elvarázsolt nappal, talán, egyszer másképp is lehetne; egy kicsit boldogabban jutva el,   a büdös semmiig.

Bárha, csupán - egy csodatévő metronóm hiányzik tán ahhoz, hogy mindez, egy egészséges ritmust generáljon; s ekkor - esetleg értelmük lehetne…

De most, egyelőre csak e töredékek tükörmorzsalékát sepregettem össze, vagy épp ellenkezőleg: szórtam szerte széjjel. Hisz’ Létezésre alkalmas (vagy érdemes) pillanat, tán közöttük is -  csak nagyon kevés akad…

- Miért? Vajon miért!?

Mert mint a remény – a vén; nihilünk Myflowerén, kikötni nem – csak hajózni tud…

Csak éppen Föld, az nincsen sehol.

Hisz’ Mi, – hasonlók –

                  utolsó semmiig…!

  Ecce Homo

                                                                                           „Hogy bűnös vagyok, nem vitás.

                                                                                                De bármit gondolok,

                                                                                            Az én bűnöm valami más,

                                                                                                Tán együgyű dolog. ”

                                                                                                    / József Attila – A Bűn /

  …valami látens polgárháború dúl már a lelkekben -,  mind érezhetőbben… A rend, ’s a hajdan volt erkölcs, a bizalom és a biztonság  fogódzóinak totális szétesése láttán.

Míg a társadalom teljes felépítményét – ugyancsak, irgalmatlan és undok dögevő férgek kezdték el rágni, és emészteni, megneszelvén, amint ez az ízes nagy falat: a ’társadalom-lény’ – immáron végső, vonagló haláltusájába kezdett.

Hogy mi történik ? Hogy mi történik akkor amikor emberi kapcsolatok, és korábban még békésnek hitt családok hullanak atomjaikra; amikor egymás mellet élő népek és nemzetek ugranak a másik torkának; amikor a korábbi barátokból ellenségek válnak; amikor az Igaz szó eltűnik, s helyét az álnok és mindegyre csak bírni vágyó hazugság csalása és szentnek fogadott misztériuma váltja fel ? Amikor nevetséges színjátékká aljasul a jog, s igazunk csak hamis illúziókká mállik, majd ennek helyét is lassan, a félelem és kétségbeesés hangja, s reményvesztett sóhaja helyettesítheti ?Amikor a becsület, azonossá lesz a becstelenséggel, pusztán csak azért, mert néhány napig talán még élni akar… akkorra az ’emberiség’ jelentésének értelme, csak puszta szóvá, - s annak is, csupán értelmetlen jelölésévé torzul..!?

De semmivé lesz – és értéktelenné a megharcolt munka ’jutalama’  is. S a tisztességel felépített jelen, nevetség és gúny tárgyává, s jövője, a gátlástalan és züllött tolvajok aljas zsákmánya lesz. S gyermekeink holnapja lesz a rabjuk…. Mi több a rabszolgájuk is, mint mi, már most is itt, majd mindannyian. Hol rombolássá válik az építés, s gyalázható papírfecnivé a törvény, - s hitünk kárhozattá.

 Szabadságunk eltűnt. (…mely talán meg se volt…még.) S így, holmi rabszolgákként, rohangálunk csak „szabadon” – miként egy felbolydult méhkas – adó bilincsek láncaira fűzve, a csalók, a bűnözők, a semmittevő henyék és élősködők között; láthatatlan vezénylő-zsinórok megkeseredett marionett-bábjaiként, a céltalanság, s létünk végtelen hiábavalósága mentén…

Még „okosan” is ostobán, hiszen itt, a tudás is csak puszta nevetségek tárgya ma, (…akár a több diplomás állástalanok sorfalában állva is…) hol a tanulás, mindössze csak fizetségre jó ok, s e kényszer elkerülhetetlen(?) apropója, hiszen a színvonal, már amúgy is csak színvonaltalanságba fullad, - ( s a ’summa cum laude’, minősítés is, mindössze már csak útlevéllé lehet, a hajléktalanságra… ).

