lizanka blogja

lizanka•  2021. január 15. 20:23

Boszorkány hármas 4.

Prüszkölök és köhögök, mezítelen talpamat csikálja a hullámzó tenger. A nedves homokban fekszem, a Nap vakító sugaraitól pislogok. A fejem lüktet, a csontjaim sajognak, és nem tudom, hogy álmodok-e, vagy ébren vagyok. Ülőhelyzetbe tornászom magam, és még a fájdalom is tompul a végeláthatatlan hullámok csodás látványától. Azúrkék a tenger, a kilökődő hullámok megfürdetnek derékig. Nem messze tőlem kókuszpálma csoport, a levegőben sós pára és buja illat. 

Megdöbbenve veszem észre, hogy az ingem egészen más, buggyos ujjú szaténselyem, a ceruzaszoknyám helyén bő, bokáig érő anyag. A hajam hosszabb, a derekam alá ér, megtapogatom az arcom, ha minden igaz, akkor az stimmel. A kókuszpálmák felől beszélgetés hangfoszlányai jutnak el hozzám. Felállok, és az égre pillantok, kezemet napellenzőként használva. Sirályok köröznek, az ég alja összeolvad a végtelen vízfelülettel. A szívem megremeg ennyi csoda láttán, aggódnom kéne a történtek miatt, de elkap egyfajta béke, amit talán soha életemben nem éreztem azelőtt. Már lépnék, amikor észreveszem, hogy a bokámhoz van csomózva egy jó erős kötél, aminek a vége a pálmafák között tűnik el. Lehajolok és megrángatom a kötelet. A fák közül ekkor kilép egy magas, széles vállú férfi. Nagyon vonzó, a ruhája éppen, mint a festményemen a kalóznak. Fehér bő ing, fekete szűk nadrág, a férfi haja hátul össze van fogva. Vilmos – suttogom elhalón, aztán megrázom a fejem. Nem Vilmos, hanem Wiliam Jack Wonshore, másnéven Villám Jack a hírhedt kalóz. 

– Jó reggelt Vöröske, jól aludtál?

Én itt élek! Jack azért csomózta a bokámra a kötelet, hogy ne sodorjon el az ár. Tudja, hogy éjszakánként a holddal és a tengerrel táncolok, sellőként úszom, amíg bírom szusszal. Rendre a csillagos ég alatt alszom. A sziget a miénk, itt biztonságban vagyok.

– Gyere kávézni, a többiek már várnak.

Leoldja a kötelet a bokámról, majd feláll, és a fülem mögé tűr egy vörös tincset. Csak bámulok a szemébe repdeső szívvel. Megnyalja a buja ajkát, aztán közel hajol, a szája az enyémhez ér. A csók megbizsergeti a porcikáimat, az ölem belesajog. Elhúzódik, és látom a szemében, hogy rá sem volt hatástalan a csók, ennek ellenére fegyelmezi magát, megfogja a kezem és elvezet. Biztonság és otthon. Jack ezt jelenti nekem. Az ajkamat rágcsálom, mert nem tudom, hogy Dana én vagyok-e, vagy sem. Álmodtam volna egy távoli jövőről? Vagy ez egy régi életem, és az időutazás hozott ide? Mi ez az egész? Jack mintha semmit sem tudna a festményről, és a modern életünkről. Jobbnak látom, ha egyelőre hallgatok, nem szeretném, ha hibbantnak hinnének.

A fák között csinos tisztás fogad, emeletes faház, körbefutó erkéllyel, a ház mellett farönkökből épített hosszú asztal, két szélén fapaddal. Ott ül Donát és Lujzi! Mindketten más ruhát viselnek, Lujzi a kék fűzője alatt buggyosujjú, fehér inget, és hasonló szoknyát, mint az enyém. Donáton térdig érő nadrág van és egy sárga selyeming, bizonyára kínai hajóról szerzett kalózzsákmány, mert az inge hátára sárkány van hímezve. Finom porceláncsészébe kapom a kávét, Lujzi szolgál ki miután leülök. Amikor lehajol és puszit ad a számra, megrökönyödök, de nem mutatom ki a meglepettségemet. Ezek szerint itt is szeretők vagyunk. Érdekes, hogy ezt Jack megengedi. Bár mintha izgatottabb lenne. A fülem tövéig elpirulok, és próbálom megkeresni magamban a magabiztos Dana-énemet, mert az bizony nagyon elbújt.

Csendben kortyolom a forró feketét, tekintetem a tábori tűzhelyre esik, egy vashordóra. A tetején horpadt lábas, mellette egy farönkön a kézi kávédaráló, és a finom szövet, amibe belekötötték a kávét a főzéshez. Remek, nagyszerű, csodálatos, akár egy túlélőtábor az édenben, de ez akkor sem a mi valóságunk! Egyre biztosabb vagyok benne, hogy csapdába ejtett valaki minket, és a társaim nem is tudnak róla. Elfelejtették, hogy behúzott minket a festmény. Pontosan látom, hogy azt hiszik, ez az illúzió a valódi életük. Meg kell törnöm a varázst, magamhoz venni a ládát, és visszatérnünk saját életünkbe. Ekkor felsíkoltok, a hátam mögött egy kecske, a hajamat nézi reggelinek.

