lizbet01 blogja

Egyedül a végtelen határban,
suttogó fű erdő árnyékában.
Egyedül zizegő nád dalával,
rezgőnyárfa élénk ritmusával.

Fohász!-mondom-Kell nekem!
Uram szólnék csendesen.
Nap ég májusi fényben,
fohászra vágyik szívem.

Tiszta az égbolt, mely szemedtől kék,
Uram kérlek, e percben velem légy!
Zúgó áradat pusztít a mélyben,
ahol bárányaid bűnben élnek!

Én?-Neveddel henyélek.
Magányra vágyik szívem.
Vigaszt keresek remélek.
Fohászom fut a széllel.

Fájdalom az, mit érzek a mélyben,
felnézek rád Uram, fel az égre.
Szólnék hozzád, ki árva nincstelen,
elvesztem, e világon nincs helyem.

Fájdalom az örvényben,
hullámzó árnyék követ.
Sötét, de arany színben,
gúny, életem tükrében!

Nagy Erzsébet
Szarvas

Ligeti fákon színes lombok,
hol fejem felett ring az alkony.
Vörössen lobog szívem pírja,
égi fürdő mennyei pokla.

Menni kell, a nap végére jár,
siklik az út és otthonom vár.
Villany gyúl, hát indulok tovább.
Hogy hová, merre?-nem tudom már!

Zöld fahídon némán toporgok,
alattam a Körös kanyarog.
Egy arc a vízben mosolyog,
könnyem hull, úszik a fodrokon.

Betűk tombolnak az agyamban,
szétrágom apró darabokra.
Szilánkoktól apró szúrások,
szívem szántják, múlik az alkony.

Te boldog vagy, s ez nagyon jó!
Búcsúzzam tőled?-vár a pokol,
bűnös lelkem az útravaló!
Majd visszaintek a kapuból!

Siklik az út, elől kanyarog,
ember műve, e beton folyó.
Sötét az égbolt, haza tartok,
ám könny csorog az arcomon.

Látom alvó szemed, boldog vagy!
Megsímítanám, fáj a vágyam!
Kezem nem érinthet, távol vagy,
gyülőlt évek őrlő malomban.

Itt van előttem otthonom.
Jó estét!-az ajtón kopogok.
Behunyom szemem és zuhanok!
Órdítok, Istenem meghalok!

Búcsúzzam? -Örömök elfogytak,
elvetted, a napok sajognak!
Fülembe gyászzenét dalolnak,
a szívem hullaszagú morzsa.

Nagy Erzsébet
Szarvas

Lassan lehull már az elkésett hó,
megint elmúlt egy év-mondogatom.
Mellettem kis fenyőfa világol,
65 év súgja a szél odaátról.

65, és felemelem egyik lábom,
tán indulni készül át a hídon?
Széken ülök, másikat lóbálom,
tekintetem átdöfi ablakom.

Lassan lehullik az elkésett hó,
kérdezem-ki az ki nem háborog?
Akkor, ha arcát befedik árkok,
évek járják rajta a galoppot.

Karácsony van pelyhekben hull a hó,
éveket betemeti az álmot.
Hogy, szeretni lehet e világot,
hol szegénység gyűlölettel táncol.

Hullj hó, hullj te hófehér takaró,
nyeld el a zajt, mert annyira fájó.
Itt dübörög a csendben, s nem szól,
van még idő, te csak írj és dalolj!

Dalolj, s légy hazádnak dalnoka,
hogy szeretet az élet záloga.
Haldoklik már a föld, s az égbolt,
halványabbak az égi csillagok.

Karácsony, mint gyermek úgy dalolok,
szeretlek élet, engem bitorolsz!
Sajgó testem ha a földnek adom,
akkor is csak tereád gondolok.

Nagy Erzsébet
Szarvas /2011 01 10/

Csendes főutcán árnyak futnak lombok alatt,
hol kesergő szívem bánatát némán dalolja.
Én még ma is, úgy szeretlek, mint régen- sírja,
mikor szólt szavad, s csókod égette ajkam.
Elcsendesült utcán árván tovább ballagok,
felettem csillagok fénye járja a táncot.
Öröm vagy bánat táncát nem tudom, én sírok,
érted a csókért, az elmulasztott pillanatot
siratom, mert szívem tűz fényében megfagyott.
Én,hittem a boldogság kéklő madarában,
lám túlszárnyalt az időn fájó könnyet hagyva.
Mely csorog-csorog arcomra barázdát húzza,
sírok, s a kereszt előtt térdre borulok.
Isten, súgom Te teremtettél a bánatra,
hogy örökké lobogó tűzként égjek vágyban.
Hogy befedjen a hervadásnak bomló virága,
csillagok fénye legyen szerelmes takaróm.
Isten mond, miért rendelted nékem, e gyászom,
hogy, ily szegényen keressem a boldogságot.
Mert megvan árvaságban, békés szabadságban,
de, naponta kérdezem, miért nékem adtad,
e sorsot, mint keresztet cipelem boldogan.
És látod, már nem sírok nevetek a napra.

Nagy Erzsébet
Szarvas

Libegő hópelyhek angyalok tánca,
karácsony jön a szeretet románca.
Szürke felhők alatt, hol szunnyad a nap,
ott álmot kerget éltető sugara.

Kopasz lombokon csüng hópehely csipke,
oly fehér, mint csecsemő tiszta lelke.
Oly őszinte zúzmarás lehelete,
átjárja csontom, s didereg testem.

Karácsony, nyakamba hull a hópehely,
fenyő illata az utcán tekereg.
Mily édes, e kétnapos hű szeretet,
pedig naponta kívánja az ember.

Kívánja ám, de önmagát becsapja,
titkolja vágyát, büszkeség takarja.
Lelkében a fényt az Isteni lángot,
eloltja, amire oly nagyon vágyott.

Libegő hópelyhek angyalok tánca,
járjátok át testem ébredjen vágya.
Törjön ki a vulkán, hamuját szórja
reám, öleljen át Isteni lángja.

Égjen a tűz a karácsonyi mágia,
ezer színben Jézus szemének árnya.
Én, követem Őt bűnbánó imában,
mint hűséges szolga felnézek rája.

Fogadalmakat rebegi az ajkam,
de megbénítja az a gyarló tudat.
Hogy bűnben járó néped hitvány szolga,
bocsásd meg hát vétkem, áldott légy Uram!

Égjen a tűz a karácsonyi mágia,
s felhők fölött is ragyogjon a nap.
Mennyben légy áldott megbocsájtó Uram,
gyarló népednek mutass egy új utat!

Nagy Erzsébet
Szarvas