lizbet01 blogja

Szeretlek, mondogatom újra a szót,

s a szívem ritmusa érted dobog.
Arcodnak redőin megakad szemem,
látod álnok könny gördül ki belőle.

Nem bánat és boldogtalanság cseppje,
hanem feszítő öröm, itt vagy velem.
Hogy az évek nem löktek a homályba,
csak redőket rajzoltak az orcádra.

Itt vagy velem, s ha ölelsz reszketek,
a szavak megkoptak, de él a lelkem.
Él még a kimondott szó, hogy szeretlek,
úgy cseng, mint a harang esti zenéje.

Mond ki te is ha fáj és ne várj másra,
szóljon úgy mint a hárfa muzsikája.
Húrok pengése sötét éjszakában,
csillagos égbolt legyen az árnyéka.

Ne feledd holtig is élhet szerelem,
barázdák szövik arcod, de szeretem.
Érezlek most is úgy, mint akkor régen,
a testemen ég ma is érintésed.

Apró szikra mely ma alszik csendesen,
várja a lángot, hogy újra ébredjen.
Várja a szót, az esti harang szavát,
hárfa csilingelő húrjának hangját.

Várja, mint szomjazó föld a harmatot,
várja az alkonyban meglopott csókot.
Gilig-galang ringassatok el lombok,
mert ti, halálomig velem maradtok.

Mint a szó, mely kering minden hajnalon,
bekopog a jégvirágos ablakon.
Tavaszon nyáron jégvirág barátom,
ülsz árván napsütötte ablakomon.

Szeretlek, mondogatom újra a szót,
ám körülöttem csak a süket fal kong.
Mondogatom, de csak a csend válaszol,
e szóval csukódik le a koporsóm

Nagy Erzsébet

Szarvas

Ködben táncol a hosszú éj,
kanyargó út tűnik elém.
Mely hulló könnyben lánggal ég,
dermedt arcomon síró jég.

A köd szitál, vártalak én,
látni, hisz szívem érted ég!
Szitáló álom ébredés,
vágytam rá, s úgy fáj a vég!

Ködben vígan táncoló éj,
halvány csillag felettem néz.
Aludj Kedvesem!-súgom én,
szívem remeg, fázik szegény.

Vár az otthon, kietlenség,
szeretlek a köd sűrűjén.
Szeretlek, fáj minden remény,
nélküled az élet, mit ér?

Nagy Erzsébet
Szarvas

Egyedül a végtelen határban,
suttogó fű erdő árnyékában.
Egyedül zizegő nád dalával,
rezgőnyárfa élénk ritmusával.

Fohász!-mondom-Kell nekem!
Uram szólnék csendesen.
Nap ég májusi fényben,
fohászra vágyik szívem.

Tiszta az égbolt, mely szemedtől kék,
Uram kérlek, e percben velem légy!
Zúgó áradat pusztít a mélyben,
ahol bárányaid bűnben élnek!

Én?-Neveddel henyélek.
Magányra vágyik szívem.
Vigaszt keresek remélek.
Fohászom fut a széllel.

Fájdalom az, mit érzek a mélyben,
felnézek rád Uram, fel az égre.
Szólnék hozzád, ki árva nincstelen,
elvesztem, e világon nincs helyem.

Fájdalom az örvényben,
hullámzó árnyék követ.
Sötét, de arany színben,
gúny, életem tükrében!

Nagy Erzsébet
Szarvas

Ligeti fákon színes lombok,
hol fejem felett ring az alkony.
Vörössen lobog szívem pírja,
égi fürdő mennyei pokla.

Menni kell, a nap végére jár,
siklik az út és otthonom vár.
Villany gyúl, hát indulok tovább.
Hogy hová, merre?-nem tudom már!

Zöld fahídon némán toporgok,
alattam a Körös kanyarog.
Egy arc a vízben mosolyog,
könnyem hull, úszik a fodrokon.

Betűk tombolnak az agyamban,
szétrágom apró darabokra.
Szilánkoktól apró szúrások,
szívem szántják, múlik az alkony.

Te boldog vagy, s ez nagyon jó!
Búcsúzzam tőled?-vár a pokol,
bűnös lelkem az útravaló!
Majd visszaintek a kapuból!

Siklik az út, elől kanyarog,
ember műve, e beton folyó.
Sötét az égbolt, haza tartok,
ám könny csorog az arcomon.

Látom alvó szemed, boldog vagy!
Megsímítanám, fáj a vágyam!
Kezem nem érinthet, távol vagy,
gyülőlt évek őrlő malomban.

Itt van előttem otthonom.
Jó estét!-az ajtón kopogok.
Behunyom szemem és zuhanok!
Órdítok, Istenem meghalok!

Búcsúzzam? -Örömök elfogytak,
elvetted, a napok sajognak!
Fülembe gyászzenét dalolnak,
a szívem hullaszagú morzsa.

Nagy Erzsébet
Szarvas

Lassan lehull már az elkésett hó,
megint elmúlt egy év-mondogatom.
Mellettem kis fenyőfa világol,
65 év súgja a szél odaátról.

65, és felemelem egyik lábom,
tán indulni készül át a hídon?
Széken ülök, másikat lóbálom,
tekintetem átdöfi ablakom.

Lassan lehullik az elkésett hó,
kérdezem-ki az ki nem háborog?
Akkor, ha arcát befedik árkok,
évek járják rajta a galoppot.

Karácsony van pelyhekben hull a hó,
éveket betemeti az álmot.
Hogy, szeretni lehet e világot,
hol szegénység gyűlölettel táncol.

Hullj hó, hullj te hófehér takaró,
nyeld el a zajt, mert annyira fájó.
Itt dübörög a csendben, s nem szól,
van még idő, te csak írj és dalolj!

Dalolj, s légy hazádnak dalnoka,
hogy szeretet az élet záloga.
Haldoklik már a föld, s az égbolt,
halványabbak az égi csillagok.

Karácsony, mint gyermek úgy dalolok,
szeretlek élet, engem bitorolsz!
Sajgó testem ha a földnek adom,
akkor is csak tereád gondolok.

Nagy Erzsébet
Szarvas /2011 01 10/