maki63 blogja
Makovics János : Úton avagy már inkább alatta ?
Makovics János : Úton avagy már inkább alatta ?
Nagy csavargó, beatnikes hippis hobós keverék voltam, nem vagyok fajtiszta semmilyen tekintetben mint ember sem, hát még lélekben, eszmékben, melyek kavarodnak mint a tenger hullámai, melyekbe szeretnék ismét elmerülni, hogy a kék tenger és az ég kéksége „egyesüljön” és bennük én, nirvanába érve.
Úton lenni boldogság, megérkezni halál, mondták anno, s ma már nem tudom mennyire igaz ez, mert a világ sajnos nagyon megváltozott. És nem gondoltam volna, pedig igen pesszimista vagyok, hogy ez a szép új XXI-dik századi világ rosszabb lesz mint ami volt, Látszólag persze szép és jó ez a világ is, sok minden van ami kellemesebbé teszi hétköznapjaink, mint a internet,a mobiltelefon, és a többi, de ezek mint póteszközök, mint pótkávé,pótkerék,miegymás, és az igazi fejlődés ami nagyon kellene, az elmaradt, lemaradt mint a borravaló.
Az emberek hozzáállása a világhoz nem változott „alapjaiban” : a Föld már tartalékait éli, megvannak számlálva napjai, és az káosz amiben élünk, félelmetes, mert kiszámíthatatlansága megriasztja nem csak a érzékeny lelkeket,de az egyszerű embert is,mert ma már fel tudja fogni és érezni azt, hogy valami nincs rendben, de nem tudja mit tehetne, ezért inkább nem cselekszik semmit, várja hogy valaki, valahol, valamikor, valahogy majd megteszi azt amit ő is megtehetne még akár ma is,de kényelmes, lusta, és fél is, mert félti azt a kicsinyes látszatboldogságát amiben vegetál,hogy valahogy mégis csak túléli a napokat, heteket, hónapokat, aztán azt veszi észre hogy öreg lett,és rájön arra, szinte semmit nem tett életében, magáért az emberiségért.
Úton lenni, csavarogni jó dolog : megismerni más embereket, egy ideig részüké válni életüknek, s a búcsú néha fájó, mert vannak olyanok akikkel jó lenne tovább maradni, de menniük kell, a munka, család várja, és csak az emlékek maradnak, mint lenyomatok árnyképei, hogy visszahulljanak bumerángként emlékezeteinkben a legváratlanabb helyzetekben is,
Mért nem megyek már „útra” mi az ami visszatart attól, hogy nekivágjak úgy mint rég, nem törődve semmivel senkivel, a lesz ami lesz, és abszolút kivonva magam a körforgásból, egy másfajta körforgásba kerülhessek.
A világ durvasága az ami „megriaszt” visszatart, pedig tudom, mindig mindenhol voltak,vannak,lesznek rossz és jó emberek is. De azért mégis, úgy érzem, ez a világ már nem az a világ, amiben egykor éltem, alapjaiban változott meg az emberek felfogása, világnézete, és ezt ismerős tanáraim is mesélik ,hogy a mostani fiataloknak abszolút más már az agyuk, mint egy merevlemez mely beprogramozott, és keveseknek van valóban saját egyedi világnézetük, melyhez
ragaszkodnak is, mert a média teletömi a fejüket minden nem valóságbeli álomképekkel, és ezek élnek tudat alatt is bennük, ahogy génjeikben az a rengeteg évezredek alatt beívódott nézet, hogy a csúnya rossz, a szép jó, és sorolni lehetne.
„Félek” a külvilágtól néha, és ez furcsa számomra is : ez ami visszatart attól hogy útra keljek, és ne nézzek hátra csak előre, és a napfelkeltét a nyílt mezőn fűben heverve vagy egy hegytetőn a naplementével búcsúztatva a napot, dúdolgatva, verseket szavalva magamban, részévé válni az adott környezetnek,érezve,látva,tapintva, megtapasztalva a természetben való létezést, a koszt, a magányt, a magárahagyottság furcsa érzetét, hogy egyedül vagyok távol mindentől, ami „segíthetne” ha baj lenne.
Kiállni az út szélére és stoppolni, sokan teszik ma is, és röpködnek a világban a fiatalok, kimennek tanulni, utazni, világot látni…ez is úton levés, megtapasztalás, önmegismerés és fejlesztés remek módja, ugyanakkor valahogy már mégsem olyan nagy dolog. Mindenütt az van ami itthon : ugyan azok az éttermek, motelek , benzinkutak, italok, ételek, kozmopolita lett világunk nagyon, a monopóliumok behálózták a világot mint egy pókháló, és csak a természeti és kulturális látnivalók maradtak, melyekért még érdemes „utazni”.
És egy isten létezik csak : a pénz ! Ha pénzed nincs, senki vagy, semmi, egy nulla…pénz nélkül nem lehet utazni, enni, inni, megszállni…és kihasználják, becsapják az embert majd mindenütt, mert ha másvalakinél pénzt látnak, szinte megőrülnek hogy valamilyen módon „elvegyék”, nem gondolva arra, hogy mi lesz majd avval akitől elveszik, lényeg hogy neki legyen, mert soha nem elég, mindig több és több kell, és még bajban is sokszor csak pénzért segítenek, vagy felveszik mobiltelefonra a tragédiát ahelyett hogy segítenének….
Úton lenni jó dolog, főleg céltalan, ami értelmetlen ebben az amúgy is értelmetlen világban, és tudjuk kiút nincs a világból csak visszatérés oda ahonnan elindultunk….bumeráng effektus, ami kicsit pesszimista dolog, és megkérdőjelezi mindennek az értelmét és válaszok helyett új kérdéseket kapunk, örökkön örökké.
Úton vagyok most is…életem útján, melyet élve sem élek, csak azt hiszem, mert nincs helyem benne csak részem, mely mint pillangó, elröppen perc pillanat alatt, s nem tudom már s tán lehet nem is akarom, hogy felfogjam ennek az egésznek a lényegét, mert a sok kis részből áll össze a dolog, de gyakran elveszek a kis részekben, mint az úton levő lyukakba, beleesve, pofára, hogy összetöröm magam és elvérzek, belevérzek testileg lelkileg mindabba a szavakba oly nehezen leírható dolgokba, melyeket egykor azt hittem fontos dolgok és értelmük van, de a megtapasztalások sorozata melyeket átéltem, nem predestinál afelé, hogy higgyem, lesz, lehet még szebb és jobb a világ, s benne az emberek. Nem tudni ma már semmit igazából, mert annyira összekuszálódtak az egykor oly egyszerű dolgok, s ma a nem jelenti a nemet ahogy az igen sem, mert átfedik egymást a dolgok, semmi sem az aminek mondják, látszik, és ilyen az úton levés is, az egyik pontról a másikra való jutás, s annak milyensége, mely külső és belső dolgokra egyaránt érvényes.
Úton lenni…úton vagyok…megyek, maradok, visszatérek, s megint megyek…
Istenem, mennyi hülyeség ez is, vagy van valami értelme ? Minek van-lehet értelme ebben az értelmetlennek tűnő világban, mikor naponta több ezren éhen halnak, értelmetlen háborúkban halnak meg, nyomorodnak, öngyilkosok és elmebetegek lesznek, mert nem tudják elfogadni ezt a világot, mikor rájönnek milyen is ez a „szép új világ”. Menekülés nincs, út nem vezet ki a világból, csak magunk vagyunk, magunkban, magunkért, és soha senki nem fogja a másikat megérteni 100 % ig, mert mások vagyunk, gyökereink, múltunk, megélt létünk szilánkjai különbözővé tesznek minket, ami persze jó, de sokszor fájó, mint egy gyógyulóban lévő seb felszakadása.
Úton lenni vagy alatta, ez itt a kérdés már a lenni vagy nem lenni mellett.
Makovics János : Önzés
Makovics János : Önzés Lehet, önző vagyok, amiért képes vagyok és nagyon akarok elhagyni mindenkit, kik „szerettek,” de génjeimben hordozom régtől a halált, mely virágzik bennem mint tavasszal a cseresznyefavirág, és szépsége magával ragadó mint az elmúlás utáni mérhetetlen vágy. Önzés e részemről e halálvágy, s miért hogy bennem erősebb ez mint az élni akarás, hogy lesz, lehet szebb és jobb a holnap,ami volt csak fájó emlék, és a jövő tárt karokkal vár s ki tudja mi lehetne még, ha maradnék… De nem tudok maradni nyugton, besózott ,ingerült, feszült és nagyon dühös vagyok, magamra, magamban, nem szeretve azt aki vagyok, mert ki vagyok, nem tudhatom s félek rossz lesz a vége, mint kártyavár összedőlhet minden, és a csúcson kéne abba hagyni, lelépve önként, még ha fáj is kik ismerve sem ismertek, és azt gondolták szeretnek, de nem vagyok jó semmire, senkinek,sehol, mindig magam, magamban, örökké, elérhetetlenként, mert üvegfalat építettem magam köré, mely törhetetlen, s csak látszólagos minden, és csak egy igazság van : az elmúlás utáni vágy. Mert kibírhatatlan az örökös újabb csalódás azokban kikben bíztam,hittem, és most már „önző akarok” lenni és azt tenni ami nekem jó, nem érdekelve senki, semmi, csak a megsemmisülés . És az élet megy majd továb,nélkülem.
Makovics János : Utolsó nyár
Makovics János : Utolsó nyár
Még egyszer fellobban mint fáklyaláng
az égig emelve túlhevültségének szikráit,
beleizzadva zsibbadtan a mindenségben,
nem élve, értve, félve mégis benne égve :
utolsó nyár, melynek emléke nem lesz már,
kihuny mint elhamvadó cigarettavég, mely
parázslik, de fel nem izzik, tudva már a
mindenség semmiségét, átélve annyifélét,
az emberi mibenlét kicsinyességét, melyben
a nagyság szürke homály a hamisság oltárán.
Óh e nyárnak minden íze romlandó immár,
mint az első lehulló sárga falevél koravénként,
kiűzi magából testiségének minden hiábavalóságát,
felfogva végre hogy sosem lehet az ami szeretne,
s aki szereti nem szereti, kit szeretne nem lehet,
mókuskeréknyi körforgás rabláncait minek
viselje hát, nehéz már a teher melyet adtak,
utolsó nyárnak lemenő sugarai megperzselik
és felemésztik, nem hagyva már semminek
helyet térben és időben, a mindenségben.
Makovics János : Nyugodalmat
Makovics János : Nyugodalmat
Nem tehetek róla hogy bennem van
élő parazitaként ,mely szétrágja lelkem
ezerszínű mégis oly egyhangú húrjait,
s nem találok nyugalmat sehol,senkinél,
és csak körforgásként pörög a kínzó
malomkerék, mely hangosan kilátja :elég !
Nyugodalmat adjon már a sors, hiszen
senkinek sem jó vívódásom újraélni,
naponként megkérdőjelezve értelmét,
melyet nem akarva adok át másoknak is,
s ettől még kínzóbb a képlékeny olvadó
fájdalom az élet tábortüzénél, nyugodalmat
adjon hát végre az a lény, ki „teremtett”
most szüntesse meg létem lényét, melyet
bejártam már úgy érzem s nem látom miért
kéne maradva sem itt lenni még, mikor
annyi élni akaró hal meg oly értelmetlenül,
miként én élek még e földi létemben, miért.
Nyugodalmat kérek, csendes elmúlást,
melyben megnyugszik majd a fájó lélek
s nem kínozzuk többé egymást, ideát.
Makovics János : Szeretni
Makovics János : Szeretni
Mily elkopott mégis szeretett,
mint a négy évszak, melynek
megvannak szépségei, még ha
olykor „nehézkes” is elviselni,
mint a szerelmet, melyre várunk,
vágyunk, keresve sem találva,
s megtalálva is elveszve, olykor,
hétköznapi monotonságban, és
mikor szakad mint az elkopott
szövet, vesszük észre, talán még
időben, hogy valami nincs már
rendjén, múlik a szerelem fénye.
Megszerezni egy dolog, életben
tartani sokkal nehezebb, hogy
ne hunyjon ki az a parázs, égjen
gyufalángként romantikusként,
naponta mert szükség van rá,
testileg – lelkileg, életben tartó
erőként, s nem számít milyen
a szerelem mi léte, heteró vagy
meleg, leszbikus, egy tőről fakad
mind, a gyökerek mélysége ami
számít, és a tűz melyet egymás
iránt bumerángként érzünk.