"Lopott"

Fugemamor•  2013. június 7. 08:20

Hogyan tanulhatunk meg verset írni?

/Galsai Pongrác, Hogyan tanulhatunk meg verset írni?/

Sok rossz költőt ismertem, de közülük a Gumiarcú volt a legrosszabb.
Goethe volt ő az irodalmi alvilágban. A találat nélküli lövések mesterlövésze.
Egyetlen jó verssort nem írt le soha, még tűrhetőt se; ihlete precíz tökéletlenséggel működött; érhette bármi gond, baj, vagy kellemetlenség, be is rúghatott, még a legmeddőbb állapotban, gikszerként sem követett el semmi elfogadhatót; mindig pontosan beletalált a legnagyobb abszurdumba.
Ezért féltettük és óvtuk őt. Aggódtunk, hogy egyszer megtudja az igazságot, s kedvét veszti, lemond a versírásról. Sőt, rosszabb is történhet: rájön valami titokra, megismer valami törvényt vagy fogást, s jobb verseket kezd el írni – amitől végképp elromlik.
Megfogadtuk hát, hogy titokban tartjuk a véleményünket.
De Csorba Győző egyszer megszegte ezt a fogadalmat.
A Batsányi Társaság az ötvenes évek elején élőszóval gerjesztette a művelődést. A Sorsunk megszűnt, főszerkesztője visszavonult Sziriát oszlopai mögé, a történelem előtti víz és tűzözönbe, az élelmesebb fiatalok Budapestre költöztek, a kéziratokat elnyelte az asztalfiók. De az ernyő fenn maradt. Habár az utazók szalmán ültek, s a lovakat is kifogták a rúd mellől. Egy mozdulatlan szekérben összezsúfolódva kellett megjátszanunk a lelkes rohanást. Ennél gyülevészebb kompániát kitalálni sem lehetne. Kultúrbrigádunkhoz tartozott a Baumgarten-díjas költő és a drámaíró műbútorasztalos, a tekintélyes gimnáziumi igazgató és volt bukott tanítványa – valami képtelen, alkalmi közösségben. Ki az „aktív hallgatás” fogásait gyakorolta, ki meg a hősi dilettantizmusához talált nevesebb cinkosokat. Falusi kultúrházakban, iskolákban, kocsmatermekben léptünk fel: főképp a téli disznótorok idején. Csorba Győző, mint örökös elnök, a forradalmi műélvezés kérdéseiről tartott alapfokú elmélkedéseket; Kopányi Gyurka a „felhajítom a szívemet, kapja el az, aki szeret”kezdetű versét olvasta fel századszor is; Vörös Márton főlevéltárnok Makarenko, Burun, a gyilkos diák és az adrenalinkiválasztás összefüggéseit ecsetelte; én pedig serdülőkori aforizmáimból adtam elő. Az egyik így hangzott: „Ha megöregszünk, mindnyájan bölcsek leszünk, de a legbölcsebbek azok, akik sohasem öregszenek meg.” Hát nem csoda, hogy már hűdötten untuk egymás műveit.
Kivéve a Gumiarcú költészetét, azzal nem tudtunk betelni.
A Gumiarcút anyakönyvi nevén B. Bélának hívták, s eredetileg cipész volt. De ki nem állhatta a szakmáját. S Ilyetén utálatának haladó értelmet adott. Ha valaki megsarkaltatja a cipőjét – vélekedett -, egy haszonra sóvárgó üzletember kerül szembe a rászoruló fogyasztóval. Tehát a susztermajszterség is a kizsákmányolás egyik fajtája. Ezért inkább a levegőből élt. Csak a jövőért talpalunk! című verse a mesterségéből kiábrándult kisiparos epopeiája volt, akit vonzanak a távlatok.
B.Béla mindig az asztal végén ült, nyomdafestéket nem látott verseivel. Őt a saját szórakoztatásunkra vittük magunkkal.
Igaz, már az összes műveit kórusban fújtuk; de újra hallani őket, e lenyűgözően, nagyszabásúan, diadalmasan dilettáns verseket, s méghozzá a költő önérzettől dadogó előadásában – ez igazi „műélvezetet” jelentett. A Gumiarcú mindig „pajtikámnak” szólított bennünket, és sohasem kérdezte, hogy mi a véleményünk a költészetéről. Ő biztos volt a dolgában. Mi pedig sötét cinkossággal hallgattunk.
Egyszer azonban váratlan fordulat történt.
Az egyik faluban az irodalmi estét a helyi futballcsapat báljával kötötték össze. A műsort hét órára hirdették, a bál meg nyolckor kezdődött volna. A kultúrfelelős nyilván úgy okoskodott, hogy a korán érkező párok – tétlenségükben – beszivárognak a mi irodalmi unalmunkba is.
A műsor elején, ha tízen-tizenöten lézengtek a teremben. Leginkább gyerekek, akikből a falusi utcán mindig össze lehetett terelni egy falkányit. Ezek a fölhevült képű, maszatos csórók leültek az első sorba, s először nagyon illemtudóan viselkedtek; talán azt hitték, hogy bűvész is lesz a műsorban. De csakhamar meguntak bennünket. Amikor az én aforizmáimra került sor, már snúroztak is a széklábak között. A kultúrfelelős olykor rájuk mordult: „Jóska! Oda figyelj, mert nyakon csaplak!” Vagy: „Karcsi! Fogd be a szád!” ez kissé feszélyező volt. Nyolc óra után azonban már a folyosóról is zúgás és csoszogás hallatszott; gyűlni kezdett a báli publikum. Majd Kopányi Gyurka szívhajigáló verse közben kinyílta az ajtó. Egy tatárképű tűzoltó hatolt be a színre, hatalmas bombardonnal a nyakában. Lassan előrejött a fal mellett. Mellét teleszívta, bajuszát kicsavarta a szerepléshez, s várta, hogy mikor kotródunk le a dobogóról. Aztán egy vadászkürt következett. Majd egy szaxofon. S utána két cintányér. Nemsokára az egész zenekar felsorakozott. Sőt, néhány türelmetlen bálozó is bejött köhögni hozzánk.
De a felolvasás nem akart véget érni.
A műsor java, a Gumiarcú még hátravolt. Kedvenc versünket, az Óda egy csecsemőotthonhoz. címűt szavalta el.
Az utolsó strófa így hangzott:

Rút volt a múlt, de szép a jelen,
Van itt tej, vaj, kuglóf meg minden,
S hogy boldog lesz a jövő:
Tudja minden csecsemő

Ekkor még simán levonulhattunk volna a színről. De Csorba szokása szerint megkérdezte, hogy nem akar-e valaki hozzászólni? S ez a kérdés drámai következményekkel járt.
Az egyik tűzoltó feltartotta a kezét:
- Kartársak! – mondta, tiszteletbeli tűzoltókká avatva bennünket is. – Én egyszerű ember vagyok, hat elemit végeztem, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Petőfi, Ady, Jókai Mór. Bocsánatot kérek. De olyan verseket, mint az a kartárs – itt a Gumiarcúra mutatott – én is tudnék írni. Csak ezt akartam mondani!
A teremben izzó csend lett.
Mindnyájan a Gumiarcúra meredtünk. Most vagy hallgatni, vagy kiabálni fog…
De tévedtünk. Hiába, egy rossz költő lelkének katakombáját nem lehet áttekinteni. Barátunk lassan fölállt, kijött a dobogó széléig, s nyugodt, sőt töredelmes hangon így szólt:
- Elvtársak! Én megköszönöm az elvtárs kritikáját. Lehet, hogy igaza van, hogy verseimben vannak még hibák. De a költészetben talán nincs fejlődés? Ott mindig egyhelyben toporgunk? Nem! – mondta. És mutatóujjával számlálni kezdett bennünket: - Itt ülnek az én barátaim: Csorba, Kopányi, Vörös, Fábián… Ők majd megmagyarázzák, hogy hol hibáztam. S legközelebb az elvtárs is meg lesz elégedve a verseimmel. Csak ezt akartam mondani.
A válasz lefegyverző volt.
Csorba nyilván akkor határozta el, hogy megszegi fogadalmát. Ő nem játszik tovább. Nem vesz részt ebben a goromba mókában: sürgősen kigyógyítja barátunkat a versírásból – még ha egy ínyenc élvezettől foszt is meg bennünket.
A társaság, később átvonult a kocsmába. Itt a község vacsorát adott a tiszteletünkre. Mindenki kapott egy tányér marhapörköltet s fél liter bort hozzá. A többit a saját zsebünkből kellett fedeznünk.
Vacsora után a Gumiarcú odahúzta a széket Csorbához. Versét az asztalra terítette.
- És most beszélj, pajtikám! De őszintén. Őszintén mondd el a véleményedet.
Az elnök úgy érezte, fontos küldetést teljesít. Egy tévelygő kisiparost visszaad derék
iparának. Egy jóravaló embert megment reménytelen szenvedélyétől.
A feladat könnyűnek tűnt fel.
Hiszen a Gumiarcú maga volt, az igyekvő odaadás. A magyarázatra szoruló figyelem. Látszott, hogy valóban érdekli, mi is a baj költészetével?
- Hát először is – mondta Csorba. - Kezdjük a végén: „S hogy boldog lesz a jövő – Tudja minden csecsemő!”… Ezt nem gondolhattad komolyan.
Barátaimmal nehéz rosszallással figyeltük. Megőrült ez a Csorba? Eszét vesztette? Épp a legpazarabb baklövést akarja kiirtani? A költői csattanót, amit éjszakánként ragyogva citáltunk?
Csorba azonban egy türelmes házitanító modorában folytatta:
- Gondolkozz, kérlek. Ki tudja, hogy boldog lesz a jövő? Egy csecsemő, kérlek? Egy csecsemő????
A Gumiarcú ezen valóban elgondolkozott. Még bólogatott is. Láttuk, hogy az összes esélyeket megfontolja. Majd egyszerre így szólt:
- Nono, pajtikám, nono! Tudod, én bírom a kritikát. Én fejlődni akarok. De ebben az egyben nincs igazad… Te félreértettél engem. Én éppen ezt akartam kifejezni, hogy a jövő olyan boldog lesz, hogy még egy együgyű csecsemő is belátja. Ez költői túlzás, pajtikám. Ez szimbólum.
Fellélegeztünk.
Csorba néhány percig még tartotta magát; még elpazarolt egy-két szót a szimbólumokra. De csakhamar rájött, hogy egy rossz költő megváltását nem szabad a lényegnél kezdeni. Kisebb ellenállást keresett tehát.
- Jó – mondta -, akkor nézzük a rímeket.
A Gumiarcú kihúzta magát.
- Daktilus, spondeus…
Csorba azonban leintette:
- Ezt, egyenlőre hagyjuk. Lássuk inkább a szöveget… - És horgas mutatóujjával kikapart egy förtelmes rímpárt a versből: - „Szép a jelen – kuglóf meg minden…” Itt baj van, látod. A jelenre sok rímet lehet találni: terem, verem, velem, nekem – de a „minden” nem rímel rá semmiképp.
- Nem-e?
B. Béla tele volt édes jóakarattal.
- Az lehet – mondta .- Lehet, hogy rossz rímet használtam. Csakugyan. – Úgy látszott, örül, hogy végre a vers elevenjére tapintottak. Még a ceruzát is kirántotta a zsebéből. De útközben megállt. Különös aggálya támadt: - És Petőfi? – kérdezte.
- Tessék?
- Petőfi… A forradalom viharmadara… Légy őszinte: Petőfi sohasem használt rossz rímeket?
Itt lett volna az alkalom, hogy B. Béla verseit összevessük Petőfi költészetével: hogy elvégezzük ezt a bizarr esztétikai feladatot. De újabb pintesüvegek kerültek az asztalra. S a Gumiarcút most még jobban csikarta a kíváncsiság; különb kifogásokat sürgetett: valami komoly hibát, valami igazit, amiből tanulhat. Csorba pedig a szesz hatására csapongani kezdett. Már a szótagszámoknál tartott, a ritmusnál:
- Figyelj csak! Tram-tra-tam-tam. Egy rövid, két hosszú. Tram-ta. Itt zökken a ritmus, nem érzed?
B. Béla azonban, legnagyobb sajnálatára, nem érzett semmit. Egyáltalán. Ismertük őt. Becsületes és rendes ember volt. Ha bármit érzett volna: akár a legkisebb zökkenőt, bizonyára nem titkolja előttünk.
- Na és? – kérdezte – Az életben talán minden simán megy? Ott nincsenek zökkenők?
Ezek után Csorba is feladta lélekemelő terveit. Belátta, hogy bármit mond, a Gumiarcú odaadóan rázza a fejét, de egyetlentanácsát se fogja fel. Most már segélykérően nézett ránk. Mi azonban bosszúálló vigyorral hallgattunk.
Csorba végül is türelmét vesztette:
- Hát jegyezd meg – mondta -, vedd tudomásul, hogy a csecsemőt, a magyar helyesírás szabályai szerint, egy csé-vel kell írni.
S ez az érv rögtön hatott is.
A Gumiarcú forrón kinyújtotta a kezét.
- Köszönöm, pajtikám! Köszönöm. Látod, ilyen kritikára van szükségem. Ebből tanul az ember!
Mindannyian megkönnyebbültünk.
Attól kezdve a Gumiarcú, a Csecsemőotthon című versét egy csé-vel olvasta fel.

Forrás:
/Maradjatok reggelig, Szépirodalmi könyvkiadó Budapest, 1982/

Életrajzok:

Galsai Pongrác:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Galsai_Pongr%C3%A1c

Csorba Győző:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Csorba_Gy%C5%91z%C5%91

Kopányi György:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kop%C3%A1nyi_Gy%C3%B6rgy

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom