macikablogja

Haza jöttünk a kórházból. Boldog voltam. Végre van Gyermekem, volt miért dolgozni, küzdeni és élni. Tele reménnyel, tele tervekkel, és boldogan mert az eredmény amit el végeztek vizsgálatokat minden negatív volt. Viszont bennem valami összetört. A mosolygós vidám fiatal csajsziból lett egy komor egy nem nagyon mosolygós befele forduló lehet, hogy egy kicsit depressziós fiatal nő. Múltak a napok és vinni kellett a kötelező ellenőrzésre a Kislányomat. Ott sajnos jöttek a gondok. A gyerekgyógyász, mint egy rongybabát úgy fordította meg a Kislányomat a vizsgáló asztalom. Hozzá ezeket a szavakat mondta: "Viheti a gyerekét oda ahova akarja a gyerek totál káros." A szavak hallatán elfehéredett előttem minden. Allig tudtam állni a lábamon. Arra emlékszem, hogy összecsomagoltam a Kislányomat és haza indúltam vele. Útközben be mentem az Anyukámhoz, elmondtam neki a történteket mindetten zokogtunk és mentem tovább haza felé. Útközben azon gondolkodtam, hogy mit tegyek. Arra az elhatározásra jutottam, bár mi is lesz Ő az én Kislányom és mindent megfogok tenni azért, hogy neki jobb legyen az élete. Nem tudom hogy kerűltem haza. Ölembe vettem a Gyermekem és azt mondtam neki, bár mit is hoz a sors, soha el nem hagylak és mindig mindent meg fogok tenni érted. Nézett rám mosolygot és el olvadtam ettől a mosolytól. Ettől a pertől fogva tudtam, hogy ez a kis ember nekem nagyon meg is fogja nehezíteni de egyben be is fogja aranyozni az életem. Nehéz napok következtek. Vizsgálatok, vizsgálatok és kórházból kórházba kerűltünk.

Nem volt egyszerű vidékről a fővárosba utazni picurka babával. Mindent meg oldottunk. Férjem jött velem. Mondták nincs nagy gond, meg fog oldódni minden csak szigorúan be kell tartani a tornát és az egyébb tennivalókat. Én mindent percről percre szigorúan be is tartottam. Napi 6 alkalom torna. Mást sem csináltam csak tornáztattam, etettem és pelenkát mostam. Ebből álltak a napjaim majd 1 éven keresztűl. A torna alkalmával csak a sírás jutott nekünk. Kislányom sírt, én pedig sírtam vele. Ha valaki tudja vagy át élt egy ilyen napot amit mi nap mint nap átéltünk az tudja miről beszélek. A szívem minden egyes nap össze tört. Mindig jobban és jobban. Csináltam mert muszály volt, Kislányom élete a kezemben volt. Sokszor úgy éreztem nem bírom itt a vég, de újból fel álltam és csináltam. Szőrnyű volt látni ahogy szenved a Gyermekem. Folytatom....

Építkezés.... Aki épített házat az tudja nem egy leány álom a sok tenni való. Na, ezeket mind le zongoráztam. A segédmunkás én voltam a mesterek mellett. Néha úgy éreztem bele döglök. Persze csináltam. Drága férjem és az Apukája már de. 11 órára részegek voltak. Valakinek dolgozni kellet, én voltam a valaki. Mindjárt nem akartam gyerkőcöt. Szedtem a tablettát kettessével:-) nehogy az építkezés helyett pelenkát keljen mosnom:-) Bár ne tettem volna! A leadott kilók szépen kúsztak fel rám. Tabletta abba hagyva, szex úgy sem volt, csak az építkezés! Végre kész a ház! Nagy boldogság volt ez számunkra. Férjem egy kicsit megemberelte magát és kevesebbet ivott. Már nagyon szerettünk volna babát de sajnos nem jött. Kezdődőtt az orvosokhoz való járogatás. Hormontartalmú gyógyszert szedettek velem, hátha attól majd megfoggan a baba. Nem így történt, a kilók pedig jöttek rohamosan felfele. Hát arra az elhatározásra jutottam, hogy most abba hagyom a hormontartalmú gyógyszert és lesz ami lesz. Külön szobába költöztem a férjemtől mert már egyre rosszabb lett a kapcsolatunk. De mivel, hogy egy TV-k volt így néha ott feledkeztem az ő ágyában. Egyszer egy nagy fogyókúra következtében, terhes maradtam.Nagyon örültem a babának.

