m-miriam blogja

Mikor fakó vízfestménnyé
változott az élet
jöttél és festettél nekem
szivárvány kéket.
Nem hoztál tárgyakat,
nagy ajándékokat,
csak magadat és
meleg puha szavakat.
Én téged örökig akarlak.
Hát ne mondd hogy,
vége lesz egyszer,
még ne tépd az álmom
nem baj,
engedd had fájjon.
Mert hinni akarom
százszor és ezerszer
igaz lesz – egyetlenegyszer.

Törékeny,
asszonyillatú álmaidba
magadnak odaloptál
gyűrt lepedő hűvösén
ágyadba takartál
cirógattál, ahogy szél
ágak közt levelet becéz

és most szívem
rám zárt szemhéjad mögött
keresi az édent

Már csak a reggelek fájnak
didergése a bársonyvirágnak
a furcsa hajnalok őrizte képek
hiábavalósága a múló időnek
gallérom mögé rejtett arccal
cipellek magammal
mert lásd, hiába jött ez az ősz
ránk gombolva melegebb kabátot
szép szavú szeretőm -
lelkemben te sosem fázol.

  Csend a mondat közepén
sorok között lüktetés
szótlan csók
szívemen vágy
tűz, -
ha pillantásom rád talál.
Egy mozdulat kezem felé,
mit szeretnem
sosem elég,
- de mindig -
arcomon mosoly
te legyél!

Vágy vagy,
- boldogságsziget -
a legszebb, a legfájóbb
látod, kicsúszik a számon
- hiányzol -
ha rád gondolok virágzom,
szívemet melengeti az érzés,
mint fagyott testű madarat tenyér
ki szállni tanulva
kezedhez mindig visszatér
rejts hát zsebedbe
vagy gombolj az ingeddel szívedre
itt jajong a legszebb szó bennem
várlak - vigyél el.