Erdei út

Álmomban az erdőt jártam, madarakkal társalogtam,

csiviteltek fejem felett, utamon végig kísértek.

Égig érő fenyő erdő, oly bódító az illata, 

ágai közt az avaron, napsugár táncol alatta.

Árnyat láttam közeledni. Magányomat ki zavarja?

Lassítottam lépteimet, majd kíváncsian megálltam.

Tisztásra ért hamarosan, gyökeret vert lábam nyomban,

mellém lépett az avaron, fokozódott a zavarom.

Ily kék szemet még nem láttam, elbűvölve csak csodáltam,

kedvesen szólt -mosolyogva-, élvezte a zavaromat,

arcom vörös mint a rózsa, szívem lüktet, ajkam néma,

elindultunk andalogva, válaszra várt mosolyogva. 

Képzeletem kalandozott, mennyi mindenről álmodott.

 "Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!

Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik".

Erdei útnak végére értünk, csókkal pecsételtük.