De úgy mint ahogy lenni szokott ilyenkor, a hányinger a rosszúlétek engem sem kíméltek. Egyébb más problémák miatt be kellet feküdnöm a kórházba a terhességem alatt. Végre megindúlt a szülés. Sajnos vákummal született a Kislányom. Nagyon boldog voltam. Ez az örömöm nem sokáig tartott, mert ahogy jöttünk volna haza a Babánkkal valami rendellenességet látott rajta a gyerekorvos. Itt kezdődőtt a kálváriánk. 

5 voltunk barátnők, 5 lány:-) mindenki tisztába volt magával. Ki milyen csinos. Én mindig ki lógtam közüllük. Én a kis senki, aki nem lehet szép mert egy pár kg. pluszt hordoz magán. Már akkor olyan sovány voltam, hogy a lábaim mint 2 pipaszár, villogot a miniszoknya alatt. Persze én is felbátorodtam akkor ha egy egy fiú odajött és fel kért táncolni. De itt jött a második akadály. Magas lány voltam 180 cm. Akkoriban a fiúk pedig elég alacsonyak. Olyan sok lyukas 10 filléres soha nem volt hozzám vágva mint akkor. Mondván kifizették a kosarat. Nagyon bántott engem ez a dolog. Nem mondhattam meg senkinek, hogy én nem egy büszke senki vagyok, hanem Ők alacsonyak hozzám és én nem tudok egy alacsonyabb fiúval elmenni táncolni. (Itt nem pár centi eltérésre kell gondolni.)Legalább 15-20 centivel  voltak alacsonyabbak. Ez engem nagyon zavart. Ha még is elmerészkedtem egy fiúval táncolni, úgy éreztem mindenki minket néz és arra gondol, hogy milyen cinikus is ez a helyzet. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz nekem párom. Mégis a barátnőim közül én kezdtem meg a sort a férjhezmenéssel. Úgy ahogy kell, iskola befelyezése után jött a nagy sátors lakodalom. Hát ez a házasság ki maradhatott volna az életemből. 8 évig tartott. Építkezés, gyerek és válás. Röviden ennyi. Bővebben a következő részben írok......

Jó családban születtem, bár a pénz mindig hiányzott a család zsebéből. Viszont a szeretet hatalmas erővel bírt nálunk.

Duci gyerek voltam. A gyerekek pedig kegyetlenek tudnak ám lenni. Csúfoltak és ez nagyon bántott engem. Kerestem a hibát magamban. Mindig arra az elhatározásra jutottam, hogy ugyan olyan gyerek vagyok mint ők. Kislány mivoltom arra késztetett, hogy mindig szerettem volna szép lenni. Egyszer, valami ünnepély volt az iskolában, szépen fel kellett öltözni ünneplő ruhába. Sosem fogom elfelejteni:-) billegtem a tükör előtt, megkérdeztem a drága Édesanyámat, hogy szép vagyok ugye? Ő rám nézet és azt mondta, szép vagy, de ha nem lennél ilyen ducika akkor még szebb lehetnél. Emlékszem, rá néztem az Anyukámra, és egy világ dőlt össze bennem. Elkönyveltem magamban azt, hogy én csak akkor lehetek szép ha nagyon sovány leszek. Próbáltam leplezni az érzéseimet, és nevettem az egészen, de tudtam, hogy bár Édesanyám jó szándékkal mondta amit mondott, sőt észre sem vette, hogy ezt nem kellett volna mondania, mégis nagyon megváltoztatta az életem. Mindig a fülemben csengett a szava, és persze egy kicsit már sarkítva is hallottam a magam kis egójától nap mint nap. Te csak akkor lehetsz szép ha nem leszel duci! Szenvedtem ettől a gondolattól. Fel cseperedtem, felső iskolába kerűlve és soha nem megelégedve a tükör nyújtotta látványtól, mindig fogyókúráztam. Persze írigyeltem azokat az osztálytársaimat akik szép vékonyak voltak. Így teltek a napok. Éheztem, sanyargattam magam csak azért, hogy szép legyek és megfeleljek másoknak. Persze nem voltam már annyira ducika. Pár kg. felesleg ha volt rajtam. Én mégis csúnya kis senkinek éreztem azt a valakit aki a tükörből néz vissza rám.