Mészáros László

Úgy hordozlak az eltévedt magamban

mint feleszmélt könnyek gyónás igazát.

Mindent követel a semmi, ártatlan

perc fodrain csitult örömök nászát,

lehunyt szemek emlékbe meredt jogán,

mint magasat félő madarak szárnya

ha rezzen, hontalan vibráló hiány

fondor pelyhe lesz a rettenet ágya,

hol betegre hajszolt, kontyos szerelmek

bontják ki hajukat s kinőtt ámulat

rongyain szórják vágy meztelenségét

csókos ütembe kövesült hegyeknek,

s bennünk kortyol nedvet lázas gondolat,

szomjazva álmok közel-messzeségét.

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 18

Nedves ajkaddal kötötted be szemem

s mint útszéli feszület, állok vakon.

Rozsdás virradat könnyű könnye terem.

Dermedt homály fátyla mögött szárazon

szökken a táj s ha belecsurran az éj,

klárisán rándul görcsbe a végtelen,

kócos húrjain még megpendül a kéj,

de féltségbe szédült dallamot üzen,

hogy félni is kell, mikor szeretni kell,

karcos örömben kölcsönkért imádat

kristályon szűrt kényszerét tördeli el

véges alku s tudom, nincsen bocsánat.

Látod, idegen Istenek kacagják

bennünk szépült templomok ravatalát.

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 17

Mint tar ágak fészkére az avar,

tékozló ember is visszavágyik

ha elkíséri halálos ágyig

ösztön méhében rugdaló zavar.

Csak pihenni, csak még egyszer némán

állni kioltott csillagok alatt,

várni azt, ki mindig otthon maradt

s kétely árnyán bukdácsolt délután

harangos csendjét igába fogni,

sérvig cipelt vágyakért nyafogni

túlhordott álmok sebes vállain.

Kiáltani: hol értelem szalad,

szökött valót üldözni nem szabad

körültátongó emlék árnyain!

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 16

Eleven ajkunkra zsibbadnak a csókok,

szapora pislogásban szépül a világ,

emlék rongyaival foltozott némaság

rácsán hangtalan nyüszítő kín nyikorog,

s körülhízelgő valóba fojt hiányod.

Hát ezért a megkövezett lázért gyúltam,

mikor könnyű szívvel tartozni tanultam

végtelen öledhez s már hiába váltod

gyöngysorra értelem fogasán fennakadt

álmod fonalát, ami egyszer elszakadt

ezer görccsel kötve sem bírja a terhet,

mi hűség sebein a szívbe kövesült.

S mondd, minek is gyűjtenénk kereszten feszült

vágynak, sóhaj tövisén gyógyult szerelmet!

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 14

Nézd, mosoly boltívén néma szobrokra

nőnek vissza a levésett darabok.

Kacér kövek könnyű kelyhén szomjazok

langy lelkű szerelmet s mint szelíd szikra

reményt leső szemek mélyén, hangodban

fényesre fürdetem kérő tekintet

ásító sejtjeit s ha bájjal büntet

a perc és üveg-karátos harmatban

tündöklő könnyek sárrá ölelkeznek

illatos szirmokban pompázó kertnek

bolyhas árnyékba húzódó szegletén,

arcod pírjából lágy takarót fonok

és valahol, távol szépen elalszok

átlépett álmok ajtótlan küszöbén.

Mészáros László

Berkesz, 2013 12 12