marsissus blogja

 

 

   Ismét csak Pessoa-t* olvasgatom… immáron - talán huszadszorra; mióta is, csak ismerhetem, s könyvét forgathatom. Mely kötetből – ha most, akár mindenik szavát is idemásolhatnám; az itt - igaz, „saját” és aktuális volna, - mint Borges méretazonos és pontos térképe csak, épp - e Világ fölött. Hol nem tudni már melyik, és mi lesz már, valódi, - s melyik, és mi lesz, majd „másolat”. Melyik szó a jó szó, - az ő szava - és melyik még, itt enyém…. Avagy, hogy vajon „az én szavamat” gondolta-e ’ő’, vagy az ő szavát is, inkább csak én gondolhattam el…? Szinkronicitások…? Vagy csak az élet az, mi századokon át is, csak ugyanannyira élhetetlen maradt?

Hisz a világ… íme – semmit ’nem változott’ . S az élettapasztalat is – lám csak, – „semmire sem tanít”. Ahogy’ a történelem sem közöl és közvetíthet – a jelek szerint - szinte semmit. (Bár tehetné…)

„A valóságos tapasztalatot” – állítja Pessoa; ezért, csak az jelentheti, „hogy mérsékeljük a valósággal való kapcsolatunkat, és fokozzuk ennek a kapcsolatnak az elemzését.”

Nos, „Ilyesféle metafizikus pszichológiákkal vigasztalják magukat az olyan megalázottak, mint én.”

„A világ – tudvalevőleg – azoké, akik nem éreznek.” Hiszen, ha az ember valósággal is érezne, vagyis érezhetne, - már ’civilizációnk’ sem lehetne tán... Mivel, tudvalevőleg „csak az parancsolhat, aki nem érez.” Amint győzni is csak az tud, aki épp csak annyit gondolkodik, amennyi e győzelemhez kell. Sem többet, sem kevesebbet. ’Ki azonban érez, azt - az élet elhajítja. Mint valamely követ… mely terhes lett a létnek, vagy épp csak azért, mert sajnos súlya volt, no és – mint ilyen – az persze (itt, immár terhes) no és értéktelen…

 

’Pedig ha az emberek képesek volnának arra, hogy érezzék azt az ezernyi bonyodalmat, amely a lelket fenyegeti - a cselekvés minden részletében, - soha nem is cselekednének, sőt még csak nem is élnének. Megölnék magukat ijedtükben, mint azok, akik öngyilkosságot követnek el, hogy másnap guillotine alá ne vihessék őket’. – Vagy ezt is csak Pessoa mondta? Most is hallom itt a hangját. (Hogy Liszabonban mondhatta-e mindezt, avagy Budapesten, vagy éppen Kisterenyén, - s hogy most-e, vagy száz évvel korábban, - az látszólag már mindegy.   )

 

(Az elmúlt éjjelen, egyik álmomban  – magam is, egy ’önkéntes börtönben’ jártam, /talán, csak a létezés börtöne volt/, melyet hol hó lepett; mint körös-körül mindent; - /különös dolog ez, a mai nagy melegben…/ s mégis - e mindent dermedtségbe ölelni-kényszerítő fagy -, ott – tényleg Uralkodott. S nekem légszomjam volt, és csak  fuldokoltam, míg mellkasomat satuként gyötörte a görcs…

 Nos - csak valami ilyesféle-forma, volna tán -  már maga az élet is.. /?!/.)

 

Szertefutó gondolataimmal ezért…most végigjárom tehát, a ma is megtapasztalható alantas életek, alantas történetét…

 

  Mert életem legfőbb tragédiája, mint minden tragédia: talán, épp a Sors iróniája lett: hol úgy dacolok az élettel, mint valamifajta kárhozattal. Úgy dacolok az álommal, mint valamifajta alantas megszabadulással. (…ezt én mondtam…most talán…/?/ vagy inkább Pessoa már megint…? Tudhatom…? – Jó előre… vagy már csak így utólag „előre” - látva, - szinte azt is, hogy majd másfél száz év múltán sem lehet – e világon semmi se már másképp? Ez, talán immár soha - nem lehet itt megtudható.)

(…)

Ekképpen így én is, csak eképpen kételkedőn, s meggyötörten csinálom tán mindazt, mit szeretnék, s ugyanígy, ezért - csak most is „álmodhatok” … esetleg arról, mely nem lehet, s lehetett itt enyém… (ha létezhet ’tulajdon még egyáltalán’ !) mert már minden bizonytalan, és hiábavaló úgy is, - mint az a pillanat, amikor még nincsen – mert nem lehet „holnapelőtt”.

 

A létezés, tulajdonképpen - ezért már önmagában abszurd. Nem véletlen tehát, ha magam is elképedek, valahányszor csak bevégzek valamit. Elképedek - és elfog a csüggedés…

A tökéletesség utáni vágyamnak, tudniillik, valójában abban is meg kellene akadályoznia hogy „befejezzek”; sőt meg kellene akadályoznia, abban is, hogy egyáltalában is „elkezdjek”, …akármit is.

Azért kezdem el, mert nincs erőm gondolkodni, sem viaskodni; s azért fejezem be, mert nincs szívem félbehagyni. Eredendő, és elkeseredett maximalizmusom, valójában csak tulajdon minimalista, és tehetetlen létezésem zavarodott tetteinek, holmi parabolákba oltott paradoxona lett.

