Elkésett hó

Lassan lehull már az elkésett hó,
megint elmúlt egy év-mondogatom.
Mellettem kis fenyőfa világol,
65 év súgja a szél odaátról.

65, és felemelem egyik lábom,
tán indulni készül át a hídon?
Széken ülök, másikat lóbálom,
tekintetem átdöfi ablakom.

Lassan lehullik az elkésett hó,
kérdezem-ki az ki nem háborog?
Akkor, ha arcát befedik árkok,
évek járják rajta a galoppot.

Karácsony van pelyhekben hull a hó,
éveket betemeti az álmot.
Hogy, szeretni lehet e világot,
hol szegénység gyűlölettel táncol.

Hullj hó, hullj te hófehér takaró,
nyeld el a zajt, mert annyira fájó.
Itt dübörög a csendben, s nem szól,
van még idő, te csak írj és dalolj!

Dalolj, s légy hazádnak dalnoka,
hogy szeretet az élet záloga.
Haldoklik már a föld, s az égbolt,
halványabbak az égi csillagok.

Karácsony, mint gyermek úgy dalolok,
szeretlek élet, engem bitorolsz!
Sajgó testem ha a földnek adom,
akkor is csak tereád gondolok.

Nagy Erzsébet
Szarvas /2011 01 10/