Magányos csónakos

Telihold világítja az utat

a magányos csónakosnak,

vajon mi bánata lehet,

hogy éjnek idején kievezett?

Sötétbe borult hegy felett,

a hold, vörösre festi az eget,

csendben hullámzó víz aranysárga,

vörös ruhát ölt magára.

Görnyedt háttal áll kis ladikjában,

szívét gyötri gond és bánat,

egyedül maradt e világban,

fentről ragyog már rá kedves párja.

Megszokott útját azóta járja,

egy csillag hull egyszer talán

a megkopott csónakjába,

reménykedve tekint hold sugárra.