Ecce homo

Négyen ültek a padon. Nem látszottak bűnözőknek. Az ebédszállító autóra várva helyet kértem. Négyen pattantak fel. Dőlt a panasz. Betegség, rokkantság, munkanélküliség. Gyűrött arcok, mély barázdák, kétségbeesett tekintetek. Nehezen köszöntem el. Hosszan néztek utánam. Hallottam a gondolataikat... neki még jó...

Aznap nem esett jól az ebéd... 

Eső veri az ablakdeszkát

konokul, monoton. 

Percek peregnek, kopogtatnak, 

gurulnak csillogón. 

Fekete, tompa éjsötétben 

reggelt rikkant rigó, 

oszlik a csend, és foszlik az éj, 

tűnik a vízió. 

Hajnal hasad, már dereng a fény, 

ott távol valahol, 

az éj is lomhán távolodik, 

s a reggel rámhajol. 

Indul a nap egy új csodával, 

elűzve felleget, 

ablakomat fénnyel pásztázza, 

és reményt rejteget. 

Odaátról jöttem

voltam és vagyok 

semmiből születtem 

mint a csillagok. 

Egy test őrzi lelkem 

amíg létezem 

amíg így kell élnem 

itt van énvelem. 

De ha lelkem szárnyal 

levetem ruhám 

fénylő napsugárral 

árad szét imám. 

Téren és időn túl 

csillagok között

fáradt lelkem elszállt 

visszaköltözött... 

Retteg az ember

otthona mélyén

kataton létből

álmot remélvén. 

Künn a világban

tombol az ellen

árad a járvány 

gyilkos ütemben. 

Biztosabb otthon, 

bár bedarál-

ideget szaggat

a kinti halál. 

Reccsen a bilincs,

lázad a rab

démont leküzdve

lesz szabadabb! 

A tudatlan önmaga ellensége... De milyen nagy erő is a tudatlanság! A tudás kétely szül, a kétely újabb tudást, tehát újabb kételyeket is. A tudás nyugtalanítja az értelmét, szenvedésre kárhoztatja az eltünedező igazság nyomába indulókat. A tudatlanságnak abban rejlik az ereje, hogy nem kételkedik, nem tud semmit, de azt hiszi, hogy ismer mindent. A tudásban meggyőzódés van. A tudatlanságban hajlíthatatlanság. A tudatlan aki jó, mert szabadnak érzi magát, nem is gyanítja, hogy rab. Számára a rabság a szabadságot jelenti, még még halni is képes ezért a szabadságért. Lásd: vallások.