macikablogja

Mivel nyitottabb lettem, jobban észrevettem a körülöttem zajló rohanó világot. Furcsa mód sok facér pasi kerűlt az utamban:-) Mindig tudtam ellenállni, és meg is magyaráztam magamnak, hogy nincs nekem arra időm, hogy bárkivel is kapcsolatot létesítsek. Múlt az idő, és egyszer a barátnőmnek nevezett hölgy azt mondta, hogy gyere már egyszer el hozzánk. Jó mondtam, majd el megyek. Mindig találtam valami kifogást és csak nagy sokára jutottam el hozzájuk. Soha sem fogom elfelejteni azt a délutánt. Belépetem alakásukban ahol a fiával élt. Sötét dohos és nagyon pici lakás volt az ővék. A szobában egy kopott íróasztal mellett ült a fia. Rá néztem, és egy szomorú angyal arc nézett vissza rám. Átfutott rajtam a gondolat, ha 20 évvel fiatalabb lennék mindent meg tennék érted. Azután ki mentünk a konyhába és elkezdtem a halászlevet eszegetni. Nem gondoltam többet a szép fiúra. Ő többször ki ki jött a szobából és egy két szót szólt hozzám. Egy kicsit még beszélgettünk a barátnőmmel és elindúltam haza. Várt otthon a két betegem, akik a számomra nagyon fontosak voltak. Múltak a napok, nehezen tudtam beosztani azt a kis pénzt ami volt. Sakkoztam, hogy most mit vegyek meg és mit fizessek be. Persze mindig megoldottam. Boldogan megállapítottam a hónap végén, hogy most is maradt egy pici. Egyszer egy délután fel jött hozzánk a barátnőm. Furcsa módon azt kérdezte, hogy eljöhet e hozzám beszélgetni a fia. Mondtam, hogy persze, jöjjön csak nyugodtan. És jött, ött, jött, jött! Mindennap jött. Egy napon már nagyon késő volt és nem akart elmenni haza. Mondtam megágyazok és feküdjünk le mert nagyon késő van és fáradt vagyok. Szóljunk előszőr az anyukájának, hogy ne várja haza. Őt ez nem érdekelte. Sokat gondolkodtam azon az éjszakán. Ugyan mit akar tőlem ez az angyal arcú fiú! Meg is ilyedtem egy kicsit. Gyorsan el hessegettem a gondolatot. Hamar reggel lett és megint ott volt velem ez a szép fiú. Eltelt a nap és este ki mentünk sétálni, össze ért a kezünk. Sőt egymásba karoltunk és nagyon jól éreztem magam, hogy ha a közelemben volt. Kezdődött a hét és el kellett válnunk, mert menni kellett neki az iskolába és én is vittem a kislányomat a napközibe. Már du. megint találkoztunk, oda jött a kislány napközije elé és segített nekem. Ez engem kezdet zavarni, mert mégis csak egy fiatal fiúról van szó. Akkor 19 éves volt.  Egy napon elvittem őt az anyukája lakásába, ruháké és tankönyvekért. Anyuka nem volt otthon. Be mentünk a sötét dohos kis lakásba, remegtem. Egy kislánynak éreztem magam aki most van ez első randiján. Ő összepakolt, én bámészkodtam és allig vártam, hogy hozzám érjen. Nem kellet sokáig várnom. Be tette a táskájába a cuccait, azzal a mozdulattal már a karjaiban is voltam. Karjaiban és az ágyában. Ott maradtunk egész éjszakára. Gyönyörü szép éjszaka volt. Olyan volt mint egy álom, reggelre felébredek gondoltam! Felébredtem de a karjaiban. Nem ment az iskolába akkor. Haza mentünk a mi lakásunkba. Attól a perctől fogva mi össze tartoztunk. Állandóan együtt voltunk amikor csak lehetett. Furcsa helyzet alakúlt ki. Egy beteg Férj, aki 19 évvel idősebb, egy fiatal fiú, aki 19 évvel fiatalabb mint én. Egy beteg gyermek. Napokig gondolkodtam ezen a helyzeten. Nem akartam elveszíteni senkit, döntöttem. Éltünk így négyen, viszonylag boldogan. Én dolgoztam, a Férjem otthon volt a fiú iskolába járt, a kislányom vittem minden reggel az intézménybe és du. már a fiúval mentünk érte. Elvoltunk, múlt az idő. Vége lett az iskolának és megszünt az az intézmény is ahova a kislányom hordtam. Nagy problémát okozott ez nekem. Nem találtam olyan intézményt ahova el tudtam volna helyezni napközis megoldásban. Így a fiú otthon maradt a két betegemmel. Iroda takarítást vállaltunk, hogy meg tudjunk élni. Hajnalban keltünk és mentünk takarítani. Haza értünk, rohanás a zuhanyalá és kiöltözni mert a másik munkám az üzleti öltözéket kívánta meg. Egésznap dolgoztam, amikor haza értem átöltöztem, és megint mentünk egy másik helyre takarítani. Állandó rohanás volt az életem. De boldog voltam. Együtt a család és olyan nagyon szerettem őket. Nem voltam soha fáradt, csak az ismerősök mondták, hogy hogy is bírom ezt a rohanást. Volt egy Férjem, volt egy Párom és volt egy Kislányom, érdemes volt dolgozni értük. Meg talált az APEH, őket nem érdekelte, hogy a belünket ki dolgozzuk, csak az, hogy miért nincs fizetve a járulék. Végrehajtást indítottak ellenem. Persze nem volt mit elvinni mert nem nagyon volt mit. Mindenünk régi és használt volt. Dolgoztunk, dolgoztunk és lassan gyarapodtunk is anyagilag. Rendeztem az APEH felé a dolgaimat és próbáltunk megélni. Fiatal Páromnak az anyukájával megromlott a kapcsolatunk mert nem tudta elfogadni a fia döntését. Amit valahol meg is értettem. Csak nem rám kellett volna haragudnia. Fia pedig nem foglalkozott vele. Engem gyötört ez a helyzet, sokat gondoltam arra, hogy be kellene felyeznem, nem tudtam. Fiatal párom, nem tágított mellőlem. Bár tudtam, hogy ennek a mi kis románcunknak nem sok értelme van, de sodródtam az árral. Azt mondtam, tart ameddig tart. Dolgos hétköznapok és boldog ünnepek voltak éveken keresztűl. A kis hangya mindig ott motoszkált az agyamban, hogy 19 évvel fiatalabb és nem lehet rá alapoznom. Bármikor elhagyhat egy fiatalabb hölgy kegyeiért. Szerettem, de mindig visszafogtam magam. Egy hónapban és egy napon születtünk. Annyira egyformán gondolkodtunk, félelmetes volt az összhang kettőnk között. Folytatom....

Átszállították a Férjemet egy másik kórházba. Emlékszem egy szerdai nap, de nagyon későn talán 23.30- ra értek a kórházba vele. Akkor nem tudtam be menni hozzá. Csütörtökön szintén nem tudtam be menni hozzá, mert nem tudtam a Kislányomat kire hagyni, akkor éppen beteg volt ha jól emlékszem. Péntekre egy kicsit jobban lett és így egyedűl tudtam otthon hagyni és be mentem a Férjemhez a kórházba. A kezelő orvosát kerestem. Megtaláltam, ő rám nézett és azt kérdezte, ki nekem a beteg? Mondtam, hogy a Férjem. Azt mondta, hogy készüljek fel mindenre mert nagyon rosz állapotban van. Kérdezte, láttam e? Mondtam még nem láttam amióta ide hozták. Megmondta melyik szobában van és elindúltunk hozzá. Remeget mindenem, allig tudtam járni, féltem a látványtól és féltem, hogy elveszítem. Valahogy oda keveredtem az ágya mellé, nézett rám de nem ismert meg. Mindenkit megemlített a testvéreit a keresztlányát de rám nem emlékezett. Nagyon le taglózott a látvány és reménytelennek hittem mindent. Viszont bíztam abban ha a kómából vissza jött akkor most fel is fog gyógyúlni. Minden nap mentem hozzá. És imátkoztam. Kértem a jó Istent ha csak lehet adja vissza nekem Őt. Vittem a frissen csavart gyümölcslevet a zöldség leveket és itattam vele. Előszőr csak szívószálon, majd pohárba öntve és a szó szerint bele tuszkolva minden kortyot. Elkezdett javúlni az állapota. Tudata is valamannyire vissza jött, tudta, hogy a felesége vagyok, de a nevemet nem tudta. Beszélni is elkezdett és gyógyúlt a szája is, mert a lélegeztető gép csöve teljesen felsértette a légcsövét és az orrát is. Mindennap mentem hozzá és rohamosan javúlt az állapota.  Az orvos azt kérdezte tőlem, mondja mit csinál a Férjével, hogy ilyen gyorsan javúl az állapota. Mondtam, szeretem és azt szeretném, hogy minnél hamarabb meggyógyúljon és haza jöjjön. Átkerűlt egy utógondozóba, ott volt 3 hetet mert állandó orvosi felügyelet kellett neki. Végre olyan állapotban kerűlt, hogy haza tudtam hozni. Azt mondták az orvosok, hogy ez csoda, hogy Ő ennyi idő alatt és ennyire felgyógyúlt. Amikor haza vittem a Kislányom nagyon félt tőle, sokáig nem látta és a fején rajta volt a kötés, meg nehezen mozgott és beszélt. Sajnos télleg ilyesztő látvány volt. Viszont a gyógyúlás útjára lépett és ennek nagyon örültem. Múltak a napok, hetek. Én próbáltam mindent meg tenni a Férjemnek is a gyógyulása érekében, Kislányomat vittem egy napközibe ahova szeretett járni, viszont éreztem, hogy nagyon fogy az erőm. Nem mutattam, mert nem akartam gyengének látszani. Lekrűlt a Férjem fejéről a kötés, már emberi formája volt és a haja is kezdett kinőni. Sajnos a tudatával viszont baj volt. Próbáltam fényképeket elővenni és azok alapján beszéltetni és az ismerősőket megmutogatni neki, nem sok eredményt értem el vele. Sajnos bepánikoltam, rá kellett jönnöm, hogy ennyi a javulás és itt megálltunk. Nehéz volt tudomásúl venni ezt az állapotot. Lett egy 10 év körüli felnőtt gyermekem a Férjemből. Azt éreztem bele pusztulok abban a fájdalomban ami engem nap mint nap ért. Vittem a Kislányom a napközibe, sajnos cipelni kellett mert nem tudott járni, rohannom kellet haza mert a Férjemet nem lehetett egyedűl hagyni mert mindig az öngyilkossággal fenyegetett, mert nem tudta elviselni a kiszolgáltatott helyzetett. Egyre agresszívebb egyre türelmetlenebb egyre hisztisebb lett. Néha féltem tőle, mert ha elborúlt az elméje még képes lett volna meg ütni is engem. Olyankor erőteljesen rá förmedtem akkor meglepödött és mintha vissza zökkent volna a valóságba és elhalkúlt. Mindig azt vágta ilyenkor hozzám, te hoztál vissza, minek? miért? Össze roskadtam. Beteg Gyermek, beteg Férj és én is kezdek ki dőlni a sorból. Érzékeny lettem, sajnáltam magamat, sírtam és olyan szerencsétlennek éreztem magam mint senki más. Öcsémék mindenben segítettek de 200 km. vannak tőlem. Már teljesen a padlóra kerűltem amikor azt mondtam magamban, én életem, ha én nem segítek magamon senki nem fog mert ezen más nem tud segíteni! Már 3 éve tartott akkor ez az áldatlan állapot. Csak a szorongás a félelem a bánat, fiatal voltam még 37 éves. Elhatároztam, hogy nekem élnem kell az életem. Ellátom a betegeimet, nem hagyom el Őket, de én élem az életem. Tudtam ha ezt kaptam a jó Istentől akkor ad hozzá erőt is, hogy elviseljem, hogy végigvigyem, hogy megoldjam az életem. Próbáltam dolgozni, de mindig remegve nyitottam ki a bejárati ajtót ha hazaértem a Kislányommal. Attól tartottam, hogy a Férjem egyszer ott találom a földön mert megölte magát. Hála Istennek ez nem következett be. Viszont mivel én is megváltoztam, nyitottabb lettem mindenre, furcsa dolgok történtek az életemben. Folytatom.....

Mindent felégettem, tudtam, hogy gyökeresen megváltozik az életem. Tele voltam reménnyel, hogy van esélyem és meggyógyúl a Kislányom. Akkor 2.5 éves volt. Találtunk egy óvódát ahol hasonló helyzetben lévő szülőkkel találkoztunk. Egymást támogatva, vigasztalva éltük tovább az óvodás éveinket. Rá jöttem, hogy az a férfi akivel eljöttem, életem nagy szerelme. Mindent meg kaptam tőle, gyermekem elfogadta, mindenben a társam volt. Válásom után összeházasodtunk. Sajátjaként szerette a Kislányom. Múltak a napok, sajnos gyermekem állapota nem javúlt. Hiába hordtam egy speciális intézménybe, nem javúlt. Ortopédiai műtétek sorozata kezdődött. Sajnos az sem segített semmit. Mivel még nem volt autónk így busszal vittük Őt óvodába, majd később iskolába. Mint ismeretes a busz járatok (a reggeli időben főként )teljesen tele vannak, régen sem volt másként. Sokszor a lépcsőn utaztunk karunkban a Kislánnyal. Végre összerkapartunk annyi pénzt, hogy egy autót vettünk. Megszereztem a jogosítványt, bár nagyon féltem a vezetéstől, de a muszály az nagy úr volt számomra. Most már bátran közlekedek, nem is tudnék autó nélkül élni, mert a helyzetem a Kislányom miatt megkívánja az autó használatát. Egy híres intézménybe kerűlt a gyermekem, mire iskolás korú lett. Amíg egy Magyar gyermekre fél konduktor jutott addig egy Angol gyermekre 2-3 is. Sajnos nem fejlődött a Kislányom úgy ahogy szerettem volna, megint jött egy ortopéd műtét, és elvágott minden lehetőséget. Mert olyan fájdalmai voltak, hogy semmit nem volt hajlandó megcsinálni. Természetesen az édesapja nem látogatta már a gyermekét. Még nagyon pici volt akkor néha meglátogatta, de mivel nagyobbacska lett és nehezebb, így nem látogatta, mert nehéz volt neki megemelni. Mi a Férjemmel nap mint nap emelgettük és mindent megoldottunk vele. Soha sem panaszkodtunk, hogy nehéz. Nem is volt akkor még olyan súlyos, hogy nem lehetett volna megemelni. Csak a kényelmesebb volt nem jönni és nem foglalkozni a gyermekével. Már én sem foglakoztam ezzel, hiszen a Kislányom a Férjemet tartotta az Apukájának. Nem voltak egyszerű évek de boldogok voltunk és reménykedtünk abban, hogy valamikor járni fog a Kislányom. Nem így történt. Sőt, most jött az igazi pokol az életemben. Férjem megbetegedett. 3 hét alatt 5x kellett felnyitni a koponyáját egy makacs vérömleny miatt. Azután 3 hét kóma következett.  Az orvosok azt mondták, mindenre készűljek fel! Meg is halhat a Férjem, de ha életben marad akkor sem lesz a régi. Úgy éreztem összedőlt a világ körülöttem. Nem tudtam mit tegyek. Teljesen kiborúltam és reménytelennek láttam az életünket. Folytatom....

Férjemmel való házasságom zátonyra futott. Egyedűl voltam a gondolataimmal a bánatommal és az egész világra haragudtam. Tudtam, hogy a szomorúságom nem vezet sehova, hogy ezzel senkinek nem segítek csak a körülöttem lévő családtagjaimat is szomorúvá teszem. Elhatároztam, hogy változtatok az életemen. Miként és hogyan ezt nem tudtam, de tudtam, hogy majd valami lesz. Bíztam Istenbe és kértem segítsen megtalálni a kiutat ebből a gödörből mert bele fogok fulladni. Egyszer egy késő őszi délutánon találkoztam egy régi nagy szerelmemmel. (Nagyon nagy érzések voltak régebben bennem iránta, sajnos nem lett belőlünk semmi mert sokkal idősebb volt nálam. Én nem közeledtem, Ő pedig a kora miatt szintén nem közeledett hozzám. Mind ketten tisztába voltunk azzal, mit érezz a másik, mégis évek múltak el annélkűl, hogy mi összejöttünk volna.Ő azóta is egyedűl élt a fővárosban, én egy rossz házasságban egy vidéki kis faluban.) Az az őszi délután megváltoztatta az életem. Amint meglátott, azonnal meg is szólított. Örültem neki, végre egy pasi szól hozzám emberi hangon! Elmeséltük egymásnak mi történt az elmúlt 8 év alatt velünk. Nagyon zavarban volt, persze én is. Mire nagy nehezen kimondta amit szeretne. Soha sem fogom elfelejteni a szavait. " Jőjjön el velem, és minden megoldódik" Elhittem neki, összepakoltam a Kislányom, elköszöntem az Anyukámtól a Testvéreméktől és egy szombati napon elköltöztem. Tudtam, hogy olyan döntést hoztam ami felfordítja eddigi életem. Nem tudtam mi vár rám, nem tudtam, hogy Ő milyen lesz velünk, de döntöttem. Fájó volt ez a döntés. Elszakítani a Gyermekem az Apjától, ott hagyni mindent amit eddig felépítettem. Viszont férjem közömbössége és a megjegyzése az arra késztetett, hogy merjem megtenni ezt a lépést. Amikor kértem, hogy gondolja át, ne igyon mert elmegyek azt mondta" kinek kellesz te egy nyomorék gyerekkel a nyakadon" akkor világossá vált számomra, hogy neki a Kislányom nem sokat jelent. Döntésem  fájó volt, de ezt tartottam a legjobbnak. Most már tudom jól döntöttem. Folytatom....

A tornát mindennap komolyan vettük. Borzasztó volt reggel 6 órakkor kezdeni a tornát. Szegény Kislányom csak sírt sírt sírt. Természetesen vele én is. Fél 7 kor végeztünk a tornával, evett, és boldog voltam ha el aludt, mert olyan fáradt volt szegénykém, hogy sokszor a fáradságtól még aludni sem tudott. Amikor 9 és fél hónapos volt már ugyan azt produkálta amit az egészséges kisbabák. Sajnos egy vírusos fertőzés megint csak rontott az állapotán. Nem, hogy javúlt volna, hanem sajnos vissza esett és már nem fejlődött olyan szépen. Férjen szülei de főleg az Anyukája engem hibáztatott Kislányom betegségéért. Nem értették meg, hogy erről én nem tehetek. Férjemet ellenem fordították, még jobban elkezdett inni és amúgy sem jó kapcsolatunk egyre rosszabb lett. Mint 2 idegen ember úgy éltünk egymás mellett. Én elfoglalva a Kislányommal, egyik orvostól a másik orvosig, a tornával a sírásokkal és azzal, hogy most mi is lesz velünk. Anyukámnak nem nagyon mondtam a történteket, nem akartam Őt ezzel is bántani. Édesapám halála nagyon megviselte szegényt és nehezen tudta magát túl tenni a ki alakúlt helyzeten. Múltak a napok és egyre jobban kezdtem kiborúlni és egyre nehezebben tudtam a elviselni a körülöttem lévő helyzetet. Rá kellett jönnöm  megváltoztam. Már nem vagyok az a mosolygos fiatal hölgy, nem érdekelt a Férjem, nem érdekeltek a Szülei. Azzal voltam elfoglalva, hogy mindent meg tegyek a Kislányomért, hogy az Ő élete sokkal könnyebb és boldogabb legyen. Bár megpróbáltam a Férjemmel a kapcsolatunkat rendben hozni, de nemsikerűlt. Folytatom....