maki63 blogja

Makovics János : Úton avagy már inkább alatta ?

Nagy csavargó, beatnikes hippis hobós keverék voltam, nem vagyok fajtiszta semmilyen tekintetben mint ember sem, hát még lélekben, eszmékben, melyek kavarodnak mint a tenger hullámai, melyekbe szeretnék ismét elmerülni, hogy a kék tenger és az ég kéksége „egyesüljön” és bennük én, nirvanába érve.

Úton lenni boldogság, megérkezni halál, mondták anno, s ma már nem tudom mennyire igaz ez, mert a  világ sajnos nagyon megváltozott. És nem gondoltam volna, pedig igen pesszimista vagyok, hogy ez a szép új XXI-dik századi világ rosszabb lesz mint ami volt,  Látszólag persze szép és jó ez a világ is, sok minden van ami kellemesebbé teszi hétköznapjaink, mint  a internet,a mobiltelefon, és a többi, de ezek mint póteszközök, mint pótkávé,pótkerék,miegymás, és az igazi fejlődés ami nagyon kellene, az elmaradt, lemaradt mint a  borravaló.

Az emberek hozzáállása a világhoz nem változott „alapjaiban” : a Föld már tartalékait éli, megvannak számlálva napjai, és az káosz amiben élünk, félelmetes, mert kiszámíthatatlansága megriasztja nem csak a érzékeny lelkeket,de az egyszerű embert is,mert ma már fel tudja fogni és érezni azt, hogy valami nincs rendben, de nem tudja mit tehetne, ezért inkább nem cselekszik semmit, várja hogy valaki, valahol, valamikor, valahogy majd megteszi azt amit ő is megtehetne még akár ma is,de kényelmes, lusta, és fél is, mert félti azt a kicsinyes látszatboldogságát amiben vegetál,hogy valahogy mégis csak túléli a napokat, heteket, hónapokat, aztán azt veszi észre hogy öreg lett,és rájön arra, szinte semmit nem tett életében, magáért az emberiségért.

Úton lenni, csavarogni jó dolog : megismerni más embereket, egy  ideig részüké válni életüknek, s a búcsú néha fájó, mert vannak olyanok akikkel jó lenne tovább maradni, de menniük kell, a munka, család várja, és csak az emlékek maradnak, mint lenyomatok árnyképei, hogy visszahulljanak bumerángként emlékezeteinkben a legváratlanabb helyzetekben is,

Mért nem megyek már „útra” mi az ami visszatart attól, hogy nekivágjak úgy mint rég, nem törődve semmivel senkivel, a lesz ami lesz, és abszolút kivonva magam a körforgásból, egy másfajta körforgásba kerülhessek.

A világ durvasága az ami „megriaszt” visszatart, pedig tudom, mindig mindenhol voltak,vannak,lesznek rossz és jó emberek is. De azért mégis, úgy érzem, ez a világ már nem az a  világ, amiben egykor éltem, alapjaiban változott meg az emberek felfogása, világnézete, és ezt ismerős tanáraim is mesélik ,hogy a mostani fiataloknak abszolút más már az agyuk, mint egy merevlemez mely beprogramozott, és keveseknek van valóban saját egyedi világnézetük, melyhez

ragaszkodnak is, mert a média  teletömi a  fejüket minden nem valóságbeli álomképekkel, és ezek élnek tudat alatt is bennük, ahogy génjeikben az a rengeteg évezredek alatt  beívódott nézet, hogy a csúnya rossz, a szép jó, és sorolni lehetne.

„Félek” a külvilágtól néha, és ez furcsa számomra is : ez ami visszatart attól hogy útra keljek, és ne nézzek hátra csak előre, és a napfelkeltét a nyílt mezőn fűben heverve vagy egy hegytetőn a naplementével búcsúztatva a napot, dúdolgatva, verseket szavalva magamban, részévé válni az adott környezetnek,érezve,látva,tapintva, megtapasztalva a természetben való létezést, a koszt, a magányt, a magárahagyottság furcsa érzetét, hogy egyedül vagyok távol mindentől, ami „segíthetne” ha  baj lenne.

Kiállni az út szélére és stoppolni, sokan teszik ma is, és röpködnek a világban a fiatalok, kimennek tanulni, utazni, világot látni…ez is úton levés, megtapasztalás, önmegismerés és fejlesztés remek módja, ugyanakkor valahogy már mégsem olyan nagy dolog.  Mindenütt az van ami itthon : ugyan azok az éttermek, motelek , benzinkutak, italok, ételek,  kozmopolita lett világunk nagyon, a monopóliumok behálózták a világot  mint egy  pókháló, és csak a természeti és kulturális látnivalók maradtak, melyekért még érdemes „utazni”.

