Más vagyok....

A tornát mindennap komolyan vettük. Borzasztó volt reggel 6 órakkor kezdeni a tornát. Szegény Kislányom csak sírt sírt sírt. Természetesen vele én is. Fél 7 kor végeztünk a tornával, evett, és boldog voltam ha el aludt, mert olyan fáradt volt szegénykém, hogy sokszor a fáradságtól még aludni sem tudott. Amikor 9 és fél hónapos volt már ugyan azt produkálta amit az egészséges kisbabák. Sajnos egy vírusos fertőzés megint csak rontott az állapotán. Nem, hogy javúlt volna, hanem sajnos vissza esett és már nem fejlődött olyan szépen. Férjen szülei de főleg az Anyukája engem hibáztatott Kislányom betegségéért. Nem értették meg, hogy erről én nem tehetek. Férjemet ellenem fordították, még jobban elkezdett inni és amúgy sem jó kapcsolatunk egyre rosszabb lett. Mint 2 idegen ember úgy éltünk egymás mellett. Én elfoglalva a Kislányommal, egyik orvostól a másik orvosig, a tornával a sírásokkal és azzal, hogy most mi is lesz velünk. Anyukámnak nem nagyon mondtam a történteket, nem akartam Őt ezzel is bántani. Édesapám halála nagyon megviselte szegényt és nehezen tudta magát túl tenni a ki alakúlt helyzeten. Múltak a napok és egyre jobban kezdtem kiborúlni és egyre nehezebben tudtam a elviselni a körülöttem lévő helyzetet. Rá kellett jönnöm  megváltoztam. Már nem vagyok az a mosolygos fiatal hölgy, nem érdekelt a Férjem, nem érdekeltek a Szülei. Azzal voltam elfoglalva, hogy mindent meg tegyek a Kislányomért, hogy az Ő élete sokkal könnyebb és boldogabb legyen. Bár megpróbáltam a Férjemmel a kapcsolatunkat rendben hozni, de nemsikerűlt. Folytatom....