Más vagyok....

Mindent felégettem, tudtam, hogy gyökeresen megváltozik az életem. Tele voltam reménnyel, hogy van esélyem és meggyógyúl a Kislányom. Akkor 2.5 éves volt. Találtunk egy óvódát ahol hasonló helyzetben lévő szülőkkel találkoztunk. Egymást támogatva, vigasztalva éltük tovább az óvodás éveinket. Rá jöttem, hogy az a férfi akivel eljöttem, életem nagy szerelme. Mindent meg kaptam tőle, gyermekem elfogadta, mindenben a társam volt. Válásom után összeházasodtunk. Sajátjaként szerette a Kislányom. Múltak a napok, sajnos gyermekem állapota nem javúlt. Hiába hordtam egy speciális intézménybe, nem javúlt. Ortopédiai műtétek sorozata kezdődött. Sajnos az sem segített semmit. Mivel még nem volt autónk így busszal vittük Őt óvodába, majd később iskolába. Mint ismeretes a busz járatok (a reggeli időben főként )teljesen tele vannak, régen sem volt másként. Sokszor a lépcsőn utaztunk karunkban a Kislánnyal. Végre összerkapartunk annyi pénzt, hogy egy autót vettünk. Megszereztem a jogosítványt, bár nagyon féltem a vezetéstől, de a muszály az nagy úr volt számomra. Most már bátran közlekedek, nem is tudnék autó nélkül élni, mert a helyzetem a Kislányom miatt megkívánja az autó használatát. Egy híres intézménybe kerűlt a gyermekem, mire iskolás korú lett. Amíg egy Magyar gyermekre fél konduktor jutott addig egy Angol gyermekre 2-3 is. Sajnos nem fejlődött a Kislányom úgy ahogy szerettem volna, megint jött egy ortopéd műtét, és elvágott minden lehetőséget. Mert olyan fájdalmai voltak, hogy semmit nem volt hajlandó megcsinálni. Természetesen az édesapja nem látogatta már a gyermekét. Még nagyon pici volt akkor néha meglátogatta, de mivel nagyobbacska lett és nehezebb, így nem látogatta, mert nehéz volt neki megemelni. Mi a Férjemmel nap mint nap emelgettük és mindent megoldottunk vele. Soha sem panaszkodtunk, hogy nehéz. Nem is volt akkor még olyan súlyos, hogy nem lehetett volna megemelni. Csak a kényelmesebb volt nem jönni és nem foglalkozni a gyermekével. Már én sem foglakoztam ezzel, hiszen a Kislányom a Férjemet tartotta az Apukájának. Nem voltak egyszerű évek de boldogok voltunk és reménykedtünk abban, hogy valamikor járni fog a Kislányom. Nem így történt. Sőt, most jött az igazi pokol az életemben. Férjem megbetegedett. 3 hét alatt 5x kellett felnyitni a koponyáját egy makacs vérömleny miatt. Azután 3 hét kóma következett.  Az orvosok azt mondták, mindenre készűljek fel! Meg is halhat a Férjem, de ha életben marad akkor sem lesz a régi. Úgy éreztem összedőlt a világ körülöttem. Nem tudtam mit tegyek. Teljesen kiborúltam és reménytelennek láttam az életünket. Folytatom....