maki63 blogja
GyászMakovics János : Önzés
Makovics János : Önzés Lehet, önző vagyok, amiért képes vagyok és nagyon akarok elhagyni mindenkit, kik „szerettek,” de génjeimben hordozom régtől a halált, mely virágzik bennem mint tavasszal a cseresznyefavirág, és szépsége magával ragadó mint az elmúlás utáni mérhetetlen vágy. Önzés e részemről e halálvágy, s miért hogy bennem erősebb ez mint az élni akarás, hogy lesz, lehet szebb és jobb a holnap,ami volt csak fájó emlék, és a jövő tárt karokkal vár s ki tudja mi lehetne még, ha maradnék… De nem tudok maradni nyugton, besózott ,ingerült, feszült és nagyon dühös vagyok, magamra, magamban, nem szeretve azt aki vagyok, mert ki vagyok, nem tudhatom s félek rossz lesz a vége, mint kártyavár összedőlhet minden, és a csúcson kéne abba hagyni, lelépve önként, még ha fáj is kik ismerve sem ismertek, és azt gondolták szeretnek, de nem vagyok jó semmire, senkinek,sehol, mindig magam, magamban, örökké, elérhetetlenként, mert üvegfalat építettem magam köré, mely törhetetlen, s csak látszólagos minden, és csak egy igazság van : az elmúlás utáni vágy. Mert kibírhatatlan az örökös újabb csalódás azokban kikben bíztam,hittem, és most már „önző akarok” lenni és azt tenni ami nekem jó, nem érdekelve senki, semmi, csak a megsemmisülés . És az élet megy majd továb,nélkülem.
Makovics János : Elmentél
Elmentél (Wutka Tamás emlékére ) Tudtam,hisz sokszor beszéltünk róla, sírva, nevetve,komolyan mégis : hogy elmész, s itthagysz mindent mi emlék, s árnyaid homályát hagyod örökül, huszonhat évnyi kincset, melyet adtál szórva mint napsugár. Hiányod elviselhetelennek tűnt, s harag is dúlt bennem hogy itt hagytál, de megértettem tetted s tán magam siratom, hogy nem vagy többé számomra ,kiben mindig, mindenben számíthattam : szavaid tetteid, mindaz mi voltál s adattál,fénysugár, mely még ma is átjár, s ölelő fénye elkisér, elmenve is bennem élsz.
Makovics János : Őszinte gyász
Őszinte gyász Buszmegállóban várakoztam, s feltűnt egy ötven körüli nő. Feketében volt, megtört,fáradt, kisírt szemű. De azon a padon ült,ami közel van a bokorhoz,így félig-meddig takarásban van a többi embertől. Látszott rajta hogy igyekszik tartani magát,ha valaki elment előtte nem csinélt semmit,de mikor azt hitte nem látja senki, gyorsan elővette zsebkendőjét és megtörölte könnyes szemét. Sírt. Magában,egyedül, fájdalmával,gyászával, de titkolni igyekezte,mert csak rá tartozik,az ő dolga, ugyanakkor megrázó is,mert valaki,akit sosem ismertem,most mégis ismerősnek tűnt. Nem tudom,anyja,testvére,férje halt e meg,de ott akkor ez nem is vlt fontos, csak maga a gyász, a fájdalom,ami sugárzott belőle. A gyengéd fájdalom,a befelé forduló, és megremegtem kicsit,hogy lám egy ember élete is milyen fontos, mert valakinek hiányzik,valaki most itt a buszmegállóbn érte könnyezik,meg-meg remeg szája széle, teste néha rázkódik,de csendes,megadó,tiszteletetébresztő gyász,mely szomorúságában is csodálatra méltó. Mikor fent voltam a buszon, jobban láttam a nőt. Előrehajolt,térdén támasztva könyökét, kezében zsebkendőjét tartva,s azt gyömöszölgette. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, rösteltem magam,amiért meglestem,de nem volt semmi bántó nézésében, inkább rácsodálkozás,hogy észrevettem,s valahogy megérezte azt,mit gondolhatok. Gyors könnycseppletörlés, a semmibe bámulás. Ennek a nőnek a gyásza őszinte volt számomra, megragadó,költői,s volt valami szépsége, mert az egész olyan valószerűtlennek tűnt,mégis valóságos volt teljes mértékben. A magányos tömegben egyedül gyászával, várva a buszt, közben az idő telik,de elhunytjának már nem, neki bevégeztetett. Őszinte,csendes gyásza belémívódott,és ismeretlenül is sajnáltam az elhunytat,az ittmaradtat, mert érezni lehetett a gyászt, ahogy a forró nyári délutánt,mikor a levegő is oly sűrű,hogy szinte kapkodjuk. Mikor elindult a busz, tekintetünk összeakadt,s volt valami "kapocs",melyben szavak nélkül is részvétem nyilvánítottam,s vette, adta a lapot, és a busz zajában is hallottam valamit, ami nem evilági. Megérintett a gyász, egy ember gyásza, s a rácsodálkozás az életre, hogy nem is vesszük észre, fogjuk fel, milyen csoda az, hogy élünk. De még nagyobb csoda az őszinte gyász, mely nem kiabáló,magamutogató, s ezálltal ellenszenves,hamis, mert az igazi gyász belűlről fakad és csendes szenvedés,mint egy gyulladás,mely izzik,forr,de nem vibrál,csak létezik. Ahogy ez a nő ott ült magában, gyászával, olyan kép és érzés,ami sokáig, tán örökre megmarad bennem.
