m-miriam blogja

meséken felnövő vágyhoz
rajzolunk utat
elérni a mindenséget
nyújtjuk karunkat
keressük szemekben
s maradunk
hol visszatükröződik
álmodott világunk

olyan csendes most minden
mintha sohasem szólt volna a zene
sosem hallottam volna azt az éneket
szeretnék szólni, de elrejtőztek a szavak
és nem találom a rejtekajtót,
hogy kiszabadulhassanak
zsibbadt végtagokkal ülök,
mint ki béna és süket
nélküled
a szerelem
tünékeny virág
mit a hervadás követ

Ha lehetne úgy...
mint ki kövek közt
fényes kavicsra lelve
tenyerébe vett kincsét
simítja egyre
s ahogy szíve dobban érte
rám is így találna
egyszer az élet...

       ó, hogy megindult a vágy
szökni hozzád
boldog pillanat
ha lehetnél
valóság
s nem a vezetékek
kusza vonalain
érinthetetlen
jel
ami megrajzolja
arcod
s engem a
retinádra fest

sűrű erdő a talány
gyalogútján a bizonytalanság,
s míg napjára vár
ezer kérdést formál,
a várakozás édes volta
mivé lesz,
amikor befogad
és szem szembe réved,
többet tudnak-e majd ők
akkor, mint a lélek
érzést meddig ural
és tart vissza, a félsz
vajon csomóit kezed
oldani kész