lizbet01 blogja

Rózsaszín felhő a szürke felett,
ölel karod, s a testem reszket.
Boldogságtól könny szökik szemembe,
mert érzem, hogy mennyire szeretlek.

Csak téged, mert csak érted reszketek,
s a felhőt te hozod el nekem.
Fényt, aranyló sugarat az éjben,
szemed ragyogását sötétségben.

Hogy lássak, s hogy, e földön éljek,
szikes mezőkön, zúgó tengeren.
Óázis vagy te a szívemnek,
öröm, boldogság ha átölellek.

Ajkam ajkadon, vért fakaszt íze,
halálos csók az élet reménye.
Rózsaszín felhő a szürke felett,
mert érzem, hogy mennyire szeretlek.

Nagy Erzsébet
Szarvas

Nyugodt a Körös ölelő karja,
mert védi Szarvast, békét sugallva.
Zöld lombok alatt alszik a város,
andalogva éji utam járom.
Fényes kirakatok előtt megállok,
ősi palotát ringat az álom.
Zene szól, s némít a hangzavar,
a folyóban csillagok táncolnak.
Csendes éjben, olyan szép vagy Szarvas,
tarka fény az, mely álomba ringat.
Angyalok szállnak az öreg hídra,
kezükben csillogó koronával.
Csodállak Szarvas, kimondom halkan,
majd hűséget esküszik az ajkam.
Daccal az ármányt szövő világgal,
szembe nézek a rang hatalmával!
Dacolok, pedig vesztes lett utam.
Nevetek, Körös habja befogad.
Letört tilalom fa csonka ágán,
millió tüske a szívem rágja.
A ligeti sétányon ballagok,
apró állatkák futnak utamon.
Hajnal van, a csendnek halkan szólok.

Nagy Erzsébet
Szarvas

 Ereszkedik a köd felhők alá,
magába rejti a nap sugarát.
Láthatatlanná teszi az utcát,
kopasz fa ága most meredten áll.

Télidő zúzza szét árva lombját,
s én nézem őt az ablakon át.
Zord a vidék, s oly hideg a táj,
a szívemben is meghalt már a nyár.

Hol vagytok ti, régi cimborák,
kacagva futottunk téli utcán.
Szántottuk a ködöt volt napsugár,
mert szívünkben égett a barátság.

Hol vagytok már, ti régi cimborák,
sírok közé a köd immár leszállt.
Az, ki él botladozva tovább áll,
sírhantokra szórva vörös rózsát.

Köröttem lebeg ezernyi emlék,
a köd mögött megbúvó sok-sok év.
Benne a fájdalom, s a remény,
boldog évek vídám nevetés.

Cimborák gyertek kell az ölelés!

Gyermeknek lenni újra és újra,
jeges köd mögé vídáman bújva.
S kacagni minden felnőtt búra,
mely szíveket tör újra és újra.

Hajam deres lett, vagy talán fehér,
festék fedi az idő szekerét.
Ködbe bámulok keresem multam,
elfutott, eltünt a szekér útja.

Nagy Erzsébet
Szarvas
     

--Ki vagyok?-Hm, két keréken gördülök utamon, s olykor elkalandozik gondolatom.Néha keresem magamat fenn az égbolton, ott ahová egyszer eljutok, de addig. Merre menjek?
-Ma vörös volt az égbolt, elbújtak a csillagok, e látványtól. Vérben izzik az esthajnal, s én úton vagyok.
-Teszem a dolgom!-mondom, ám az eget bámulom. Távolban feltűnik a város fénye, ablakok sora néz vissza rám. Fényárban úsznak az utcák, s én az eget bámulom a sötét felhőket amint tovaúsznak.
-Hogy ki vagyok? Egy porszem a sivatagban. Egy porszem a betűk között, hol elvesztem. Nem találom magamat hiába keresem. Torz tükörbe néha belesek, álmokat látok, melyek eltűntek a fellegekkel. Mennék utánuk, de nem lehet. Ehhez a kegyetlen földhöz ragadtam. Hogy, mit teszek ha feltör bennem a tudat. Vár rám a zöldre festett fahid, s a parton megbúvó sárga pad. Nézem a folyó szürke vízét. Büszkén úszkáló récéket, ezüst színű halak Vidám táncát.
Ébredek, ha felzúg a Katalin 2 séta hajó, és újból megkérdezem.
-Ki vagyok?-
Élőlény , e föld lakója, ember bűnökkel telve. Ádám és Éva utódja, kik beleharaptak a tiltott gyümölcsbe. Száműzve a paradicsomból most itt ülök a vörös téglák között rabságban. Dübörgő zenében villogó fényben, hol bűn bűnt követ.
-Ez vagyok én!
Kezemben toll bólogat, városunk egyetlen diszkója a ClubMarsall hangja biztogat, és írom-írom a sorokat.
--Keresem tovább önmagam, míg a felhők magukhoz nem hívnak, hogy onnan visszaszóljak.
Látod Barátom, ez vagyok!
Kúszó felhő, s e percben egy felvonásnak vége szakadt.

Nagy Erzsébet
Szarvas
/lizbet01/

Augusztus ősz hulló levelek,
vékony szőnyeg sárgán integet.
Apró gyermek vödör kezében,
homokot keres kopasz téren.