És egy isten létezik csak : a pénz ! Ha pénzed nincs, senki vagy, semmi, egy  nulla…pénz nélkül nem lehet utazni, enni, inni, megszállni…és kihasználják, becsapják az embert majd mindenütt, mert ha másvalakinél pénzt látnak, szinte megőrülnek hogy valamilyen módon „elvegyék”, nem gondolva arra, hogy mi lesz majd avval akitől elveszik, lényeg hogy neki legyen, mert soha nem elég, mindig több és több kell, és még bajban is sokszor csak pénzért segítenek, vagy felveszik mobiltelefonra a tragédiát ahelyett hogy segítenének….

Úton lenni jó dolog, főleg céltalan, ami értelmetlen ebben az amúgy is értelmetlen világban, és tudjuk kiút nincs a világból csak visszatérés oda ahonnan elindultunk….bumeráng effektus, ami kicsit pesszimista dolog, és megkérdőjelezi mindennek az értelmét és válaszok helyett új kérdéseket kapunk, örökkön örökké.

Úton vagyok most is…életem útján, melyet élve sem élek, csak azt hiszem, mert nincs helyem benne csak részem, mely mint pillangó, elröppen perc pillanat alatt, s nem tudom már s tán lehet nem is akarom, hogy felfogjam ennek az egésznek a lényegét, mert a sok kis részből áll össze a  dolog, de gyakran elveszek a kis részekben, mint az úton levő lyukakba, beleesve, pofára, hogy összetöröm magam és elvérzek, belevérzek testileg lelkileg mindabba a szavakba oly nehezen leírható dolgokba, melyeket egykor azt hittem fontos dolgok és értelmük van, de a megtapasztalások sorozata melyeket átéltem, nem predestinál afelé, hogy higgyem, lesz, lehet még szebb és jobb a  világ, s benne az emberek. Nem tudni ma már semmit igazából, mert annyira összekuszálódtak az egykor oly egyszerű dolgok, s ma a nem jelenti a nemet ahogy az igen sem, mert átfedik egymást a  dolgok, semmi sem az aminek mondják, látszik, és ilyen az úton levés is, az egyik pontról a másikra való jutás, s annak milyensége, mely külső és belső dolgokra  egyaránt érvényes.

Úton lenni…úton vagyok…megyek, maradok, visszatérek, s megint megyek…

Istenem, mennyi hülyeség ez is, vagy van valami értelme ? Minek van-lehet értelme ebben az értelmetlennek tűnő világban, mikor naponta több ezren éhen halnak, értelmetlen háborúkban halnak meg, nyomorodnak, öngyilkosok és elmebetegek lesznek, mert nem tudják elfogadni ezt a világot, mikor rájönnek milyen is ez a „szép új világ”. Menekülés nincs, út nem vezet ki a világból, csak magunk vagyunk, magunkban, magunkért, és soha senki nem fogja a másikat megérteni 100 % ig, mert mások vagyunk, gyökereink, múltunk, megélt létünk szilánkjai különbözővé tesznek minket, ami persze jó, de sokszor fájó, mint egy gyógyulóban lévő seb felszakadása.

Úton lenni vagy alatta, ez itt a kérdés már a lenni vagy  nem lenni mellett.

Makovics János : Utolsó nyár

Még egyszer fellobban mint fáklyaláng

az égig emelve túlhevültségének szikráit,

beleizzadva zsibbadtan a mindenségben,

nem élve, értve, félve mégis benne égve :

utolsó nyár, melynek emléke nem lesz már,

kihuny mint elhamvadó cigarettavég, mely

parázslik, de fel nem izzik, tudva már a

mindenség semmiségét, átélve annyifélét,

az emberi mibenlét kicsinyességét, melyben

a nagyság szürke homály a hamisság oltárán.

Óh e nyárnak minden íze romlandó immár,

mint az első lehulló sárga falevél koravénként,

kiűzi magából testiségének minden hiábavalóságát,

felfogva végre hogy sosem lehet az ami szeretne,

s aki szereti nem szereti, kit szeretne nem lehet,

mókuskeréknyi körforgás rabláncait minek

viselje hát,  nehéz már a teher melyet adtak,

utolsó nyárnak lemenő sugarai megperzselik

és felemésztik, nem hagyva már semminek

helyet térben és időben, a mindenségben.

Makovics János : Nyugodalmat 

Nem tehetek róla hogy bennem van

élő parazitaként ,mely szétrágja lelkem

ezerszínű mégis oly egyhangú húrjait,

s nem találok nyugalmat sehol,senkinél,

és csak körforgásként pörög a kínzó

malomkerék, mely hangosan kilátja :elég !

Nyugodalmat adjon már a sors, hiszen

senkinek sem jó vívódásom újraélni,

naponként megkérdőjelezve értelmét,

melyet nem akarva adok át másoknak is,

s ettől még kínzóbb a képlékeny olvadó

fájdalom az élet tábortüzénél, nyugodalmat

adjon hát végre az a lény, ki „teremtett”

most szüntesse meg  létem lényét, melyet

bejártam már úgy érzem s nem látom miért

kéne maradva sem itt lenni még, mikor

annyi élni akaró hal meg oly értelmetlenül,

miként én élek még e földi létemben, miért.

Nyugodalmat kérek, csendes elmúlást,

melyben megnyugszik majd a fájó lélek

s nem kínozzuk többé egymást, ideát.

Makovics János : Álom – ábránd képek

Sokunkban vannak álmok, melyek régóta megmagyarázhatatlan módon belénk ívódtak és fogva tartanak mint egy pókháló, és igazán nem is tudjuk megmagyarázni racionálisan ezeket a +vágyódásokat” olyan dolgok után, melyeket nem éltünk át, de képzeletünkben bejártuk azokat a helyszíneket, melyekre vágyunk. Az már más dolog, hogy a valóság kiábrándító néha,de a reménykedés az örök és tiszta mint a csillagos éj, nem borítja be a felhő, és telve romantikával, izgalommal, lelkesedéssel gondolunk azokra a dolgokra és eseményekre, emberekre, akik hatással vannak – lennének ránk.

Sok álom – vágykép él az emberekben, kinek milyen a érdeklődése, világnézete,

vallás,a miegymása, de valamilyen ponton összekötnek minket rokonlelkeket azok a világhíres dolgok,események, emberek,melyek alkottak valamit számunkra,kifejezve azt az érzés és gondolatvilágot mely bennünk is él de nem tudtuk szavakba,zenébe,festménybe,színdarabba vagy könyvben megírni,mégis

bennünk élnek ezek a gondolatok csak nem tudnak kitörni mint egy vulkán.

Itt van például az amerikai 66 –os út legendája. Ki nem hallott róla, ki nem szeretne végigmenni rajta autóval, motorral, egy legenda talaján állni, és megérezni valami abból a nehezen kifejezhető gondolat és érzésvilágból ami a 66 – os út legendáját övezi. Száguldás, úton levés, a szó legnemesebb értelmében vett szabadság örök szimbóliuma, mely tele van varázslatos kalandokkal, távol a szürke egyhangú unalmas munkáshétköznapok nyomasztó és embert kiszolgáltató, rabszolgaságba taszító kényszerítő hatásától, egy nyitott, mindenre kész szabad világ szivárványaként újfajta létmódot adatni. Kiszabadulni,megszabadulni a kötöttségeinktől és önmagunk megrögzött szokásainktól, melyek meggátolhatnak új dolgok,események,eszmék befogadására,és ami a legfontosabb : új emberekkel való megismerésre, mert minden ember más és más, minden ember élete kész regény, és sokat tanulhatunk a másik szenvedéseiből, örömeiből, és kicserélhetjük tapasztalatainkat, megismerve egymás jó és rossz tulajdonságait is ,mert semmi sem fekete és fehér, főleg nem az embernél,mert senki sem jó és rossz, hanem változnak a kor és körülmények által melyek befolyásolják mindennapjaik tetteit, melyeket aztán vagy megbánnak vagy szép emléket hagynak. Az emberek jönnek mennek életünkben, mindig a változás az élet alappillére, van akivel csak összefutunk, pár percre, napra,hétre,hónapra, s van akivel hosszabb ideig tart a kapcsolat, uram bocsá barátság is kialakul és éveken át tart, de semmi sem örök, és ez a jó az egészben talán, hogy a  változás ott lebeg fejünk felett, mely persze szomorúságot is okoz ha vége egy dolognak, de jön másvalaki akiben mást találunk.

Vágyképek, álmok, ábrándok…látni a piramisokat, a Machu Picchut, vagy egy pueblót indián rezervátumban vagy amazónia törzs között élni egy darabig, vagy robinsonként élni egy lakatlan szigeten….millió lehetőség, de anyagi ,időbeli,és egyébb korlátaink határt szabnak hogy a valóságban is megtapasztaljuk más életmódokat, szokásokat, de a vágy ott vibrál örök parázsként bennünk.