– Pricess, te istenátka, odébb! – hajtja el Donát, aki most Donald névre hallgat, Lujzim pedig Lidoella. Minő kacifántos név! Úgy teszek mintha minden rendben lenne, a férfiak elmennek a sziget másik felére, a hajóhoz és a legénységhez, akiknek a kalyibái arrafelé vannak. Mi pedig kenyeret sütünk, és szárított kecskehúsból gulyást készítünk. A konyha tiszta és jól felszerelt, bár a fatüzelésű kályha és agyagból tapasztott kemence ontja a meleget. Izzad a homlokom, rám tapad az ing.

– Khm – köszörülöm meg a torkom. – Juhász Gyula gimnázium – mondom Lujzira nézve bizakodón, miután megsimítom a cipó tetejét, aminek a dagasztását éppen befejeztem. Lujzi keresztet vet, és guvvadt szemmel bámul.

– Ne kezd újra a varázsszavak mormolását, ha Jack meghallja, meg fog verni.

– Eeengem? – kérdem kapkodva a levegőt a felháborodástól.

– Tudod jól, hogy miért vagyunk itt! Ha Jack nincs, máglyán végzed! Kimentette a seggünket a halál torkából, és tudod, hogy imád téged, csak ne beszélj sületlenségeket!

– És mi van, ha nekem van igazam, és varázslat alatt állunk? Én ugyanis emlékszem a valódi életünkre. Tanárnő vagyok, és a nevem Dana. Kétezerhuszonegyből jöttünk, és…

– Én ezt nem hallgatom tovább! – mondja Lujzi, és magamra hagy, de előtte még az ajtóból visszaszól. – Ha nem fejezed be a buta beszédet, kénytelen leszek beszélni a mi kapitányunkkal, és elmondani neki, hogy rosszabbodott az állapotod. Akkor majd nem csatangolhatsz éjjelente a parton, mert szobafogságot kapsz. Gondold át Desire!

Beteszem a kukoricakenyeret a kemencébe, teszek magam után egy kis rendet, kavarok egyet a gulyáson, és közben tervet szövök. A láda valószínűleg Jack szobájában van, csak a megfelelő alkalomra van szükségem. Kezet mosok a lavórban, és lesimítom párszor a ruhámat a liszttől. Fel kell jutnom Jack szobájába észrevétlenül!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

lizanka•  2021. január 15. 14:13

ELMÉLKEDÉSEK

"14. Még ha háromezer vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki nem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet. Mert a jelen mindenki számára egyre megy, tehát az is egyre megy, amit elveszíthetünk; így az elmúlt élet csak röpke pillanatnak bizonyul. Hiszen sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem is a mienk? Tehát két körülményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli ugyanazokat a jelenségeket; másodszor, hogy a leghosszabb és legrövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jelen pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek nincs, azt el nem veszítheti."



MARCUS AURELIUS: ELMÉLKEDÉSEK

második könyv


lizanka•  2021. január 14. 18:17

A megtalált kényelem


Bianka fejét leszegve igyekezett a Januári hóesésben kifelé a faluból, ilyenkor négy óra tájban már felkapcsolódtak a kandeláberek. Kevesen rótták az utcát, sálba, kendőbe, sapkába bugyolálva. Egyetlen helyijárat jött vele szemben, a párás ablakok mögött lézengtek az utasok, aki tehetett még munkába se ment ebben az ítéletidőben, egyébként is elöregedett falu voltak, alig néhányan jártak fel dolgozni Budapestre. Hiába a faluszépítés, nem akartak új családok ideköltözni. Alig párszázan lakták a helyet. A csípős szél megkeverte a hópelyheket, a lány pedig dacolt vele, lelassult, de rendíthetetlenül ment tovább.

Erdősalsófát el kellett hagynia, hogy felkapaszkodjon a faluvégi domboldalra és megkeresse az erdészházat. Az erdészházban Jónás Balázst, hogy a segítségét kérje. Megkordult a gyomra, Orsós Bözsiék háza felől finom illatot fújt felé a szél. Talán pörkölt lehet – gondolta sóvárogva. Orsósék háza volt az utolsó a soron, az egykor fehér vakolat mállott, a kémény düledezett, a bepárásodott ablakok mögött azonban vidám fény honolt. Bözske a fiaival élt ott, egyik éppen fát hasogatott a ház oldalánál, bezzeg neki semmi segítsége nem volt, egyedül maradt, akár az ujja. A nagynénje meghalt három hete, nem maradt más a nyugdíjából, mint ötezer forint. Az önkormányzat elhamvaszttatta, de vele a kutya se törődött, épp betöltötte a tizennyolcadik életévét, felnőttnek számított. Se munkája, se kilátása, se pénze nem volt. És a ház melletti, óriási diófa megrepedt és rádőlt a tetőre. Ezért kellett megkeresnie a Jónást, hogy megkérdezze, nem-e vágná ki a fát.

