m-miriam blogja

ha nem szólok
ha nem is szólsz
nézd a csend hidat ver közénk

amikor a távolságot érted égő
belső tűz emészti fel

gondolatok szaladnak hozzád
láthatatlan ösvényeken

mint apró fénylő követek
hogy elmondják azt
amire a nyelv már képtelen

zongoraszó úszott a füstön át
s mi mint két megbabonázott csak néztük egymást

az idő egy ócska óra volt a falon
mi megálltunk a vágy-vonalon
csak egy képkocka
egy lopott pillanat
mi szívünk falára karcolva ott maradt
de a szív -
a percmutató kihagyott
amikor ajkam ívéről
tekinteted elcsent egy mosolyt...

Kötöm az alkukat a sorssal,
ígérek mindent, mi még megmaradt,
már nincs többé bennem a régi dac.
Viaskodom az idővel,
míg lelkemre súlyos vasabroncs szalad.

Nem szorítom tovább,
visszaadom a múltnak a tegnapot,
s nagy engedményeket teszek a mának,
odaadom büszkeségem,
beáldozok álmot és csendet,
csakhogy ne kelljen mindent egyszerre elveszítenem,-
óvom a belső fényem.

De már nincs hová hátrálnom,
falamhoz érve elértem a határt,
hátam megfeszül,
nem bújhatok többé se dalba, se szóba,
itt állok fegyvertelenül.
Nincs többé maszk, titok és nincs több alkudozás,
nincs más csak ez az utolsó legvédtelenebb mozdulat,
mert nincs több rejtekhely, -
szívem a tenyeremen.

Ha lelkem falához bújik némely szó,
a szív beleremegve dobban nagyot,
az erek vonalán lüktetve dobolja
az érzést, melyet maga után hagyott.

Még nem teltem be veled,
még éhezik lelkedre lelkem
és nem tudom mikor lesz elég,
- ez a szomjúság tán sosem múlik el -
az üres szívkamra mikor lesz csordulásig tele,
mint kiapadhatatlan forrás, úgy gondol szívedre.

Várj még, ne menj!
Ha tehetném -
így marasztalnám kóbor szíved...

azt mondtam szeressen mást
mert én őt soha
de mégis maradt
hiába űzöm el
kinevet
leül
velem ebédel
mit tehetnék
jön velem bármerre járok
az én szelíd magányom
s ha az ágyba kimerülten zuhanok
betakar elringatja szívem
azt álmodom
a reggel már a te karodban ébreszt
és én felveszem az inged…