És a „nagy” emberek akik sokat jelentenek nekünk: Jim Morrison, Jack Kerouac, Ginsber, Kurt Cobain, Sagan, Camus, és sorolhatnám…mit mondanánk nekik ha találkoznánk  velük, miről beszélnénk mit tennénk ?

Biztos hogy jó lenne egy ilyen „találkozás” ? Hiszen ezek az emberek „nehéz esetek” voltak nem volt könnyű velük élni, tudjuk életrajzukból hogy mennyi problémahalmazt hordoztak magukban és viselkedésük milyen volt…vajon mennyire bírnánk „tolerálni” ezeket, képesek lennénk e elviselni őket ? Más a képzelet és más a valóság, s a kettő közti vékonyka határ átláthatósága néha bepillantást enged abba a világba melyben ők éltek, ha átérezzük alkotásaikat, és megértjük mélyenszántó gondolataikat melyek sokszor szimbólikusak.

Álom – ábránd képek élnek bennünk és örök kamaszként világmegváltó álmokat hajszolunk de a valóságban keveset teszünk, mert vár a munkahely, a család, az ismerősök, az élet kisebb nagyobb gondjai, melyek elveszik energiánk nagy részét hogy annak szentelhessük életünket amit igazán szeretnénk. Kevesen vannak akik megtehetik hogy azt tegyék amit szeretnek, és főleg szabadon, munkától függetlenül, mintegy lépegetve a álombeli 66-os úton, találkozva emberekkel akikkel elbeszélgetnek a világ dolgairól egy szál cigi és ital mellett, majd tovább mennek, mert az út maga az élet, jönnek mennek az események, semmi sem örök, mobilis in mobili, ahogy a latin mondja. Csak az idő, a mi időnk ami konkrét dolog és ami megy, fogy, ami egy idő után bezárul, és az egykor oly végtelennek hitt idő egyszer csak véges lesz, mert rájövünk arra bizonyos idő után, hogy már több van mögöttünk mint előttünk, és akkor már más szempontból nézünk dolgokat,és saját tapasztalataink révén máskép látjuk az élet igazi értékeit, az egyetemes dolgokat, melyek valóban fontosak. De amíg élünk,remélünk, bízunk, mert minden lehet ami még nem volt

 Bénultság Mit tehet az ember, ha tudja, ismerősei közül valaki nagyon komolyan készül az öngyilkosságra ? Miként, milyen módon, és mennyire tudna beavatkozni ebbe, úgy, hogy az érintetett ne bántsa meg. Szólni, nem szólni,s ha igen, kinek, mikor, hogyan...számtalan részletkérdés, melynek megválaszolása halmozottan kényes dolog, mert az ember nem szeretné elveszíteni azt aki közel áll hozzá, de direkt módon beleavatkozni saját döntésébe mennyire lehet. Hiszen az egyén dönti el hogy mit akar kezdeni életével : ebbe másnak beleavatkozni mennyire szabad ? Hiszen hogy hová megy lakni,mivel foglalkozik,kit szeret,mit szeret, mire vágyik,mit utál,ezek az egyén elhatározásai,s ugyan így az is, ha azt mondja, kész,elég, befejezi, neki már nem kell az élet mint olyan, öngyilkos akar lenni. A választás joga ebben is megilleti az egyént (?) ahogy más dolgokban is, és ebbe beleavatkozni ugyan úgy "problémás" mint abba, hogy mások mondják meg mit kedveljen,miben higyen,stb. Bonyolult ez az egész, és amit egy ember tehet, csupán annyi, hogy próbálja más irányba terelni az illető elhatározását, érvekkel, szép szóval, néha hangosabban, de mást nem tehet. Nincs mellette nap mint nap, ha meg akarja tenni úgyis megteszi, még akkor is ha vele van, egy pillanat mindössze a metró elé ugrás vagy bármi más. Hiába van mellette valaki, nem tudja megakadályozni ott és akkor abban a percben,mert mire felfogja mi is történt, már kész a baj. Segíteni hogyan,mi módon lehet(ne) az öngyilkosjelöltnek, hogy ne tegye, mert nyilván mindkét oldalnak megvannak a maga hivatkozási alapjai hogy miért tegye és miért ne tegye meg. Naponta hat (!) ember végez magával csak Magyarországon, ezt fel sem lehet fogni ,de aki érintett az máskép látja,értelmezi, mert valamiről hallani más,mint megtapasztalni azt a ki nem mondható méylrl jövő csendes kiáltást, ami lélekkaroló.  Bénultságot érez az ember, testileg,lelkileg, mert tudja,érzi kellenne valamit tennie, de nem tudja mit,hogyan, eszközei korlátozottak, és a beleszólás más ember döntésébe még ebben az esetben is nehézkes.