…no és a REND, helyesebben annak hiánya, avagy a ’rend rendetlensége’. Rendetlenség a természetben, s rendetlenség a lelkekben. S rendetlenség - Időben és Térben, a történelemben, a Múlt a Jelen s az elbizonytalanúltan sötétlő Jövő rendetlenségeiként. Mert a rendteremtő ember, immáron maga is zavarttá, türelmetlenné és rendetlenné züllött.

Így változhatott hát a rend hirtelen, hol ámokfutó őrültek vandalizmusává, vagy éppen a végtelen jogúvá tett tolvajok vidámparkjaivá, kiknek mindenek felett álló személyiségi jogai vannak és lettek, valamennyi áldozattá tett szerencsétlen alapvető emberi jogaival szemben.  Ismételten csak egy szétesett, s egy már önmagából is kifordult jogrend szánalmas paródiája és végvonaglásaként, amely se nem tekintély, se nem határvonal nem lehet így többé. Vagyis maga a Törvény lett nevetségessé, „jelentéktelenné”, helyesebben relatívvá, esetlegessé és kiszámíthatatlanná - általa.  

Ahogy – lassan eltűnnek már tehetségeink is. Eltűnnek a feledés szennyes emésztőgödreiben, s csúfoltatnak meg; hiszen a hatalom, és a tenni akarás elhivatottsága és lehetősége, sajnos aligha az ő tudásukkal lett párosítva. Épp ellenkezőleg. Ma már épp a tehetség az, mely eltapostatik, hacsak nem véletlen reklám-, és „piackész” szegény. Miként az ’esélyegyenlőség’ olcsó karikatúrái…. Ahogy Tradícióink, s így értékeink is ….általában még nem ’azonnal’ „piacképesek”. (nem is ezért léteztek eddig…) Tudniillik nevelgetni, s kibontakoztatni, és megérteni illenék őket, egy emberibb világ érdekében. A világnak azonban mindezekre nincs és nem is maradhatott elegendő ideje már. Az igényesség kivárhatatlanná lett. Csakis az instant, az azonnal elérhető, oldódó és kibontható, tömegcikk lehet csak „eladható”. Kiváltképp, ha mást, már nem is kínálunk és keresünk, kereshetünk lassan - akár csak alternatívaként is - helyettük… Ezért aztán, valódi értékeink, a múltunk, és kultúrát teremtő hagyományaink váltak és válnak már selejtté, s gyaláztatnak meg sorra.

S így, lassan már egyenest börtönt érdemel, aki egy bizonyos hazában, magát még ’hazafinak’ merészeli képzelni, s kiáltani, vagy annak, akár ezer éves jelképeivel, hovatovább - a nyilvánosság elé is kiáll, vagy inkább csak - ’merészkedik’… (?)

Ekként lesz aztán a patriotista nacionalistává, s a nacionalista soviniszta, irredenta, vagy mindjárt fasiszta is. Miközben szétesik, s elsűllyed körötte egy ország, s annak, egész korábbi múltja, hite, morálja, joga és erkölcsei, de kifordul, s felhígul annak öntudatossága, büszkesége, s belső identitása, s célkitűzése is… S elfonnyad az ország, de idővel fonnyadni kezd a térség, a régió, a kontinens, s vele együtt a kultúra s az egész emberi civilizáció is.

   „Homo homini lupus” - hangzott fel immár sok ezer éve is a jó Plautus szava – naívan… mert hogy naív volt - nem látván, az azóta eltelt évezredek s e jelen rettenetét, - az bizonyos. Hisz helyesen, ma már inkább ekként kellene szavának hangoznia: ’A vérfarkas ember – a másik vérfarkas embernek lesz – végleg - vérfarkasa.’

 S lassan, csakugyan kivérzik hát az ember: akad aki már most, s lesz aki csak holnap, megint mások pedig még „soká”. Ám e vérszagú-játék már egész bizonyossággal kezdetét vette itt. Ecce homo !