Hajnalok peremén

Bőröm minden sejtje egy néma fohász,
vallomást suttogok a csendbe,
mit a szél is csak félve visz tovább.
Mint folyó, medrét elhagyva zúdulna vágyam,
vad víz, mely gátakat törne át,
még menekülnék a bűvös édes vihartól el,
mert nem lenne szabad így éreznem.

Az ablakon túl még suttog az éj,
a hajnal karja lassan a fákhoz ér,
édes kényszer bőrömtől a szívedig ér,
elhamvad bennem minden kétség.
Nem kell már szó, csak ez a bűvös ütemet
verő vágy, mi ott bujkál ajkunk vonalán,
ha hozzámérsz, vadul repes szívem,
mint egy rab madár, mi végre szabadon száll.

Légy te a válasz mit a végzet üzen,

Ha jöttél, már ne maradj el - ölelj.