Makovics János : Halálvágy
Halálvágy.
Meghalni ilyenkor lenne jó : borongós,ködös,nyirkos idő,mikor minden oly sejtelmes, homályos,mint a túlvilági lét, mely van vagy nincs, s ha igen,hogyan,miként,miért. A meghalás művészete az elmúlásnak azon része, melyben az időpont megtalálása sosem könnyű,mert akkor szokott jönni amikor nem kellene,s ha kéne, nem jön. A halálvágy, az elmúlás utáni nosztalgia, az a ki nem fejezhető valami,ami az embert odavonza,ahol már minden van és semmi, őszies festmény,melynek megvan a romantikája. Így,ilyen időben,időszakban,ősszel "illik" meghalni, mikor a természet is nyugivóra tér,hogy megpihenhessen, lassan hervadva,mindörökre. Valahogy "pofátlanság" tavasszal,nyáron meghalni,meghalni ősszel és télen szép,van benne valami költői elmúlás, mikor a fájdalom körülveszi és átjárja az embert,nem csak lelkileg,de testileg,környezetileg is. Milyen szép lehet a meghalás összel,elmúlni a természet összhangjában, és mint az esőcseppek koppanása a sárguló leveleken, olyan minden, mint egy tökéletes szimfónia,amiben minden összekapcsolódik.A halálvágy ősszel természetesebb mint tavasszal,nyáron. Elmúlni,csendességben,békességben, ahogy a falevelek napról napra porladnak, úgy porladni nekünk is. A halál időpontja nem kívánságműsor.de szerensére az embernek megvan az a képessége,hogy önmaga tudjon időt választani,hogy ennyi és kész,nincs tovább, itt az ideje a meghalásnak,az elmúlásnak,a semmibe való visszatértésnek. Minden ember önmaga tudja, értékeli saját létét az adott társadalmi helyzetében,és senkinek nincs joga megszólni,ha a halált választja. Nagyon sok ma is tisztelt gondolkodó,művész,önkezével vetett véget életének,nem beszélve a sok millió " névtelenekről", akik egyszerűen csak éltek amíg bírtak, majd elmentek oda, ahová amúgy is mennének,de még erejük,szellemi képességük teljesbirtokában,tudva mi fontos s mi lényegtelen,saját életükben. És ősszel meghalni, "csodás" ! Költői,romantikus,még akkor is ha szomorú,ahogy minden meghalás,mert mindenki egyedi,s volt,nincs, de életének azon része mikor távozásra készül,egyedül és kizárólag az ő tette. A halálvágy ilyenkor erősebb , vonzónal tűnik, nem úgy mint a hétköznapok malmai, a szürkeség, a megszokás, a gondok,bajok,kínok,melyek testiek,lelkiek. Halál,hol a te hatalmad,és élet, hol a tiéd : a halál sem másabb mint az élet,részese annak amiben élünk. Jövünk,vagyunk,megyünk,s halálunk időpontjának megválasztása lehetőség,melyel élhetünk,ha akarunk. Ha ezt választom, s minden bizonnyal ezt cselekszem majd, csakis ilyen borongős,ködös,nyirkos napon teszem, mert ilyenkor nem olyan fájdalmas az elmúlás sem.