Délelőtt elugrott a posta előtti nyilvános fülkéhez telefonálni, de a tűzoltók, csak úgy nem jöttek ki, megkérdezték a telefonba veszélyben van-e, de ő azt hebegte, hogy tulajdonképpen nincs. Így hát erről a bajról is neki kellett gondoskodnia. Nehezen kaptatott fel a dombon, a szél még inkább felerősödött. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy nem szabad megállnia, mert akkor talán soha nem ér célba.

Már alig érezte a lábát, amikor felért a dombra, a bernáthegyi veszettül ugatott. Bianka tartott a nagy kutyáktól, de szerencsére ez meg volt kötve a tágas kutyaól mellett. Mérlegelte, milyen távolságra érhet a lánc, ha bemegy a kapun, az erdészház tornácánál biztonságban lesz-e a kutyaharapástól.

Az ablakok sötétek voltak, ez rossz jelnek vélte, de csak nem hagyja a kutyáját magára a gazdája? Ha nincs is otthon, a teljes sötétedésre haza kell érnie, az pedig nem sok idő, két-három óra.  A kabátja átázott, a csizmája is átnedvesedett, már szinte érezte, hogy csípi majd a vizelet, a hasi görcsök mellett. Lenke  mindig kigyógyította, ha felfázott, de nem volt benne biztos, hogy magán tud segíteni. Gyógyszerre, most biztosan nem tellett. Amikor felfedezte a csengőt, megkönnyebbült, felsóhajtott, és megnyomta háromszor is egymás után.

Bianka imádkozott, hogy legyen otthon a férfi, gyöngének érezte magát ahhoz, hogy megtegye a visszafelé vezető utat. A mobilját nem vitte magával, pedig világítani zseblámpa helyett jó lett volna. Feltöltőkártyás réven, csak akkor tudta használni, ha töltet rá pénzt a boltban, vagy a postán, így még segítséget sem tudott hívni.

– Hagyd már abba, te vadállat! – pörölt a kutyával, de az csak ugatott, és senki a világon nem jött ki a házból, pedig már folyamatosan nyomta a csengőt. Végső elkeseredésében félretolta a reteszt és félig hunyt szemmel, hogy ne lássa olyan élesen a kutyát, megindult a ház felé. Reszketett, várta a harapást, de amikor alig két méternyire tőle a lánc megfeszült, a kutya meg már ágaskodott, és úgy sem érte el. Biztonságban volt. Nem tudta mikor könnyebbült meg ennyire utoljára, felkapaszkodott a rövid lépcsősoron, és máris a fedett teraszon állt. Behordta a havat a szél, csúszott a bordó járólap, de legalább védettebb volt. Kopogott, de persze jól sejtette, semmi reakció. Lenyomta a kilincset, és szinte beesett a házba. Sötétség fogadta, és meleg! Addig tapogatott az ajtó két oldalán, míg megtalálta a villanykapcsolót. Az egybenyitott tér modern otthonossága fájdalmasan szorította össze a gyomrát. A rozsdamentes konyhapult, a barna szekrények, a kanapé, az asztal a székekkel, a lapos televízió a falon, és a natúr padló. Bianka gyorsan levette a csizmáját, és a kabátját. Atán nevetni kezdett, teljesen másként képzelte el belül ezt a házat! Sötétnek, dohosnak, trófeákkal teli falakkal, és matyóhímzéses terítőkkel. Megrázta a fejét, gondolta gyorsan megmikróz egy kis vizet, és keres bele teafiltert. Nagy rend uralkodott mindenütt, egy fehér bögrét választott. Megkereste közben sebtiben a mellékhelyiséget, pisilt, majd óvatosan elkezdett teát keresni. Mégis csak idegen volt, szinte szégyellte, hogy kiszolgálja magát. Halk volt, mintha ott lenne a gazda. Miután megtalálta az Earl Grey teát, belelógatott egy filtert, a marka közé fogta, de még mindig vacogott, mintha a csontjai jéggé változtak volna.

