Zsoké Móric

Jókai Mór a XIX. század végén már világhírű író volt. Regényeit számos nyelvre lefordították, egyik megtiszteltetés a másik után érte.

Az ünnepelt írónak gyakran újságolták külföldet járó ismerősei, hogy a nevét Nyugat-Európában is ismerik. Jókai azonban sokkal józanabb ember volt annál, mint amilyet az irodalomtörténet festett róla, hitte is, nem is.

- Jobban el vannak azok telve maguktól – mondta egyszer. – Még azt se tudják, hogy nem a Volga folyik Budapesten keresztül, és nem itt van a Csimborasszó.

Az ismerősei azonban tovább bizonykodtak, s a nyugatot járók fontoskodó szokása szerint az egekig magasztalták az ottani körülményeket, és áradoztak róla, milyen sűrűn emlegetik arrafelé Jókai nevét.

Különösen sokat mesélt az írónak Pázmándy Dénes, Jókai barátjának, a 48-as országgyűlési alsóház elnökének fia, maga is politikus.

Ez a Pázmándy Dénes akkortájt lett az Interparlamentáris Unió tagja. A szervezet székhelye akkor még Bernben volt, de gyakran tartott konferenciákat Brüsszelben is.

Ezt tette fel magában Pázmándy: elviszi ő a világhírű magyar írót valamelyik brüsszeli konferenciára, hadd győződjön meg tulajdon népszerűségéről.

Nehéz volt az írót rábeszélnie, mert Jókai sohasem szerette a hosszú utazásokat, ragaszkodott megszokott otthoni kényelméhez.

Pázmándy égre-földre esküdözött: kényelmes lesz az út, “Móric bátyám” semmiben sem szenved majd hiányt.

Addig-addig kapacitálta Jókait, míg az író valóban ráállt.

A Keleti pályaudvaron első osztályú szalonkocsiba szálltak, és elindultak Brüsszel felé.

Az expresszvonat rendkívül kényelmes volt, talán messze meg is haladta ebben a mai mértéket. A hálókocsi luxus kategóriába tartozott, az étkezőben igen kulturált és figyelmes volt a kiszolgálás, az első osztályú utasok kényelmét minden igényt kielégítő dohányzókocsi szolgálta, ahol még tarokkozni is lehetett.

A parti közben Pázmándy egyfolytában arról beszélt, mennyire kedvelik Jókait az Unió tagjai, és milyen sokan vágynak közülük arra, hogy személyesen is megismerhessék a világhírű magyar írót.

- Mindenki ismeri ott a te neved, Móric bátyám, igazán mindenki!

Jókai lelkesen hallgatta, és alig várta, hogy odaérjenek.

Este érkeztek meg a belga fővárosba, elegáns hotelben szálltak meg, és megbeszélték, hogy derekasan kialusszák magukat, aztán a szálló halljában találkoznak.

Jókai a szokottnál korábban ébredt, lakosztályába rendelte a reggelit, jóízűen elfogyasztotta, aztán kicsípte magát, mert minél hamarabb látni szerette volna brüsszeli tisztelőit.

Pázmándy nem volt a hallban.

Jókai érdeklődött utána. Félreértés történt, Pázmándyt valakivel összetévesztették, és azt mondták Jókainak, hogy az útitársa távozott a hotelból – nagyobb hölgytársasággal.

Jókai megrökönyödött. Ha Pázmándy “nagyobb hölgytársasággal” ment el, akkor ő akár estig is várhat rá. Vagy még tovább.

Megtudakolta hát, merre található a konferenciaterem, komótosan elfogyasztott egy kávét, és útnak eredt.

Idegen városokban Jókai Mór híresen gyámoltalan volt, egymagában még Budapesten is gyakran eltévedt. Most azonban – csodák csodájára – mégis megtalálta a vadidegen Brüsszelben, amit keresett. Félórával az ülés kezdete előtt ért oda.

A terem már félig tele volt.

Egyetlen ismerős arcot se látott, de nem esett kétségbe. Ugyan, miért? Hiszen itt őt ismerik, mindenki tudja, kicsoda. Elég lesz csak elmondani a nevét, az majd csodát tesz, mint a varázsiga.

Nosza, odament az első emberhez, kezet nyújtott, és bemutatkozott.

A megszólított szintén elhadarta a nevét, és sietve arrébb lépett.

Jókai meglepetten állt. Ha itt az ő nevét mindenki ismeri, akkor ez az ember miért nem? Nyilván valami műveletlen fajankó. Lássuk a többit.

Kezet nyújtott a következőnek is, és újra megmondta a nevét.

Ismét semmi hatás. A középkorú úriember fogadta a bemutatkozást, és elsétált a terem másik végébe.

Jókai tanácstalanul állt. Újabb alulművelt egyén.

Hátha a következő.

Megszólított hát egy harmadik embert is. Igyekezett nagyon érthetően bemutatkozni, és jóindulatúan az idegen szemébe mosolyogni.

Ismét ugyanaz a közöny.

Jókai kezdett kijönni a béketűrésből. Hiszen ez skandalum!

Itt ismernék őt? Ezek a jól öltözött, közömbös emberek? Dehogyis, ezek nem is sejtik, hogy kicsoda!

Minek is jött ide? Micsoda botrány! Ezért vonatozott és törődött ide a fél világon keresztül, hogy vadidegenek bámuljanak ostobán az arcába?

Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!

Bosszankodott egy sort, aztán tovább próbálkozott. Kiszemelt egy tekintélyesnek tűnő urat.

- Jó napot, uram, Jókai Móric vagyok! Hogy’ szolgál az egészsége?

- Köszönöm! – mekegte fejhangon a  megszólított, elhadarta a nevét, és máris odébb állt.

Jókai most már komolyan bosszankodott.

Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!

Elment a kedve a további ismerkedéstől, elment a kedve a konferenciától, elment a kedve Brüsszeltől is. Milyen jó volna most az otthonában!

Kerülj csak elém, Pázmándy Dénes!

Legjobb lesz azonnal visszamenni a szállodába!

Csakhogy!

Megtorpant…

Visszatalál-e? Megvakarta a fejét. Az korántsem biztos, de meg kell próbálni.

Kerülj csak elém még egyszer az életben, Pázmándy Dénes!

Éppen elhagyta a tárgyalótermet, amikor valaki a nevét kiáltotta:

- Móric bátyám! Móric bátyám! Ne menj el!

Jókai megtorpant. Mégis ismeri itt valaki? Meresztette a szemét, de ekkor már annyira vaksi volt, hogy csak egy foltot látott a közeledőből!

- Móric bátyám!

Persze, Pázmándy volt. Most kellene elkapnia a gazember üstökét. Már nyitotta is a száját, hogy legorombítsa.

- Móric bátyám! Mindenki téged keres!

Jókai úgy meglepődött, hogy még a tervezett legorombításról is elfeledkezett.

- Mi? Engem?

- Téged, Móric bátyám!

Jókai bosszúsága visszatért.

- Az öregapádat tedd bolonddá, öcsém, ne engem!

- Ne viccelődj, Móric bátyám! Mindenki ég a vágytól, hogy megismerkedjék veled. Miért nem vártál meg a hallban?

Gyorsan kiderült, hogy Pázmándy nem ment el semmiféle hölgytársasággal, hanem éppenséggel ő volt, aki hosszasan várakozott Jókaira a hallban.

Az író azonban most már nehezen engesztelődött ki:

- Mégiscsak Istentől elrugaszkodott széltoló vagy te, Dénes fiam!

- Miért lennék az, Móric bátyám?

- Bizony én itt akárhány embernek mutatkoztam be, egyik se hallotta még a nevemet soha.

Pázmándy elmosolyodott.

- Azt hiszem, értem. Hogyan mutatkoztál be nekik, Móric bátyám?

- Már hogy’ mutatkoztam volna? A nevemen!

- Mit mondtál?

- Mit mondtam volna, édes öcsém? Jókai Móric a nevem.

- Hát akkor ez volt a baj! Figyelj csak, Móric bátyám!

Pázmándy se szó, se beszéd, felugrott egy székre, és harsány hangon elrikkantotta magát – franciául:

- Figyelem, uraim! Itt áll mellettem a híres magyar regényíró, Zsóké Móric! Ez itt mellettem Morisz Zsoké.

Merthogy Jókai Mór neve franciásan ejtve körülbelül így hangzik. Írva meg így fest:

Maurice Jockay.

Hatalmas lelkesedés támadt. Az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak Jókai körül, hogy autogramot kérjenek, vagy megrázzák a kezét.

Jókai ámult-bámult. Már éppen komolyan meghatódott volna, amikor valaki megkérdezte:

- Ön valóban magyar? Azt hittük, francia, vagy legalább belga.