Cselekedni, következésképp csak annyi, mint saját magunk ellen tenni; melynek során voltaképpen valamennyi próbálkozás - bármiféle „jobbra”, - már eleve is rossz, és kudarcra ítéltetett.

 Így többet ér hát, egyáltalában „semmit se tenni”, mint haszontalanul, töredékesen, s ki nem elégítően tenni valamit, ahogy az emberek roppant jellegtelen és terméketlen, frusztrált, és elkeseredett tömegei teszik.

A gyakorlati élet, számomra, ezért, csak holmi suicidum illúziója, - s annak is – holmi leglassúbb, legkeservesebb, és legkényelmetlenebb formájának látszik… telis-teli róva megannyi, vélt, vagy valós bűntudattal - ráadásnak. Bűntudattal a miatt, mert nem lehettem képessé… élni, és bűntudattal a miatt is, mert nem lehettem képes, - „meghalni” sem.

De még csak valódi Társat találni sem, e léthez - még akkor sem, ha már – hiszem - régen megtaláltam… (vagy csak megtalálni véltem…?) Itt minden bizonytalan!

 

Mert minden közelítés (is) csak kudarc, s valami véget nem érő küzdelem valahol… valaki „ellen”, ám sosem ’valakiért’! – Ámde, hogy ’Miért?’ – azt sajnos, ugyanígy nem tudhatom…

A másik, tudvalevőleg – mindig, csak ’akadályozza’ azt, aki éppen keres.

Az élet, ezért általában - csak az őszintétlen, s színt sosem vallóké mindig; csakis azok tudnak érintkezni egymással, akik soha nem vallanak színt; s így egyikük is, és másikuk is : ’senki’. Egy ilyen élet azonban, megint csak teljességgel hiába való és fölösleges. Valójában nem is igazából élet (még csak ez sem), hanem csupán hazug áltatása annak, hogy az idő múlása, esetleg értelemmel való… pedig… dehogy.

…hiszen, ha már egyszer magam is különbözöm attól, akivel „azonos vagyok”, hogyan is lehetnék azonossá azzal, akitől már eleve is különbözöm ?

 

 Ezért tehát, - lehetőség szerint -, egy minden pillanatában is fájdalmas élet további fájdalmainak mérséklése érdekében, életünket lehetőleg úgy igyekszünk megszervezni, hogy mások számára rejtély legyen. (…hiszen ha őszinte nem lehet, mivel őszinteségünk minden bizonnyal felsebez… s védtelenné tehet…), egyéb választásunk, nem is lehet.

 Így aztán az, ki „a legjobban »ismer«”, legföljebb csak „közelebbről ismerhet félre”, mint a  többiek, - mint mások.

Ma már – vagy mindig is (?) azok közé a lelkek közé tartozom, s tartozhatom tehát, amelyeket ha felismernek, - akkor sem ismernek fel.

 

  Míg másfelől, adott világunk is - egyre inkább ma már, csak egy dekonstruált világ igézete; hol valamennyi képzelt, s valós konstrukciónk - csak pusztán dekonstruált lehet. Vagyis, csak valami lerontott, hiányos és félkész, alig befejezett, avagy egy szétszabdalt, fragmentált, s „idézett”, képzelten lebegő, labilis, és üres, vagy éppen a maga „teltségében” is hamis, lemásoltan „eredeti”, imágó-mundi, ál-objektum világ dologisága. A cáfolhatatlan bizonyosságok teljes hiányában állva, vagy éppen süppedve el…  Még a kérészéletű derű vonatkozásában is - csak az önkéntelen is hazug boldogságok, ezer elhallgatott hamissága képpen.

 

 Ezek vagyunk, és lehetünk mi ’itt’. S ezekké lettünk s vedlettünk… éppen magunk miatt. Idáig jutottunk… Ennyire tellett… Hát ne is csodálkozzunk… mi több, ne is reménykedjünk tehát. Mert, így, bizony minden fölösleges. Talán, már minden…

* Fernando António Nogueira Pessoa (Lisszabon, 1888. június 13. – Lisszabon, 1935. november 30.) portugál  filozófus-költő.költő, író.

 Tanulmányait Dél–Afrikában, Durbanban, majd a Fokvárosi Egyetemen folytatta. Angolul, görögül, németül, franciául olvasott műveket, filozófusokat és szimbolistákat.

Bizarr személyiségnek, „hisztérikus neuraszténikus” típusnak tartották.

Az un. portugál „modernismo” legkiemelkedőbb egyénisége - legalább nyolcvanhat álnéven és stílusban írt, valamint saját neve alatt is publikált különböző nyelveken, vélhetőleg az énkeresés sajátos formáját jelentette nála a személyiség megtöbbszörözése. Minden alteregóhoz külön életrajzot, horoszkópot és aláírást is kitalált. Ismertebb heteronímjei: Alexander Search, Charles Robert Anon, Pantaleâo, Barao de Teive, Dr. Gaudêncio Nabos, Chevalier de Pas, Jean Seul, Raphael Baldaya, A. A. Cross, Maria Jose, Adolf Moscow, Jean Seul de Méleuret, Viciente Guedes, Barón de Teive, Frederico Reis, Fausto, Antonio Mora, Pero Botelho, Coelho Pacheco, Thomas Crosse, David Marrichi stb. A négy legfontosabb Pessoa-alak, egyben a négy alkímiai alapelem „nyelvbe transzponált megtestesülése” is volt: