maki63 blogja

Makovics János : Úton avagy már inkább alatta ?

Nagy csavargó, beatnikes hippis hobós keverék voltam, nem vagyok fajtiszta semmilyen tekintetben mint ember sem, hát még lélekben, eszmékben, melyek kavarodnak mint a tenger hullámai, melyekbe szeretnék ismét elmerülni, hogy a kék tenger és az ég kéksége „egyesüljön” és bennük én, nirvanába érve.

Úton lenni boldogság, megérkezni halál, mondták anno, s ma már nem tudom mennyire igaz ez, mert a  világ sajnos nagyon megváltozott. És nem gondoltam volna, pedig igen pesszimista vagyok, hogy ez a szép új XXI-dik századi világ rosszabb lesz mint ami volt,  Látszólag persze szép és jó ez a világ is, sok minden van ami kellemesebbé teszi hétköznapjaink, mint  a internet,a mobiltelefon, és a többi, de ezek mint póteszközök, mint pótkávé,pótkerék,miegymás, és az igazi fejlődés ami nagyon kellene, az elmaradt, lemaradt mint a  borravaló.

Az emberek hozzáállása a világhoz nem változott „alapjaiban” : a Föld már tartalékait éli, megvannak számlálva napjai, és az káosz amiben élünk, félelmetes, mert kiszámíthatatlansága megriasztja nem csak a érzékeny lelkeket,de az egyszerű embert is,mert ma már fel tudja fogni és érezni azt, hogy valami nincs rendben, de nem tudja mit tehetne, ezért inkább nem cselekszik semmit, várja hogy valaki, valahol, valamikor, valahogy majd megteszi azt amit ő is megtehetne még akár ma is,de kényelmes, lusta, és fél is, mert félti azt a kicsinyes látszatboldogságát amiben vegetál,hogy valahogy mégis csak túléli a napokat, heteket, hónapokat, aztán azt veszi észre hogy öreg lett,és rájön arra, szinte semmit nem tett életében, magáért az emberiségért.

Úton lenni, csavarogni jó dolog : megismerni más embereket, egy  ideig részüké válni életüknek, s a búcsú néha fájó, mert vannak olyanok akikkel jó lenne tovább maradni, de menniük kell, a munka, család várja, és csak az emlékek maradnak, mint lenyomatok árnyképei, hogy visszahulljanak bumerángként emlékezeteinkben a legváratlanabb helyzetekben is,

Mért nem megyek már „útra” mi az ami visszatart attól, hogy nekivágjak úgy mint rég, nem törődve semmivel senkivel, a lesz ami lesz, és abszolút kivonva magam a körforgásból, egy másfajta körforgásba kerülhessek.

A világ durvasága az ami „megriaszt” visszatart, pedig tudom, mindig mindenhol voltak,vannak,lesznek rossz és jó emberek is. De azért mégis, úgy érzem, ez a világ már nem az a  világ, amiben egykor éltem, alapjaiban változott meg az emberek felfogása, világnézete, és ezt ismerős tanáraim is mesélik ,hogy a mostani fiataloknak abszolút más már az agyuk, mint egy merevlemez mely beprogramozott, és keveseknek van valóban saját egyedi világnézetük, melyhez

ragaszkodnak is, mert a média  teletömi a  fejüket minden nem valóságbeli álomképekkel, és ezek élnek tudat alatt is bennük, ahogy génjeikben az a rengeteg évezredek alatt  beívódott nézet, hogy a csúnya rossz, a szép jó, és sorolni lehetne.

„Félek” a külvilágtól néha, és ez furcsa számomra is : ez ami visszatart attól hogy útra keljek, és ne nézzek hátra csak előre, és a napfelkeltét a nyílt mezőn fűben heverve vagy egy hegytetőn a naplementével búcsúztatva a napot, dúdolgatva, verseket szavalva magamban, részévé válni az adott környezetnek,érezve,látva,tapintva, megtapasztalva a természetben való létezést, a koszt, a magányt, a magárahagyottság furcsa érzetét, hogy egyedül vagyok távol mindentől, ami „segíthetne” ha  baj lenne.

Kiállni az út szélére és stoppolni, sokan teszik ma is, és röpködnek a világban a fiatalok, kimennek tanulni, utazni, világot látni…ez is úton levés, megtapasztalás, önmegismerés és fejlesztés remek módja, ugyanakkor valahogy már mégsem olyan nagy dolog.  Mindenütt az van ami itthon : ugyan azok az éttermek, motelek , benzinkutak, italok, ételek,  kozmopolita lett világunk nagyon, a monopóliumok behálózták a világot  mint egy  pókháló, és csak a természeti és kulturális látnivalók maradtak, melyekért még érdemes „utazni”.

És egy isten létezik csak : a pénz ! Ha pénzed nincs, senki vagy, semmi, egy  nulla…pénz nélkül nem lehet utazni, enni, inni, megszállni…és kihasználják, becsapják az embert majd mindenütt, mert ha másvalakinél pénzt látnak, szinte megőrülnek hogy valamilyen módon „elvegyék”, nem gondolva arra, hogy mi lesz majd avval akitől elveszik, lényeg hogy neki legyen, mert soha nem elég, mindig több és több kell, és még bajban is sokszor csak pénzért segítenek, vagy felveszik mobiltelefonra a tragédiát ahelyett hogy segítenének….

Úton lenni jó dolog, főleg céltalan, ami értelmetlen ebben az amúgy is értelmetlen világban, és tudjuk kiút nincs a világból csak visszatérés oda ahonnan elindultunk….bumeráng effektus, ami kicsit pesszimista dolog, és megkérdőjelezi mindennek az értelmét és válaszok helyett új kérdéseket kapunk, örökkön örökké.

Úton vagyok most is…életem útján, melyet élve sem élek, csak azt hiszem, mert nincs helyem benne csak részem, mely mint pillangó, elröppen perc pillanat alatt, s nem tudom már s tán lehet nem is akarom, hogy felfogjam ennek az egésznek a lényegét, mert a sok kis részből áll össze a  dolog, de gyakran elveszek a kis részekben, mint az úton levő lyukakba, beleesve, pofára, hogy összetöröm magam és elvérzek, belevérzek testileg lelkileg mindabba a szavakba oly nehezen leírható dolgokba, melyeket egykor azt hittem fontos dolgok és értelmük van, de a megtapasztalások sorozata melyeket átéltem, nem predestinál afelé, hogy higgyem, lesz, lehet még szebb és jobb a  világ, s benne az emberek. Nem tudni ma már semmit igazából, mert annyira összekuszálódtak az egykor oly egyszerű dolgok, s ma a nem jelenti a nemet ahogy az igen sem, mert átfedik egymást a  dolgok, semmi sem az aminek mondják, látszik, és ilyen az úton levés is, az egyik pontról a másikra való jutás, s annak milyensége, mely külső és belső dolgokra  egyaránt érvényes.

Úton lenni…úton vagyok…megyek, maradok, visszatérek, s megint megyek…

Istenem, mennyi hülyeség ez is, vagy van valami értelme ? Minek van-lehet értelme ebben az értelmetlennek tűnő világban, mikor naponta több ezren éhen halnak, értelmetlen háborúkban halnak meg, nyomorodnak, öngyilkosok és elmebetegek lesznek, mert nem tudják elfogadni ezt a világot, mikor rájönnek milyen is ez a „szép új világ”. Menekülés nincs, út nem vezet ki a világból, csak magunk vagyunk, magunkban, magunkért, és soha senki nem fogja a másikat megérteni 100 % ig, mert mások vagyunk, gyökereink, múltunk, megélt létünk szilánkjai különbözővé tesznek minket, ami persze jó, de sokszor fájó, mint egy gyógyulóban lévő seb felszakadása.

Úton lenni vagy alatta, ez itt a kérdés már a lenni vagy  nem lenni mellett.

Makovics János : Önzés

Makovics János : Utolsó nyár

Még egyszer fellobban mint fáklyaláng

az égig emelve túlhevültségének szikráit,

beleizzadva zsibbadtan a mindenségben,

nem élve, értve, félve mégis benne égve :

utolsó nyár, melynek emléke nem lesz már,

kihuny mint elhamvadó cigarettavég, mely

parázslik, de fel nem izzik, tudva már a

mindenség semmiségét, átélve annyifélét,

az emberi mibenlét kicsinyességét, melyben

a nagyság szürke homály a hamisság oltárán.

Óh e nyárnak minden íze romlandó immár,

mint az első lehulló sárga falevél koravénként,

kiűzi magából testiségének minden hiábavalóságát,

felfogva végre hogy sosem lehet az ami szeretne,

s aki szereti nem szereti, kit szeretne nem lehet,

mókuskeréknyi körforgás rabláncait minek

viselje hát,  nehéz már a teher melyet adtak,

utolsó nyárnak lemenő sugarai megperzselik

és felemésztik, nem hagyva már semminek

helyet térben és időben, a mindenségben.

Makovics János : Nyugodalmat 

Nem tehetek róla hogy bennem van

élő parazitaként ,mely szétrágja lelkem

ezerszínű mégis oly egyhangú húrjait,

s nem találok nyugalmat sehol,senkinél,

és csak körforgásként pörög a kínzó

malomkerék, mely hangosan kilátja :elég !

Nyugodalmat adjon már a sors, hiszen

senkinek sem jó vívódásom újraélni,

naponként megkérdőjelezve értelmét,

melyet nem akarva adok át másoknak is,

s ettől még kínzóbb a képlékeny olvadó

fájdalom az élet tábortüzénél, nyugodalmat

adjon hát végre az a lény, ki „teremtett”

most szüntesse meg  létem lényét, melyet

bejártam már úgy érzem s nem látom miért

kéne maradva sem itt lenni még, mikor

annyi élni akaró hal meg oly értelmetlenül,

miként én élek még e földi létemben, miért.

Nyugodalmat kérek, csendes elmúlást,

melyben megnyugszik majd a fájó lélek

s nem kínozzuk többé egymást, ideát.

Makovics János : Szeretni

Mily elkopott mégis szeretett,

mint a négy évszak, melynek

megvannak szépségei, még ha

olykor „nehézkes” is elviselni,

mint a szerelmet, melyre várunk,

vágyunk, keresve sem találva,

s megtalálva is elveszve, olykor,

hétköznapi monotonságban, és

mikor szakad mint az elkopott

szövet, vesszük észre, talán még

időben, hogy valami nincs már

rendjén, múlik a szerelem fénye.

Megszerezni egy dolog, életben

tartani sokkal nehezebb, hogy

ne hunyjon ki az a parázs, égjen

gyufalángként romantikusként,

naponta mert szükség van rá,

testileg – lelkileg, életben tartó

erőként, s nem számít milyen

a szerelem mi léte, heteró vagy

meleg, leszbikus, egy tőről fakad

mind, a gyökerek mélysége ami

számít, és a tűz melyet egymás

iránt bumerángként érzünk.