m-miriam blogja
Gondolatoktalán egyszer
fa lettem,
mélyen múltba gyökerező
te felhő,
szelek szárnyán repülő
ág és gyökér egyet akart
csendes esőt, nem zivatart
rongyos felhők futnak az égen
talán egyszer, - mégis –
a fák égig érnek
napról napra
semmi vagy
s még attól is
napról napra kevesebb
zörgeted a szívketrecet
ki érti, hátha beereszt
elfáradtál már küzdeni
szavad egyre halkabb
maradék parázs
nem izzik csak hamvad
a szél néha-néha belekap
olykor hurcolja magával
emeli vagy porban hagyRád gondoltam
rád gondoltam
egy apró, kósza kis foszlány feléd vándorolt
még megmaradtál
egyre halványuló emlékezetemben
- soha nem feledlek -
már csak az érzést tudom, milyen jó is volt
rád várni, hogyan adtál egy kis jelet
„még itt vagyok” - még itt vagy nekem
mint egy gyönyörű dallam
úgy áradt lelked s lelkem muzsikája elapadhatatlan
új és új zenére hívtuk táncolni egymás szívét
megadtam az első hangsort, te folytattad
s, azt hitted hogy a kottát mind te rajzoltad
- emlékszel?
nevettelek
van még most is valami, valami szelíd erő
mi nem hagyja veszni hiába múlik az idő
szívem őrzi a legszebb dallamot
bár a távolság megnőtt
- más úton jársz és máson én -,
de tudom a te szíved is őrzi e zenét
néha rád gondolok
talán ezért
soha semmi
fölszállni az égig
és onnan lenézni
gyarló életed
milyen hamis
benne a vágy
a kényszer
ismétli magát
de nem elégszer
hogy értsd
soha semmi
sem teljes
folyton változik
a kép
Tavasz váró
vajúdik ez a tavasz
pocsolyákat sír az ég
szép fehér téli álom
miért, hogy sárrá lettél
kopott, unott kabátok
tépnék gombjukat
szellőzködnének
langy melegben
csüngenének
padokon,
hogy fázós lelkeink
felmelegednének
végre
a tavaszi napon