mamuszka37 blogja

Novella
mamuszka37•  2019. április 5. 18:56

Hallgatag diákom

 

Tanári pályám egyik szakaszán ipari szakközépiskolában tanítottam fiúkat irodalomra, nyelvtanra, történelemre. Osztályfőnökként betekintést nyertem életükbe a kötelezően előírt családlátogatások során. A vidéki diákokat nem volt kötelező látogatni, de nekem néha fontos volt ezt is megtenni.

Egy tehetséges tanítványom – Lajos – az érettségi évében „elnémult” feleléskor. Felkészült, szorgalmas volt korábban, tanítóképző főiskolára jelentkezett. Ám, amikor felelni szólították, egyetlen szót sem szólt. Természetesen elégtelen osztályzatot kapott ilyenkor. Írásbeli feleletei kiválóak voltak.

Nem értettem, mi történt vele, mert nem válaszolt faggató kérdéseimre, osztálytársai sem ismerték a hallgatása okát.

Ezért a szülői munkaközösség képviselőjével meglátogattuk vidéki otthonában Lajost. Szívszaggató érzést váltott ki belőlünk a körülmények megismerése. Kiderült, hogy az apa rákban meghalt, az édesanya pedig mozgásképtelen, bénán feküdt egész nap. Lajosnak kellett őt ellátnia és minden házi munkát ő végzett. Testvére, rokona nem volt. Sorsát zokszó nélkül viselte, a hallgatás fejezte ki szomorúságát, elszántságát, hogy megbukjon, hiszen nem lesz lehetősége tovább tanulni az érettségi után sem. Látogatásunkat hálásan fogadta, és ezt követően az én tantárgyaimból mindig hanggal, beszéddel válaszolt, jelesre felelt. Kollégáimat megkértem, hogy írásban feleltessék őt, hogy érettségizhessen. Megnyugodtam, de korai volt ez a remélt sikeres érettségi vizsga.

A szóbeli érettségin a bizottság – 10 tagú, elnökök, vizsgáztató tanárok – előtt Lajos megnémult. Hiába kértem a bizottságtagjait, nem hatotta meg őket a fiú sorsa. Az érettségin

bár nem bukott meg, kegyelemből kapott gyenge eredményeket jelentő érdemjegyekkel zárult. Lajos nem jelent meg a felvételi vizsgán a tanítóképzőben, és eltűnt látókörömből. Később, érettségi találkozóra eljött, és beszámolt élete alakulásáról. Édesanyja meghalt, ő boldog családapa lett és művelődési területen kapott neki tetsző munkát.

Örömmel öltöttel, hogy segítettem neki, és éreztem hálás szeretetét. Az ilyen helyzetek megoldását a jó tanárnak meg kell éreznie, mert az egyetemen nem tanítják pedagógiából sem. Pályám során több hasonló helyzettel találkoztam, és ennek köszönhetően egykori tanítványaim ma is szeretettel hívnak, várnak, látogatnak. Ez az igazi elismerés. A legszebb emlékem egy képeslap egykori diákomtól, aki ezt írta nekem miután elvégezte a tanárképző főiskolát: „Olyan pedagógus szeretnék lenni, mint te voltál!” Ez a legértékesebb oklevelem.

mamuszka37•  2018. december 1. 17:19

Mikulásnapi emlékem gyerekkoromból

 

Óvodás voltam, hittem a Mikulásban, aki piros kabátban, piros süvegben és bundás csizmában jár. Kíséretében angyalka osztja az ajándékot a jó gyerekeknek,  a rosszalkodóknak pedig a kis ördög virgácsot ad.

Vártam hát én is a télapót, akiről az óvodában hallottam. Magányos gyerek voltam, nem volt testvérem sem barátaim. Komor, szigorú felnőttek között éltem. Édesapám korábban meghalt, anyám szomorú, nagyanyám szigorú, mosolytalan öregasszony, és velünk élt még anyám legfiatalabb húga, aki éppen férjhez menni készült. Vőlegénye kedves, humort kedvelő, jóképű fiatalember, kedvelte a gyerekeket. Én is kedveltem őt, mert megnevettetett és néha édességet is kaptam tőle.

Talán négyéves lehettem, amikor ez a nevezetes Mikulásnap örökre elvette a kedvemet a télapóvárástól. Feri bátyám – ő volt a vőlegény –

beöltözött megfelelő Mikulás öltözékbe és megjelent este nálunk. Magához szólított és elváltoztatott hangon kérdezte tőlem:

-      Tudsz-e imádkozni te kislány?

-      Tudok, dadogtam

-      Hát halljam azt az imát! – förmedt rám szigorúan.

Ijedtemben énekelni kezdtem egy akkor gyakran hallott dalocskát: „Három bokor saláta, kisangyalom, három kislány kapálta, kisangyalom…” A felnőttekből elemi erővel kitört a nevetés ennek hallatán.  A piros zacskóban elrejtett ajándékot mégis megkaptam. Remegő kézzel kibogoztam a díszes, aranyszalagot és kiemeltem a zacskó tartalmát. Egy fémlemezből készült tüzet hányó ördögfiókát tartottam a kezemben. A Mikulás Feri bátyám megnyomott rajta egy gombot, ekkor kezdte ontani a tüzes szikrákat. Most féltem igazán, ijedtemben bepisiltem. Sírni kezdtem és eldobtam az ördögöt. A felnőttek megsajnáltak, de a Mikulás csak nevetett és azt mondta nekem:

-      Úgy látom, nem voltál elég jó, ezért kaptad a tüzes ördögöt, hogy figyelmeztessen.

Bemenekültem a szobába és nem érdekelt a csoki sem, ami még a zacskóban volt. Később megtudtam, hogy a mikulás valójában Feri bátyám, aki kedveskedni akart nekem a tüzet hányó figurával, és jó mókának tartotta az általa választott ajándékot.

Még ebben az évben, karácsonyra anyámtól egy alvós babát kaptam ajándékba – amit akkori tudatom szerint – a Jézuska küldött. Szép ruhát viselt, hajas baba volt, örültem neki. Feri bátyám akkor is nálunk töltötte az ünnepi estét és kérte, mutassam meg neki a babát. Noha már nem szerettem úgy, mint korábban, átnyújtottam neki. Ő pedig fogott egy ollót és a baba fejét szétnyitotta, hogy megnézze, hogyan mozog a szeme. Többé nem lehetett ezt helyre hozni, így nem is játszottam vele.

Később feleségül vette Erzsi nénémet és születtek gyermekeik. Nem tudom, hogyan nevelte őket, de a család nem hullott szét, csak a szülők halála után, de akkor nagyon. A két lány látni sem akarja egymást, de a rokonokat sem. A szeretet hiányzott náluk, és ez meghatározta életüket.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom