lizbet01 blogja

Csendes főutcán árnyak futnak lombok alatt,
hol kesergő szívem bánatát némán dalolja.
Én még ma is, úgy szeretlek, mint régen- sírja,
mikor szólt szavad, s csókod égette ajkam.
Elcsendesült utcán árván tovább ballagok,
felettem csillagok fénye járja a táncot.
Öröm vagy bánat táncát nem tudom, én sírok,
érted a csókért, az elmulasztott pillanatot
siratom, mert szívem tűz fényében megfagyott.
Én,hittem a boldogság kéklő madarában,
lám túlszárnyalt az időn fájó könnyet hagyva.
Mely csorog-csorog arcomra barázdát húzza,
sírok, s a kereszt előtt térdre borulok.
Isten, súgom Te teremtettél a bánatra,
hogy örökké lobogó tűzként égjek vágyban.
Hogy befedjen a hervadásnak bomló virága,
csillagok fénye legyen szerelmes takaróm.
Isten mond, miért rendelted nékem, e gyászom,
hogy, ily szegényen keressem a boldogságot.
Mert megvan árvaságban, békés szabadságban,
de, naponta kérdezem, miért nékem adtad,
e sorsot, mint keresztet cipelem boldogan.
És látod, már nem sírok nevetek a napra.

Nagy Erzsébet
Szarvas

Libegő hópelyhek angyalok tánca,
karácsony jön a szeretet románca.
Szürke felhők alatt, hol szunnyad a nap,
ott álmot kerget éltető sugara.

Kopasz lombokon csüng hópehely csipke,
oly fehér, mint csecsemő tiszta lelke.
Oly őszinte zúzmarás lehelete,
átjárja csontom, s didereg testem.

Karácsony, nyakamba hull a hópehely,
fenyő illata az utcán tekereg.
Mily édes, e kétnapos hű szeretet,
pedig naponta kívánja az ember.

Kívánja ám, de önmagát becsapja,
titkolja vágyát, büszkeség takarja.
Lelkében a fényt az Isteni lángot,
eloltja, amire oly nagyon vágyott.

Libegő hópelyhek angyalok tánca,
járjátok át testem ébredjen vágya.
Törjön ki a vulkán, hamuját szórja
reám, öleljen át Isteni lángja.

Égjen a tűz a karácsonyi mágia,
ezer színben Jézus szemének árnya.
Én, követem Őt bűnbánó imában,
mint hűséges szolga felnézek rája.

Fogadalmakat rebegi az ajkam,
de megbénítja az a gyarló tudat.
Hogy bűnben járó néped hitvány szolga,
bocsásd meg hát vétkem, áldott légy Uram!

Égjen a tűz a karácsonyi mágia,
s felhők fölött is ragyogjon a nap.
Mennyben légy áldott megbocsájtó Uram,
gyarló népednek mutass egy új utat!

Nagy Erzsébet
Szarvas

Fogoly vagyok, mert átölel a vágy,
körbe-körbezár égő budoár.
Vörös brokátban a hamvadó nyár.
hol szunnyadó szerelem jajt kiált!

Ha rád nézek csillag gyull az égen,
hideg hold fénye lelkemben éget.
Szines levelek közt csendben lépek.
hó hull, örökké szeretlek téged!

Fogoly vagyok, végtelen vágy rabja,
nyüzsgő világban mélabús szolga.
Hol kegyelmet kaptam néhány napra,
hogy szemed nézzem csillagok alatt!

Vörös brokátban bús szavam kiált.
Istenem, az égről nézzél le rám!
E földön, hol nincstelen a hazám,
magába zár megfojt a budoár!

Nagy Erzsébet
Szarvas

Kétezer év múltba visszatekintve,
hol megváltó született Betlehemben.
Azóta is ragyog Adventnek fénye,
az emberi gyarlóság védelmébe.
Ott fenn az égen szeretet csillaga,
ahol millió gyertya ég az éjben,
Az esti harangszó Atyánkról dalol.
Szeretlek!-súgom-királyi megváltóm!
Országod dicső neve lelkemben él,
eljön az idő, mikor meglátlak én.
És hiszem, megbocsájtod földi bűnöm,
hogy a békét ott fenn nálad meglelem.
Akkor megyek hozzád könnyed léptekkel,
és, e földi élet súlyos terhével.
Tilos szerelem kínjától reszketek,
elveszett hitben, oly nagyon szenvedek!
Szeretek, de halál lesz a kegyelem,
megyek hozzád és őrá emlékezem.
Eltűnik a föld, Te ragyogsz helyette.
Bocsáss meg Uram, miért eltévedtem!
Szeretet ünnepén, karácsony éjjel,
szólítalak, s könnyezik a szemem.
Fáj a szeretet, mely értelmetlen vágy,
elsöpri az emberi gyarlóság!
Kopott szavak, de mit is mondjak Uram?
Ma már üresen kong a megtört tudat.
Esküszöm híven, könnyezve és némán,
várom az időt, hogy előtted álljak.

                                             Nagy Erzsébet
                                              Szarvas

Ha hófehér ruhát ölt a táj,
hol fenyőillat magasan száll.
Csipke csüng fekete fa ágon,
Télapó suhan ott a szánon.
Csengő csilingel sötét éjben,
gyermekek arcán mosoly ébred.
Édes álom hófödte télben,
rénszarvas nyomán csillag terem.
Télapó zsákja telis-tele,
mogyoró, dió csörög benne.
Siklik a szán, kavarja a szél,
fehér bojtját piros süvegén.
Szakállán zúzmara, bajszán dér,
gyertya gyúl szeretet ünnepén.
Jégcsap mered a tető alatt,
Karácsony mennyire vártalak!
Advent csillaga lágyan zenél,
fülembe búvik, felettem fény.
Kis Jézus de jó, hogy születtél!
Fagyos télben édes melegség
átjárja testem, a szívem ég.
Jeges úton kopog léptem,
Advent csillaga követlek téged!
Szeretetre vágyom a reményre,
hogy bűnöm elfeledem végre!
E föld tüskéit én átlépem.
Ha hófehér ruhát ölt a táj,
s fenyőillat magasan száll.

Nagy Erzsébet
Szarvas