Eszébe jutottak a pesti barátnői, nem sok volt, csak Sári meg a Lilla, nem akartak vele barátkozni sokan, mert szegény volt és árva. De a két lány kiállt mellette többször, mások annyiszor csúfolták az egyszerű ruhái miatt, és még olyan sok mindenért. Talán az idegen környezet miatt jutottak eszébe, meg mert már egy éve nem látta őket, vidékiek voltak ők is, csak a kollégiumban ismerkedtek meg, és barátkoztak össze. Internethez nem jutott, a könyvtárban volt, de Lenke nénje nem szerette, ha odajár, az utolsó egy évben leginkább ápolta a nénjét, mert lerokkant és fekvőbeteg lett. Ez, és a háztartás minden idejét felemésztette. Ennek ellenére Lenke biztonságot jelentett, a családot. Bianka szemét elfutották a könnyek, sosem panaszkodott, mégis igazságtalannak találta a sorsot. Neki sok minden nem adatott meg, ami a maga korabelieknek igen, még a mobilját is Sára és Lilla vette neki a tizenhetedik születésnapjára. Szakmunkásképző. Lefitymálták, de bárcsak ne varrónőnek tanult volna, szakácsnak kellett volna mennie! A szakácsoknak mindig akadt munka, ha más nem, mint kukták segédkezhettek egy konyhán, amíg alapos gyakorlatot nem szereztek. Ott volt a Nagyék lánya is, az Emmi, ő is szakácsnak tanult, minden nyáron lejárt a Balatonra büfében dolgozni. Megizzadt rendesen, mindig le is fogyott, de a három hónap alatt megkeresett annyit, hogy nem bánta, ha egész következő nyárig munkanélküli. Felsóhajtott, rosszul döntött pályaválasztáskor, de még kitanulhatná a szakács szakmát, csak ki támogatná addig? Soha nem tanult kitűnően, különben meg Lenke megmondta neki: nem mehet gimnáziumba, mert az a gazdagoknak való, ő nem bírná anyagilag. A családipótlék meg az árvasági nem elég semmire. Mindig ezt hajtogatta. Akár a csillagok, olyan távolinak tűnt a remény egy jobb életre.

Kinézett a fehér műanyagkeretes, kettes ablakon. A bernáthegyi vadul ugatott. Ugyan, csak nem valami idegen érkezik? Gyorsan félrehúzódott, a szíve vadul kalapált, és egészen megrémült, amikor kopogtattak. Meg se mert nyikkanni.

Mivel nem válaszolt, meg sem mozdult, az ajtó végül kinyílt, és a falurendőr, Portörő Ákos nézett vele farkasszemet. Kiskora óta ismerte, szinte megkönnyebbült a láttán. Ákos az ötvenes éveiben járt, a ruhája átázott, és igen morcosnak tűnt.

– Miért nem nyitottál ajtót?

– Féltem, egyedül vagyok.

– Fogadd őszinte részvétemet. Hallottam, hogy a Lenke elhunyt. Rendes asszony volt.

– Köszönöm – hebegte Bianka.

– No, és itt laksz a Balázsnál?

– Hát, én…– mélyen elvörösödött, próbálta összeszedni a gondolatait, de a falurendőr, csak legyintett.

– Értem én, felnőtt lány vagy. Adj egy teát, mert teljesen átfagytam. Balázst baleset érte, megcsúszott a jeges úton, és nekihajtott egy fának. Agyrázkódás, eltört a jobb karja, néhány zúzódást szenvedett, de rendben lesz.

Bianka a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson fel.

– Nehogy nekem elájulj! Inkább csomagolj össze a Balázsnak, holnapután hajnalban megy fel a polgármester Pestre. Ő, majd elviszi a holmit. Nem akarok még egyszer ide feljönni a ruhákért. Mivel Balázsnak nincs belső sérülése, a karját meg begipszelték, a vírus miatt nem maradhat tovább kórházban. Két napig megfigyelik, és jöhet haza. Üzensz neki valamit?

– Nem, én nem, majd felhívom – mondta alig hallhatóan Bianka, aztán próbálta kitalálni a kettő szoba közül melyik a férfié, hogy összepakolhasson neki. Tördelte a kezét, és egyre vörösebb lett.

– Jaj, te lány, ne szerencsétlenkedj, jobban járok, ha magam szedem össze a tiszta ruhát.

Ákos otthonosan mozgott, látszott, hogy többször járt már ott, öt perc sem telt el belé, és kijött a szobából. Összehajtogatott nadrággal, pulóverrel, pólóval, alsóneművel, zoknival. Ügyes! – konstatálta magában Bianka.

– Aztán te, hogy vagy? Elleszel egyedül? Vagy kell valami segítség?

Közben Ákos térült–fordult, szatyrot kerített, beletette a ruhákat, egy másikba papucsot, harmadikba tiszta törölközőt, tusfürdőt, borotvát.

– Nem, elleszek. Köszönöm – krákogta Bianca.

Miután a férfi elköszönt, Bianka lerogyott a székre, és fejét fogta. Micsoda slamasztikába keveredett? Hát, hogy fogja ezt kimagyarázni? Ki hiszi majd el, hogy nem betörő, hogy nem rossz szándékkal tartózkodik ott? Ákossal kellett volna mennie, a rendőrautóval egykettőre haza ért volna. Bianka sírt egy sort, aztán ásított, körülnézett, mit ehetne. Az éjszakát most már biztosan ott kellett töltenie, és tudta, hogy nem zavarja senki. A magas, sok polcos hűtő tömve volt hideg élelemmel. Friss kenyeret nem talált, de akadt tartós kenyér. Egy napja járt le a szavatossága, de neki megfelelt. Miután bevacsorázott vajas kenyérrel, sajttal és felvágottal, bezárta a bejárati ajtót. Három zár is volt felszerelve, még a láncos hevedert is a helyére kattintotta.

Most már tudta melyik Balázs szobája, oda illendőségből be se nézett, a másikba nyitott be. Kétszemélyes ágy terpeszkedett ott, szobaszekrény, és egy asztalka alkotta a berendezést.  Hűvös volt, majdhogynem hideg. Az elektromos kandalló a nappalit fűtötte inkább. Bianka letusolt jó forró vízzel, és éjjelre nyitva hagyta a szobaajtót, hogy a meleg oda is bemenjen. Megtalálta a paplant, be is húzta, és csak feküdt az ágyban álmatlanul. Eszébe jutott, hogy egyedül van, körülötte csak az erdő, de a ház megvédi, mint egy biztonságos doboz. Idegen volt a hely, és a körülmények, egy idő után mégis győzött a fáradtság.


Reggel nyugodtan és kipihenten ébredt. A ruhái megszáradtak, de a csizmája nedves volt még. Haza kellene mennem – gondolta, de nem vitte rá a lélek. Kint szikrázott a napsütés, szemet vakító fehér paplant takarta a földet, és a fákat, elkedvetlenítette, ha arra gondolt, otthon már kialudt rég a tűz. Majd ebéd után  indulok – fogadkozott hangosan, és elkezdte felfedezni a konyhát. Főzött le kávét, megtalálta Balázs fél csomag cigarettáját is az egyik polcon, így kiment a teraszra és rágyújtott. A bernáthegyi csak morgott, de nem ugatott. Ebédre kolbászos krumplilevest főzött, és kenyeret is sütött mellé. A kutyának is dobott messziről egy kis kolbászt, meg levesbe áztatott kenyeret, de nem mert közel menni hozzá, hogy megetesse rendesen.

Délután két óra is elmúlt, el kellett volna indulnia, de minek menne haza, már úgyis bajba került, megvárja Balázst és bevall neki mindent. Nem csinált rosszat, csak ott maradt, evett egy kicsit és használta a házat. Tévézett, olvasott, pihent. A hűtőládában akadt hús bőven, a spájzban liszt, cukor, krumpli, hagyma. Konzervek, savanyúság, üdítők, ásványvíz. Nem tudta mennyit keres Balázs, de elég jól élt. Ő még soha ilyen kényelembe nem érezte magát, mintha csak nyaralt volna. Eltelt két nap, és nem történt semmi. Aztán még kettő, de még a falurendőr se látogatta meg. Kicsit feszengett, nem tudta mitévő legyen, aztán úgy döntött vár még, most már csak hazaérkezik Balázs.


 



lizanka•  2021. január 14. 08:41

Boszorkány hármas 3.

Evés után Vilmos rágyújt, zavar a füst, ellenkezik a hitemmel a pöfékelés.

– Egészségtelen, rontja a fogakat, és kellemetlen leheletet okoz.

– Nem akarlak megcsókolni, úgyhogy ne törődj a leheletemmel. Az idő viszont nagyon gyorsan telik. Tüzetesen átvizsgáljuk a házat, padlástól a pincéig. Méghozzá együtt. Indulhatunk?

A távolban sziréna sivít, ez széttépi az andalító hangulatomat, szétmállik, akár az öreg csipke. Mielőbb meglesz a láda, annál előbb vége a kellemetlen szimbiózisnak. Ez a két férfi nem tartozik ide, megbolygatták az életünket.

– Bevallom, hogy most már kíváncsi vagyok erre a ládára – mondja Lujzi az ezüstkeretes szemüvege fölött. A nagy melle majd kiszúrja a fehér kartoningét, a hosszú nyakán csábítóan pulzál az ér, kedvem lenne egy puha csókot lehelni oda. És miért is ne? Megteszem.

– Kitől vetted a házat? – kérdi Donát, amint felérünk a padlástérre.

– Egy fiatal férfitól. Elvált, a felesége lelépett, ő meg máshová költözött. Nem hagyott itt semmit, szerencsére teljesen üresen vártak a helyiségek. Ki lett festetve, újra lakoztattam a parkettát, és kicseréltettem a fürdőkádat, meg a csaptelepeket.

A padláson lévő ablakokat kinyitom, hogy az állott porszagot kivigye a huzat. Az eső elállt, szivárvány húzódik Almáspinter felett.

– Igazság szerint itt nem takarítottam a költözés óta – mondom szégyenkezve. Átnézzük a még lezárt dobozokat, tépjük róluk a papírragasztót, de csak újabb szélcsengők, füstölők, és más ezoterikus holmik kerülnek elő. Tanácstalanul állunk a felnyitogatott és áttúrt dobozhalom körött és le rí mindannyiunk arcáról a csalódás. A dobozokon kívül, csak egy törött ruhaszárító, néhány maradék csempe, és két gipszkartonlap árválkodik a területen. Csüggedten vonulunk vissza a konyhába. Idiótának tartom Donátot, aki sorra nyitogatja a konyhai szekrények ajtaját, huzigálja ki a fiókokat, és bekukkant minden apró helyre. Bekapcsolom a rádiót, a Bartók csatornából áradó zongorajáték csipkefinom dallama megnyugtat kissé. Általában ügyesen kezelem a kritikus helyzeteket és próbálok most is úrrá lenni a dolgok alakulása felett. Vilmos a fürdőben is alaposan körülnéz, mi hárman meg csak statisztálunk, bámuljuk, ahogy még a szennyeskosárba is bekukkant.

Lujzi hálószobája után az enyém következik. Lajstromba veszem, mit fog látni Vilmos a fehérneműs fiókomban és elpirulok. Amikor a kritikus fiókhoz ér, a kezére szorítom az enyémet.

– Kérlek azt ne. – Érzem, hogy lángol az arcom, szerencsére Lujzi és Donát a szoba másik felén ügyködik. A védelmi ösztön kitörni készül, feszít, és csupán egy hajszál választ el attól, hogy támadásba lendüljek.

– Sajnálom, nem maradhat ki semmi.

És kinyitja. Amint reszkető gyomorral odanézek, nincs ott más, csak fehérneműk! Hová lett a vibrátorom? Kacsint felém Lujzi, szóval neki több esze volt, de mégis, hogy csinálta?

– Azt hiszed, hogy nem láttam még tangát életemben? – mormolja Vilmos, majd épphogy beletúr a selymek és csipkék közé, nyitja is a következő fiókot. Lélegezz, maradj nyugodt – ismételgetem magamban, miközben a pániktól vadulva száguldozik a vér az ereimben.

– Mintha izgulnál – néz rám Vilmos és reszketni kezdek. Olyan közel van, érzem a teste hőjét, az illatát. Hátrébb kell lépnem! Lujziékhoz csapódom, így biztonságosabb.

– Hogy csináltad? – hajolok Lujzi füléhez. – A tudod mit, hogy tüntetted el?

– Tegnap délután kölcsönvettem, ne haragudj.

– De hát neked is van! – dohogom. Persze erre már nem kapok választ. Különben is a döbbenettől majd leesik az állam. A barátnőm rájár a vibrátoromra. Na, szép! Mik derülnek itt ki. Talán nem is először orozta el? Közösen is használtuk már, nem nagy dolog, mégis bánt.

Vilmos felénk fordul kaján vigyorral, és megigazítja az ágyékánál a nadrágját. Elönt a vörösség, az a dudor hatalmasnak tűnik.

– Bocs kislányok, csak jelzem, hogy a vérfarkasoknak kitűnő hallásuk van, majdnem olyan tökéletes, akár a delfineké.

Gyilkos tekintettel nézek rá, a bennem alvó mágia tombol. Felemelkedik a jegyzettömböm az éjjeli szekrényről, szétnyílik, majd Vilmos felé lebeg, és ad egy maflást neki, mielőtt a szőnyegre hullana.

– Ne legyél cafka! – Hőbölög Vilmos, aztán kiröhög. Eltudnék süllyedni szégyenemben. Donát is élvezi ezeket a pillanatokat, de aztán komolyabb lesz a tekintete.

– Az eredmény az egész ház átkutatása után zéró, avagy a nagy semmi. Gondolkoznunk kell. Főleg neked Dana, te vagy a kulcs ebben a rejtélyben.

– Rendben van, üljünk le és beszéljük át a dolgokat.

A csipkelődő, ám magát is unó délelőtt a megváltó délutánra vár, ahogy én is. Történnie kell valaminek, ami kimozdít minket a holtpontról. Ezúttal a nappaliban foglalunk helyet, a kör alakú, damaszttal terített étkezőasztalnál. Néhányszor szeánszhoz használtuk, de többnyire csak feldobjuk a laptopjainkat és szörfözünk a neten, vagy épp a hazahozott munka felett görnyedünk. Néhányszor járt már nálam a tantestület, például szilveszterkor, vagy születésnapon, ilyenkor mindig itt ettünk, és vidám csevely folyt. Donát kiszolgálja magát, illetve mindünket, narancsos üdítő kerül elém, és Lujzi elé, míg a fiúk söröznek.

– Össze kell csöppet kovácsolódnunk, mindenki mondjon magáról minimum öt mondatot – mondja Donát tanárbácsisan. Vilmos férfiasan böffent egyet, én felhorkanok, csak Lujzi tekintete lelkes. A nyakam és arcom felmelegszik Vilmos pillantásától. Lujzi tekintete élessé válik, mintha tudná, hogy a férfi hatása alá kerültem.

– Akkor kezdem én – mondja Donát. – Huszonnyolc éves vagyok. Káposztásmegyeren születtem. Állítólag anyai nagyanyám, olyan boszorka volt, aki a Gellérthegyre járt a társnőivel boszorkányszombaton. Ismerte a füvek és gyógynövények titkát, hagyott is ránk örökül egy remek patikát, ami most is üzemel. A szüleim fő bevételi forrása. Már gyerekkoromban érdekelt a mágia világa, a történelem, a népművészetek, és a régészet, no persze és a botanika. Egyedülálló vagyok, biológia és földrajz tanár. A Fehérló fia koven lelkes tagjaként gyakorlom a mágiát, és folyamatosan képezem magam.

– Most én – mosolyogja a Lujzi, a mosolytól, pedig egyszerűen gyönyörű és ellenállhatatlan lesz.

– Huszonötéves vagyok. Leszbikus és feminista. Lánykoromban festő szerettem volna lenni, de hiányzott a valódi tehetségem hozzá. Így könyvtáros lettem, és kitanultam a könyvelő mesterséget. Most ugyebár irodista vagyok, a könyvelését végzem a Juhász Gyula giminek, meg ami közbejön, én vagyok az igazgatóúr titkárnője is. A mágiát autodidakta módon sajátítottam el, egy könyvtári gyakorlat alatt akadt a kezembe egy bőrkötéses, kézzel írt boszorkánykönyv.

– Oké én vagyok a soros – vágok bele. – Huszonhét éves múltam, ez a ház az enyém, két éve költöztem ide. A szülői örökségemből vásároltam. A nagyanyám rokonságának elismert jósdája volt Budán a tizenhetedik században. A családfánk majdnem kihalt, már csak én maradtam. Árva vagyok, a szüleim meghaltak, egyik betegségben, a másik balesetben, a nagyanyám nevelt. Gimi után azonban saját lábamra álltam, az egyetem alatt kollégiumban laktam. A mágia nem olyan fontos az életemben, inkább természetes, kiskoromban a nagyitól szippantottam be. Szeretem, ha rendben mennek a dolgaim, és utálom a meglepetéseket.

Vilmos ránk néz, egytől-egyig a szemünkbe, majd morog. Nem a szavak embere, az biztos.

– Már a dédapámat is Várnai Vilmosnak hívták. Tudom, hogy harmincnak sem tűnök, de az életkoromat jobb, ha nem tudjátok. Vérfarkasként nem is olyan egyszerű az élet, kerülöm a kórházakat, és az orvosi szűréseket. Nőtlen vagyok, de van egy lányom, már felnőtt. Imola Skóciában él. A láda családi átok, amely megkeseríti az életünket, mert száz évenként ott kell lennünk mellette, hogy elkerüljük a katasztrófát. Egy barlangban tartottuk Baranya megyében, de az alumíniumbányászok rátaláltak, és sokáig nem tudtuk hová került. Az utolsó, amit biztosan tudunk, hogy itt van, ebben a házban. És ezt nem csak én tudom, hanem a legtöbb paranormális vezető. A láda jeleket bocsát ki magából, amelyeket az erősebb boszorkányok, mágusok messziről is megéreznek. A ládát egykor a Sötétség pecsétjének hívták, hozzánk az Ural-hegység környékéről vándorolt egy házasságnak köszönhetően. Büszkélkedhetek ukrán rokonsággal is, az egyik nőági rokonom onnan származik. Ő hozta magával a ládát, és vele az átkot. Azóta az összes férfi felmenőm farkasember. Ritkábban a nők is.  

– Ez mind rendben van, de tudjuk, hogy még sincs itt a láda – vetem közbe.

– Látható helyen nincs, Vöröske. A padló alatt lesz valahol.

– Nem fogod felszedni a parkettát, és feltúrni a házam! Ha olyan okos vagy, hogy érzed a jeleket, akkor keresd meg, hol a legerősebb, és maximum ott rombolj. Azután a lehető leggyorsabban helyre kell állítanod mindent! Megértetted? – fakadok ki. Reszketek a felindultságtól, nem narancslé kell nekem, hanem szilvapálinka! El is indulok a konyhába, hogy felhajtsak egy féldecit. Nem szoktam inni sűrűn, csak alkalomadtán, de ez most éppen olyan. Ajándékba kaptam pár hónapja házifőzésű, remek pálinkát.

– Te meg Donát – ordítom – hívd fel a nagyokos koven vezetődet és kérjél tőle tanácsot. Ha már ideküldött, biztosan ebben is tud nekünk segíteni!

A társaság szétszéled, egymásnak adjunk a kilincset a toalett előtt, Lujzi öleleget, és vigasztal, hogy csillapodjak le, de nem éri el a kellő hatást, mert ideges vagyok és feszült. Vilmos az udvaron mászkál, a virágzó cseresznyefa körül, a fészerbe be és ki, és ez minket is kicsal a jó levegőre. A szerszámosládát már megtalálta – nézem sóhajtva, a teraszra van téve, csak a rombolásra vár. A mellkasomban felmelegszik valami, amikor Vilmos metszőollóval a kezében a cseresznyefa alatt szorgoskodik.

– A tél végén célszerű elvégezni a metszést, hogy a fát megkíméljük az esetleges károsodásoktól. Most nem bántom, csak szellősebb lesz az ágszerkezete, és több fény jut be a lombkorona belsejébe. A legtöbb virágból gyümölcs fog fejlődni.

– Köszönöm – rebegem elpirulva, aztán gyorsan elfordulok. Ki gondolta, hogy egy gyümölcsmetsző férfi szexi tud lenni? Ostoba vagyok, mindenben csak a hátsó gondolatot sejtem, van ennél nagyobb problémánk is! Amikor olyan szépen süt Nap, és virágillatú a szél, az ember hajlamos romantikázni. Igen, az időjárás tehet róla, hogy olvadozok ezért a vérfarkasért! Különben is eltűnőben vannak a hasonló férfiak, a tagbaszakadtak, akiknek széles mellkasuk van, délceg a tartásuk, a léptük alatt döng a föld. Egyformán megdobogtatják a női szívet. Ekkor lassan húz el az udvarunk előtt egy fekete autó, ablakai levannak sötétítve, és baljós hangulatot hordoz.

– Még sosem láttam erre – mondom rekedten.

– Ez Manette autója. A VIP tagoknak van fenntartva, taxi helyett – jegyzi meg Donát. – Nappali ügyfelek is léteznek.

– Milyen a felhozatal? – kérdi Vilmos rágyújtva egy újabb szál Chesterfieldre. Donát színes szavakkal ecseteli a lányok bájait, engem pedig elkap a pulykaméreg. Arrébb megyek, ne is halljam ezt a felajzott kanbeszédet, de így is fültanúja vagyok, amint Vilmos megkéri a másik férfit, hogy este vigye be a klubba. Mert nagy szüksége van rá. Sz ü k s é g e!

Legszívesebben fejbe kólintanám egy lapáttal, de csupán hisztériázni kezdek.

– Egy bő órát levegőztünk, mindjárt dél. Állj neki Vilmos!

– Izgulásra semmi ok – morogja.

Lesújtó pillantást vetek rá, mert nem dőlök be az ártatlan arckifejezésének. Bemasírozunk, amikor is megtorpanok a nappali közepén, szememet a kedvenc festményemre szegezve. A többiek feltorlódnak mögöttem, akár egy forgalmi dugóban.

– Na, mi van Vöröske, lezsibbadtál? – viccelődik Vilmos, de én reszketek, hang sem jön ki a számon. Szavak helyett ernyedten előre lendítem a kezem.

– Heuréka! – sikkant Lujzi – A festményen van egy láda.

A festmény előtt csoportosulunk, Vilmos guggol, hogy szemtől szembe vizsgálja meg a téglalap alakú képet.

– Nem hasonlít a kalózláda a családi örökségemhez. Azon nincsenek sarokvasak, és kisebb is – csóválja meg a fejét. Aztán galád módon a körmével kezdi kaparászni a festékréteget, épp a kalózláda felett.

– Ne merészeld tönkre tenni a legkedvesebb lakásdíszemet! – förmedek rá, és akaratlanul is lökök egyet rajta. Vilmos feje nekiesik a festménynek, de ez nem probléma számomra, az annál inkább, hogy elkezd rázkódni a nappali, mintha földrengés lenne. Lujzival egymásra meredünk, és a szemünk láttára szippantja be a festmény Vilmost, de csodálkozni nincs időnk, az örvény minket is visz Donáttal együtt.

lizanka•  2021. január 13. 23:50

Pöttyálmok

Látod, itt van már Január,

ránk figyel, fénylő szeme jég,

meg ne kérdezd tőlem mi vár,

telükben mi lesz, mi elég,

forró a jég, ha akarjuk.

Arcon csókol a csipkeszél,

s míg a fény cserél sötéttel, 

nekem a szél rólad mesél.


Apró pöttyös labda vagyok,

gömbölyödik már az álom,

álmomban van három lepke,

s pöttyeimet nem találom.

Pilleszárnyú éjszaka van,

önkívület szemre heged,

s pöttyeimet megtalálom,

olyan ragyogó két szemed.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom